Hakon

Tárgy: Hakon Szer. Feb. 03 2016, 18:18

Név: Hakon
Kaszt: Tűzidomár
Kor: 34

Külső/Belső leírás:
Nagyjából hét láb magas, kigyúrt, hosszú fehér hajú fickó. Külsőre meglehetősen ridegnek, komornak és modortalannak tűnik. Viszont ha jobban megismerik őt kiderül, hogy mindez tökéletesen igaz rá. Nem kifejezetten beszédes alkat és ebből kifolyólag a nem is él túl aktív társasági életet. Legtöbbször csak annyit mond, amennyit szükséges, vagy amennyit jónak lát. Egy szóval nem egy nem egy barátkozós típus. Ezt pedig leginkább külsejének köszönheti. Bárhogy is nézzük sebhelyekben gazdag arca és hatalmas alkata nem éppen egy bizalomgerjesztő összeállítás.

Előtörténet:
A tűz királyságának fővárosában láttam meg a napvilágot, a város egyik legbefolyásosabb családjának második fiúgyermekeként. Hogy honnan volt az a nagy befolyás? Minden egyes generáció hatalmas katonai sikereket ért el. A tűz népének nem egy tábornoka került ki elődjeim közül. Mindez köszönhető a már gyerekkorunktól megkezdett kemény kiképzéseknek, melyek nem csak fizikumunk a lelki erőnket is megacélozták. Hogy mit értek az utóbbi alatt? Nos, mint tudják egy jó katona nem kételkedik a parancsban, csak teljesíti azt. Legyen az bármilyen kegyetlen. Ezek a "kiképzések" pedig abban segítettek, hogy az ilyen szörnyű tetteket követően a bűntudat, a megbánás és az együttérzés ne vethessenek lábat bennünk.
Miután a kiképzések véget értek úgy éltem akár egy átlagos ember. Életem legszebb időszaka volt az a pár év, amíg el nem jött a végzetes nap. Ez a nap is ugyan olyannak ígérkezett mint a többi. Korán mentem dolgozni és későn értem haza, ám mikor beléptem a házam ajtaján valami nem stimmelt. Dulakodásra utaló nyomokat találtam mindenütt. Azonnal a kisfiam szobájához siettem ott viszont már senki sem volt, csupán a feleségem. Nem kiáltottam segítségért, vagy orvosért. Tudtam, hogy szegény már az utolsókat rúgja.
"Találd meg!"
Csupán ennyit mondott, majd karjaim közt kilehelte lelkét. Most először éreztem hasznát a kiképzésemnek, ugyanis nem éreztem gyászt. Ahelyett, hogy szerelmem halálával törődtem volna, inkább a fiam megtalálásán ügyködtem. A nyomok arra utaltak, hogy fémidomárok tették mindezt, viszont bármennyit kutattam nem leltem rájuk. Mikor már minden veszni látszott megjelent a Fekete Nap és ismét fellobbantották bennem a remény lángját. Bár azt nem tudták, hol a fiam, azt mondták segítenek megtalálni. Nem is tagadhattam a kétségeim efelől, de már úgy éreztem nincs mit vesztenem, szóval csatlakoztam hozzájuk.
Kérdezés nélkül tettem amit mondtak abban reménykedve, hogy ha ennek vége segítenek megtalálni a gyerekem. Eleinte csakis emiatt dolgoztam nekik, ám ahogy teltek az évek egyre inkább kezdtem egyet érteni a nézeteikkel. Egyszerű zsoldosból hűséges követővé váltam. Szép lassan a fiamat is elfeledtették velem. Legalábbis hála nekik sikerült belátnom, hogy ennyi idő elteltével már lehetetlen megtalálni, arról nem is beszélve, hogy már talán nem is él. Ebből kifolyólag más már nem maradt nekem csak a Fekete Nap, én pedig egészen a végsőkig kitartottam mellettük.
Nem egyszer válogattak embereket a kísérleteikhez. Annak ellenére, hogy a kísérleti alanyok sose tértek vissza, egy napon önként jelentkeztem. Nem tudom miért, de jó előérzeteim voltak, amik még akkor sem illantak el amikor az ágyhoz szíjaztak. Aztán amint előkerült két óriási injekciós tű, bennük nem túl biztató vörösen izzó folyadékkal, bottal üthettem a jó előérzeteim nyomát.
"Nyugalom nem fog fájni... Nagyon..."
Nos a tűszúrások önmagukban tényleg nem voltak túl szörnyűek, ám ahogy elkezdték belém engedni azt a vöröses löttyöt, szörnyű fájdalom nyilallt bele mindkét kezembe. Mintha lángra kapott volna a vérem. Szép lassan engedték belém az ismeretlen vegyszert. Csupán másodpercek voltak, mégis éveknek tűntek, a fájdalom pedig nem akart elmúlni. Épp ellenkezőleg, egyre erőteljesebb lett és lassan úgy éreztem mintha az egész testem lángokban állna. Mikor már az utolsó csepp is a véremben volt kihúzták a tűket s érdeklődve figyelték a reakcióim. Szörnyű kínok közt szenvedtem, ők pedig arra sem vették a fáradtságot, hogy megpróbáljanak segíteni. Ez pedig némiképp felingerelt. Csupán egyet pislantottam. Egyetlen egyet! Nem tudom mi történhetett ez alatt, de az utolsó emlékem arról a napról, hogy a teremben lévő összes tudós halott volt, a szíjak melyek az ágyhoz kötöttek szétégtek, a kezeim pedig egészen vállig lángokban álltak, viszont a tűz nem perzselt meg. Végül egy hatalmas robbanás és ennyi.
Csupán hónapokkal később tértem magamhoz egy köztársaságvárosi kórházban.

Tárgy: Re: Hakon Pént. Feb. 05 2016, 12:25

Elfogadva!