Név: Sayuri
Kaszt: levegőidomár
Kor: 25
Külső leírás: Alacsony lány, az egyik legalacsonyabb a családjában, ennek ellenére nem szabad lebecsülni, hiszen vékonysága dacára izmos. Persze egy megtermett férfival erőben nem veheti fel a versenyt, de hasznára van gyors reflexe, mozgása és a sok gyakorlás.
Sötétbarna haja dús, általában felkötve hordja. Szeme szürke, amit édesapjától örökölt. Mindig vele van lemur barátja Musi. Nem volt gond számára a megszokott zöld helyett a légidomárok ruháját hordani, viszont a cipőitől nem hajlandó megválni. Nem, nem, soha!
Alapvetően vidám, de sokszor elkomolyodik, magába réved, mivel még mindig vannak a múltjában lezáratlan fejezetek. Jól megvan a fiatalokkal, idősebbekkel is, beilleszkedett a nomádok közé.
Háttértörténet:
AG 149-ben születtem, a Kakas évében, Toph és Ilesh második gyermekeként az Egyesült Köztársaság egyik kisvárosában. Természetesen nem Toph Beifongról beszélek, hanem édesanyámról, akit a nagy hős tiszteletére neveztek el a nagyszüleim, Penga mama és Ho Tun papa. Sokat meséltek esténként a tűz mellett a nagy családomnak arról az időszakról, amikor a Beifong Akadémia hallgatói voltak, arról, hogyan segítettek létrehozni Egyesült Köztársaságot és Köztársaságvárost. Mi, gyerekek (vagyis a bátyám és unokatestvéreim) csillogó szemmel hallgattuk, sőt követeltük a mesét, játék közben pedig gyermekien utánoztuk a földidomító mozdulatokat, lelkesen készülve arra, amikor mi is föld- és fémidomárok leszünk, követve a családi hagyományt. Ez be is következett, legelőször a bátyámnál, Maniknál jelent meg a képesség, majd szép sorban az unokatestvéreimnél is. Én viszont hiába vártam, képesség nélküli voltam.
A családom nem éreztette azt, hogy emiatt kevesebb lennék, ugyanúgy szerettek, én viszont mindig fájdalommal néztem nagymama cipőboltjából unokatestvéreim edzését. Én kevesebbnek éreztem magamat ettől, fájt, hogy a lányok idomítással heccelik egymást, de vigyáznak, hogy ne én legyek az áldozat, hisz nem tudok védekezni. Fájt, hogy mindig abbahagyták a földfocit, amikor megjelentem, és mondták, hogy játszunk mást. Fájt, hogy nem kezelnek egyenlően.
Tizennyolc évesen írtam egy búcsúlevelet, és elmentem Köztársaságvárosba, hogy új életet kezdjek. Minden munkát elvállaltam, ami akadt, dolgoztam mosodában, hotelben, kaszinóban és pincérlányként. Egy kis lakást is tudtam bérelni a keresetemből.
Aztán felbukkant Amon, és pont arról beszélt, ami nekem a legnagyobb sérelmem volt az idomítással kapcsolatban. Egyenlőséget hirdetett, és én egyenlőséget akartam, így nagyon hamar beálltam közéjük. Részt vettem az edzéseken, megtanultam a chi blokkolást, sőt a kesztyűt is kiérdemeltem. Híven szolgáltam Amont, az első sorokban harcoltam, a rendőrséggel is összecsapva, a szívemben és a fejem hátsó felében duruzsuló hangokra pedig ügyet sem vetettem.
A bátyám sem tudott a lelkemre beszélni, aki akkor már a rendőrségnek dolgozott. A veszekedésünk eldurvult, és életemben először idomítást használt ellenem. Bár megsérültem, a kesztyű segítségével végül sikerült megbénítanom és elmenekülnöm. Nem vagyok olyan gyenge, mint hiszik!
Azt hittem, örökké haragudni fogok Manikra mégis, mikor megláttam Amon fogságában, cselekednem kellett. Az idomítás volt a mindene! Az a pillantás, ami idegenek esetén hatástalan volt, nála meglágyította a szívemet, és bár Amon eszméivel még mindig egyet értettem, a bátyámat kimentettem.
Mikor kiderült, hogy Amon végig csak átverte a világot, teljesen összetörtem. Eltűntem Köztársaságvárosból, a Föld Királyságban vándoroltam városról városra. Volt időm rájönni az eszmém hibáira, saját önzőségemre, de nem voltam képes a családom elé állni, hiába sejtettem, hogy megbocsátanának.
Aztán egy napon Ba Sing Se-ben arra ébredtem, hogy estéről reggelre légidomár lettem. Képzelhetitek a meglepetésem! Légidomárrá váltam, azok után, amiket elkövettem. Boldogan próbálgattam a technikát, elnyomva a feltámadó lelkiismeretfurdalás hangjait, amikor hirtelen letartóztattak és a Dai Li titkos főhadiszállására vittek, ahol meg akartak tőrni, kiképezni katonának. Nem voltam hajlandó a Föld Királynőjét szolgálni, viszont az órákon keményen tanultam, hátha végül ellenük fordíthatom. Életem egyik legboldogabb napja az volt, amikor maga az Avatar szabadított ki minket. Milyen furcsa játékai vannak a Végzetnek!
Most itt élek a légidomárok népével, úgy érzem, megtaláltam a helyem. Tanulom a légidomítást és a meditálást. Kibékültem a családommal, és próbálom törleszteni azt, amiért adós vagyok a világnak.
