Sivatagi kiképzőközpont

/Zima, Kán, Fortuna/
A léghajó gyorsan suhant el az egyhangú táj felett, alig fél óra alatt a kiképzőközpontba értek. Hasonlított a régi, még Aang korabeli sivatagi falvakhoz, ám azoknál jóval egyhangúbb volt. Magas platina fal vette körbe, mely annyira sima volt, hogy megmászása képtelenségnek látszott, és olyan vastag, hogy még fémkötelekkel is csak nehezen lehessen feljutni. Négyszögletű volt, a sarkokon őrtornyok álltak, azonban azokból most csak néhány katona pásztázta a tájat.
A kiképzőközpont előtt szálltak le, onnan már csak néhány métert kellett gyalogolniuk. A hatalmas kapu kinyílt a megmaradt önkéntesek előtt, és aki akart és aki még érzett magában elhivatottságot a feladatra, belépett.
Odabenn pontos sorokban álltak egymás mellett a barakkok, kívülről is látszott rajtuk, hogy mire építették őket - egyszerűek voltak, és határozottan nem úgy festettek, mint a kényelmes Ba Sing Se-i szállodák. Azonban nem hagytak az önkénteseknek sok időt a nézelődésre - hamarosan ott állt előttük egy fiatalabb katona.
- Nos, tehát önök maradtak...ha ennyi, hát akkor ennyi - morgott, majd szigorúan körülnézett. - Remélem, ennyiből ki tudjuk választani a megfelelő személyeket... - tette hozzá bosszúsan, de úgy, hogy a jövevények is hallják. - Most pedig, újoncok, figyelem! - kiáltott fel. - A mai naptól fogva egészen a kiképzés végéig az én felügyeletem alatt állnak, így jobban teszik, ha követik a parancsaimat. Először is, foglalják el a helyüket egy maguknak tetsző barakkban, aztán vonuljanak a főépületbe - az egyetlen nagyobbacska építmény felé mutatott -, ahol megtudják a részleteket. Most pedig, oszolj!

A léghajón elgondolkodott a tűzidomárral való beszélgetésről. Úgy döntött egyenlőre nem szól a többieknek, és szeretne egy kis magányt, így nem kereste meg őket az úton.
Ahogy a karjára nézett, a seb gyógyult helyét látta, de még mindig érezte azt a fájdalmat, ahogy az üvegszilánkok belefúródtak.
Ahogy a kiképzőközpontba értek, azon kapta magát, hogy még mindig a történteken agyal, közben pedig egy vezető megjelenésű katona lépett eléjük. Mindenki csendben hallgatta őt. Kiadta a parancsot, majd távozott. A csapat kezdett szétoszlani, mindenki ment a maga helyére, Fortuna pedig szemével a társai után keresett. Lábujjhegyre állt, meglátta Kánt és Zimát, akik gondolkodó arckifejezéssel  álltak egymás mellett.
Hátulról megközelítette őket és kezeit a vállukra helyezte meglepve a két földidomárt.
- Na mi a nagy helyzet? - mosolygott rájuk a két arc között. - Rég láttam már a fejeteket!
Szórakozottan dobogott ujjaival a vállukon. Örült, hogy végre nem egyedül van.

A fiu feszülten figyelte a férfi kis beszédét ~remek bébisziterünk is lesz....~ közben egyet-egyet ásitott.A beszéd végén válára kapta cokmokját és Zima felé fordult.
-Ha csak fele olyan jók a szobáink mit ennek az embernek az egója ,akkor ugy érzem ,hogy remek hetek elé nézünk -mosolodott el majd már reflexszerüen egy cigaretta után kutatott a zsbeiben , mignem eszébe nem jutott ,hogy Zima nem birja a füstöt igy inkább elővette a kis flaskáját és húzott belőle egyett-még mindig nem látom Fortunát , vajon jol van?
 Még ki sem mondta telyesen a mondatot érezte , hogy valaki megérinti a vállát , kissé összerezent és már kapot is az idegen keze után de ahogy észrevette ,hogy Fortuna az kezét elengedt és megfordu.Tekintete a kezére esett és észrevette a heget.
-MI is rég láttunk-mondta kisseb mosolyal az arcán -JOl vagy?Látom a kiss sebed már gyogyul befelé.
Tekintetével a fiu elkezdte kémlelni a közeli barakokkak , hátha talál egy számára "szimpatikusatt".

Amint megérkeztek a bázisra, Zima rögtön körülnézett, felmérte a terepet, majd sóhajtott. Nem tetszett neki a hely, de hát… nem volt választásuk. Kánnal hallgatták a beszédet, majd a fiú felé fordult.
- Az biztos. – mosolygott vissza Zima.
A lány észrevette, hogy Kán a cigiért nyúlt, de jól esett neki, hogy tekintettel volt arra, hogy ő nem bírja. Helyette inkább egy flaskát vett elő, majd meghúzta. ~ Jól felkészült az útra… ~
- Csak meg lesz. – mondta a fiú megjegyzésére, de nem volt ideje körülnézni, mert Fortuna átkarolta a vállukat.
- Mi is örülünk a fejednek… - mosolygott a lányra.
Ő is a lány kezén lévő sebre nézett, amit úgy tűnt, jól elláttak.
- Ha nem baj, hogy rákérdezek… végig bent tartottak téged a gyengélkedőn? Csak mert nem tudtuk már, hogy hol vagy…
Miközben a válaszra várt ő is el kezdte nézni a barakkokat meg a befelé tartó önkénteseket. ~ Kíváncsi vagyok, milyen lesz a kiképzés, milyen a többi önkéntes… ~ Aztán eszébe jutott valami, ami kissé aggasztani kezdte… ~ Vajon lesz olyan feladat, amiben egymás ellen kell küzdenünk? Igaz, nem ismerem őket olyan régóta, de… nem akarok Kán vagy Fortuna ellen harcolni… persze baráti meccset bármikor vállalnék ellenük, de itt egy kiképzőbázison… azért nem… De csapatban szívesen lennék velük… Eh, nem rég még egyedül akartam lenni, de jobb ez így… kezd visszatérni a közvetlen énem…~

- Igen meg van a kezem. - Válaszolta Kánnak. Utána Zimára figyelt. A lány kérdése után gondolkodóba esett, végig pörgött az agya a léghajón történtekről. ~ Azt hiszem, ez nem a legalkalmasabb idő a mesélésre. ~
- Kicsit sokáig tartott rendbe szedni, utána pedig már nem láttalak titeket, szóval úgy gondoltam megkereslek benneteket, ha leszálltunk. ~ Igaz, hogy a tűzidomár után inkább magányosan kuksoltam és nem is kerestem őket...de ezt kár lenne firtatni, igazán nem miattuk történt így. ~
Körülnézett a helyen. Őt inkább a házak érdekelték, mint a többi ember, egyenlőre megvolt a két barátjával, és nem is szeretett volna többet szerezni. ~ Jobb néhány igazi társ, mint egy idegen csapat. ~
- Tetszenek ezek a kis izék. - Mutatott a barakkokra Zima válla felett. - Megyünk egy helyre? - kérdezte a lánytól közelebb hajolva hozzá. Pár pillanat múlva Kánra nézett, azon gondolkodott a fiú már egy helyet, vagy leendő lakótársat keres. - Nem tudom, vajon koedukáltak e - majd várt a fiú reakciójára.
~ Furcsa hely lesz a nagy házunk és a nagy család után. Remélem nem lesz honvágyam. Bár, ahogy magamat ismerem, ez szinte lehetetlen, hiszen már most vannak kedves ismerőseim ~

Zima meghallgatta Fortunát. Úgy érezte, a lány valamit nem akar elmondani, de nem akarta faggatni.
- Értem. – válaszolta neki.
Fortuna egészen lelkesnek bizonyult a barakkok nézegetése közben.  Zima ezen elmosolyodott. Szívesen ment Fortunával, azonban ott volt még Kán is, aki a kérdés hallatán egy táblát kezdett nézni. Zima is odalépett mellé. A szállásokról tartalmazott némi információt. Például azt, hogy koedukáltak. Zimát ez meglepte. ~ Itt vagyunk egy ilyen szigorú, katonai helyen, és a szállások koedukáltak? Fura…~ Amint Kán is megtalálta a szükséges információt elmosolyodott. Sőt, totál lelkes lett. Zima már épp készült megjegyzést tenni a szivarra, mikor Kán megelőzte és megnyugtatta, hogy nem lenne. Viszont a két egyéb alternatíva nem igazán nyugtatta meg a lányt. ~ Jó, a flaskát láttam, de mi lehet a másik? Szellemekre, remélem a csoki… ~ Kán már talált is egy alkalmasnak tűnő barakkot. Zimában vegyes érzések voltak… nem akarta megbántani Kánt… nem volt vele baja, mert nem fog szivarozni, de… azért na…
- Nekem mindegy… - mondta végül - Fortuna, te mit gondolsz? – fordult a lányhoz.
A lány válasza után elindul a barakkba. Választ magának egy ablak melletti ágyat, és néhány percre ráfekszik. Kinézetre nem igazán tűnt kényelmesnek, nem is volt az, de ez őt nem zavarta. Aludt már rosszabb körülmények között is.
- Lassan menni kéne az eligazításra… - jegyzi meg. Feláll és el is indul a főépület felé.

- Nekem teljesen rendben - válaszolta Zimának, miután Kán kiválasztott egy barakkot. Bementek, és elhelyezkedtek. A hely kicsi volt, nem sok fénnyel. ~ Hát ez tényleg nem ugyanaz. De azért szerethető ~ lehuppant az egyik ágyra, majd társait figyelte. Zima kicsit feszengve érezte magát, bár Fortuna nem tudta mi zavarhatja, hogy Kánnal vannak egy helyen, vagy az is lehet nem túl kényelmes az ágya. ~ Ha nem leszünk itt sokat, nekem megfelel. Egyébként sem szeretek sokáig ücsörögni. De most lehet pihennem kéne, ez a mai nap épp elég eseménydús volt. ~
Zima kijelentése után felpattant és követte a lányt. ~  Ennyit a pihenésről. Irány a munka. ~
Ahogy a főépület felé haladtak, körülnézett a többieken. Valóban kevesen voltak, és legtöbbjükön látszott, hogy elfáradtak az utazástól. Fortuna megfogta a karját, ott ahol megsérült. A seb már begyógyult, de még érezte, hogycsak nehezen mozdítja.
Tekintetét oldalra fordította, Kán haladt mellette, követték Zimát a főépülethez.
- Szerinted ma már megkezdődik a kiképzés? - kérdezte a fiút.