Lakatlan sziget

Egy, a többitől látótávon kívül lévő lakatlan sziget. Felszínét trópusi növényzet borítja, térdig érő fű és ismeretlen gyümölcsök sokasága. Ha beljebb megyünk egy aprócska patak is csordogál, azonban a sok jó ellenére a szigetből sötét aura árad melyet minden idekerülő érezhet.

Niteris (valószínűleg) rossz magaviselet és megszámlálhatatlan mennyiségű szökési kísérlet miatt teljes 3 évig ült a börtönben. Amikor kiengedték, a hozzáállása teljesen megváltozott. Rájött, hogy a víz törzse iránti gyűlölete alaptalan. Az egyetlen igazi ellensége az egyenlőséget hirdető Korra avatár és a köztársaság város volt. A börtönből kilépve a kicsinyes mindenkit megölni akaró hozzáállását felváltotta az izzó gyűlölet, (akármilyen meglepő) az előrelátás és alkalomadtán türelem. Átgondolta, hogy kik azok, akik komoly problémát okoztak az avatárnak és Köztársaságvárosnak: Amon, a Vörös Lótusz, Kuvira és a sötét avatár. Ezekben a személyekben Niteris szövetségest látott, de mivel Kuvira 'megjavult', Amon és Unalaq meghalt és Zaheert lecsukták, Niteris nem tartotta valószínűnek, hogy az imént felsoroltaktól bármilyen segítséget várhat egészen addig, amíg nem értesült az új sötét avatár meg nem született. Éppen ezért ő is jelentkezett az új avatár kíséretébe, és felszerelkezett egy nagy csomag altatóval (mert még mindig hajlamos volt néha elveszteni a fejét, és gyújtogatni...). Könnyen bevették, mert előadta a történetet arról, hogy ő teljesen megváltozott, és hiszi, hogy ilyen változásra mindenkinek joga van, még a sötét avatárnak is. Amikor a határt átlépték Niteris is fellélegzett, mert már 3 év után ismét otthon volt, és tudta, hogy már csak akkor kell visszatérnie Köztársaságvárosba, amikor porig rombolja azt (ha minden terv szerint halad). A rázkódás pillanatában felpattant, mert úgy gondolta, ideje akcióba lendülni, de ehelyett inkább elsötétült a világ.
~Eh, már megint... Több teát kéne innom... Az biztos ébren tartana~
Amikor felébredt, a többiekkel együtt tűvé tette az egész roncsot, de amikor a többiek nem figyeltek, kizsebelte a halott őröket pénz és egyéb használható tárgyak reményében, és le is köpött jópárat. [tooltip=Ben! Kérlek jelezd, hogy milyen használható tárgyakat lelt Niteris.]Zsákmány.[/tooltip] Amikor kiértek, Niteris először letelepedett, és mindenkit teával kínált. Amennyiben a többiek elfogadják tőle és leülnek vele, elkezdi megtárgyalni a haditervet.
- Én arra szavazok, hogy kövessük a nyomokat. Nem hagyhatjuk, hogy a sötét avatár a Vörös Lótusz kezére jusson, és ők fegyvert csináljanak belőle. Ki tart velem?
Amennyiben nem fogadják el, dühösen felgyújt egy ágat (ügyelve rá, hogy az erdőnek ne legyen baja), megissza az összes teát, és út közbe tervezi meg a tervet (ugyan azokkal a szavakkal)

Míg Niteris a válaszokat várta, megjelent előtte Azoir lelke, egy ágyékkötöben, s szambázni kezdett. Érdekesség, hogy a lelket csak Niteris látta, a többiek nem. Az idomár nem mutathatta ki meglepettségét, mert társai még hülyébbnek nézték volna.
- Szervusz! - köszönt rá - Én egy szellem vagyok, s két oka lehet annak, hogy látsz. Vagy rossz füvet tettél a teába, vagy a Mindenható Uralkodóm jókedvű, s elküldött hozzád, mert engedélyezte a bosszúmat azért, mert kiskoromban használtad a fogkefémet, amivel a hátamat mostam. Szerintem a második, tehát rád tapadok, s zavarlak a gondolatmeneteidben. Már ha vannak olyanjaid.- jegyezte meg csendesen, s egy újabb táncba kezdett, miközben ágyékkötőjének madzagja elkezdett kibomlani. - Tudod, az ember így lel barátokra... Nem olyan tokra, amiben barát tartanak, én most két ember közötti kapcsolatra gondolok. Mármint én szellem vagyok, szóval mégse... izé... hagyjuk. Érdekelne a történetem? Hogy hogyan kerültem ide? - kérdezi, s várja új barátjának válaszát.

Niterist nem nagyon érdekelte a táncoló szellem. Az egyetlen dolog, ami neki a szellemvilágban csábítónak tűnt, az Wan Si Tong könyvtára volt, ahol az összes ismert tearecept fellelhető. Ígyhát nem is figyelt rá egészen addig, amíg az ki nem mondta, hogy rossz füvet tett a teába, miközben Niteris a teákat épp a társainak kínálta.
- Nem tettem rossz füveket a teába! Én mindig pontosan dolgozom! Ez itt egy elsőrendű citromos gyömbértea.- kiáltott Niteris a szellemre, majd a társaihoz fordult- Szóval semmi okotok nincs elutasítani...
Amikor Azoir a fogkefét és az uralkodót említette, Niteris tudta, hogy itt valami nem stimmel.
~Szóval ezt a szellemet Ben... Egy Mindenható Uralkodó küldte. Mintha pont egy ilyen felsőbbrendű lényt átkoztam volna a börtönben. Lehet, hogy még mindig emiatt morcos... Majd kiengeszeljük... De ez a fogkefés történet akkor is hülyeség~
Az ágyékkötő meglazulása viszont már igencsak feldúlta Niteris érzelmi világát, de nem akart hülyének tűnni.
-Jaj, ne! A nap beletűz a szemembe!- kiáltotta Niteris, és mindkét kezével kitakarta Azoirt a látóteréből.
Mikor azt kérdezte, hogy akarja-e hallani a történetét, Niteris nem tudott uralkodni a kíváncsiságán. Nagyot kortyolt a teájából, majd bólogatni kezdett úgy, hogy a társai azt hihetik, hogy a teával elégedett, míg Azornak egyértelmű, hogy a bólintás neki szólt.

Látta maga előtt a világot, olyan egészben, és olyan részletességgel, mint eddig még soha. Látta a szellemeket, az embereket, és érezte a világban áramló energiát. Olyan csodálatos volt...olyan egyszerű, és mégis megoldhatatlan rejtély...imádta, imádta és imádta, szinte biztos volt abban, hogy soha sem lenne képes elengedni ezt az erőt...kellett neki, minden egyes porcikája kívánta, és ő pedig úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlva rajta. Talán az is volt, emlékeztette magát, ahogy a fény átjárta mindenét. Aztán lenézett. Látta a maga előtt elterülő sötétséget, ami olyan izzón pulzált, mint soha, semmi... ~ Ezt, ezt szerettem volna mindig is! ~ kiáltott fel gondolatban.
Chen kinyitotta szemét. A látomás eltűnt, de ő még mindig érezte az elméje sarkában az álmot. Egy szigeten volt, úgy festett, a léghajó lezuhant, és néhány társán kívül senkit sem látott maga körül. Nem állt fel azonnal, még nézte, ahogy az egyik – láthatólag őrült – kizsebeli a halottakat. ~ Egy dilinyós...azt hiszem, kifejezetten jó napom van... ~ édesen elmosolyodott, és felállt.
Tulajdonképpen fogalma sem volt, mit vár a sötét avatartól, de cseppet sem bánta meg, hogy jelentkezett...bár még csak gyerek volt, hatalmas erő lapulhatott benne, bár azt nem tudhatta, valóban olyan-e, mint amilyennek hiszik. ~ Éterien gonosz ~ ez volt az első, ami eszébe jutott róla. Olyan nehéz volt elhinni, hogy egy apró gyerek szörnyűségekre képes...vagy talán nehéz lett volna, ha nem ismeri önmagát.
Először nem akart foglalkozni az őrülttel sem, majd, miután elkezdett valóban furcsán viselkedni, szigorúan ránézett.
- Azt hiszem, valóban el kellene indulnunk valamerre... – jelentette ki kedvesen, arcáról egy pillanat alatt eltűnt a komolyság., és tökéletesen megenyhült. – Iona, te mit gondolsz? – nézett hirtelen a légnomád lányra, aki szintén velük jött. ~ Még szerencse, hogy valakivel tényleg jóban vagyok...vagy valami olyasmi... ~ gondolta, és visszafojtott egy kegyetlen mosolyt. Nem, most még semmit sem tehetett...még sokat kellett tanulnia, mielőtt bármit is léphetett volna. Na meg találnia kellett néhány szövetségest...

~Alsóbbrendűek! ALSÓBBRENDŰEK!!! Miért kell velük együtt dolgoznom?~fortyogott Niteris, de már tudta, hogy a sikeres együttműködés érdekében félre kell tennie a személyes érzéseit.
~Hogy is kéne összebarátkozni velük? Talán meg kéne mentenem őket egy halálos veszélytől, és akkor már alapból tisztelnének...~
Szerencsére azonban Yangchen egy viszonylag Niteris számára is logikusnak tűnő választ adott.
~Ő lesz az! Végre valaki, aki helyesen gondolkodik a csapatban. Egy kicsit gyanúsan mosolyog, de nyilván csak a teám illata bódította el. Kár, hogy nem tűzidomár... Így nem lesznek közös utódok~
-Örülök, hogy egyet értesz velem. Én már az első pillanatban láttam, hogy benned nagy tehetség rejlik. Induljunk hát el, de ne feledjük: Semmit se tegyünk anélkül, hogy meginnánk egy jó teát
Niteris végig a kezében tartotta az éppen kínált bögrét, és nagyon remélte, hogy nem utasítják vissza.
~Egy ilyen okos lyány biztosan nem hagyna ki egy ehhez fogható lehetőséget...~

Három év... Iona fel sem fogta, mennyire gyorsan telt az idő. Az első hónapok voltak a legnehezebbek, próbálta keresni a helyét a világban. Azoir halála, a kő megjelenése, a Fekete Nap okozta borzalmak összezavarták, így nem maradt a városban. Hazament, de ott sem találta a helyét. Bejárta a Légtemplomokat, és legvégül olyan helyre került, ahová nem is gondolta volna, hogy eljut.
A Mocsár szinte hívta, és ő követte a hívást. Emlékezett az edzéseire Toph Beifong-gal... Újra és újra elmosolyodott, ahogy a mester szavai jutottak eszébe.
-           Nem tudom, hogyan tudnám elengedni mindazt ami történt. A halála túl hirtelen volt. Már több mint egy év telt el...
-          És te még mindig fetrengsz az önsajnálatban. Ti levegőidomárok mind ugyanolyanok vagytok. Picilábat is mindig a múlt érdekelte, sosem törődött a jelennel. „Jajj, kihalt a népem! Jajj, egy város épült a szent helyünkön! Jajj, engem senki nem ért meg!” – forgatta a szemét Toph. – Az élet nem így működik. Előre kell haladnod, és nem egy helyben toporogni, hisztériázva olyanon, ami már elmúlt.
-          Nem gondolja, hogy lehetne kicsit kedvesebb? – fortyant fel a lány.
-          Nézd kisasszony, a csinos nyíl alakú tetoválásaid, és a kísírt szemed közül egyik sem tud engem meggyőzni arról, hogy te olyan hű de nehéz helyzetben vagy. Tovább kell lépned.
-          Éppen ezért jöttem ide! – csattant fel Iona. – Mert szeretnék továbblépni! Egy teljes évig kóboroltam a világban, remélve, hogy valahogy, valamilyen módon megváltozik minden, de nem.
-          Pont ez a baj! Várod, hogy a világ alkalmazkodjon hozzád. Sértődött kamasz vagy, annyi csak a különbség, hogy valódi a problémád, és elmúltál húsz. De ahogy reagálsz, az alapján tizennégy is lehetnél. Vagy tizenkettő. Én akkor sem voltam ilyen. – Iona felsóhajtott, és a teáscsészébe bámult.
-          Segítsen. Fejlődni akarok. Tanulni. Továbblépni. Kérem.
Majdnem egy teljes évet töltött el nála, nem sokkal Korra érkezése előtt ment el. Rengeteget meditált, a banjánfa lombja alatt, rengeteget edzett. A hang, és a levegő idomítását is folyton gyakorolta. Megértette, hogy mik voltak a legnagyobb hibái. A naiv idealizmus szép volt... ő maga annyira hitt a légidomárok filozófiájában, hogy nem tudta megérteni mások okait, amiért fájdalmat okoznak egymásnak. Most sem értette... de elfogadta a tényt. Toph erre tanította: elfogadni a tényeket. Elfogadni, hogy a halottak, halottak. Elfogadni, hogy ami van, az van. És miután elfogadta, megpróbálni tenni a változásért, ha lehetséges. Ha nem, a változtathatatlanságot is elfogadni.
A sötét avatár megjelenésére senki nem számíthatott, az Együttálláskor történtek után mindenki azt hitte, nem születik újjá. Iona azonnal felajánlotta a segítségét, mint mester, erkölcsileg sem volt helyes ártani egy ártatlan csecsemőnek, akárki is lehetett belőle később. Többször is volt rá példa, hogy valaki a legmélyebb gonoszság felé sodródva is jó útra tért.
Az útközben történt baleset után gyorsan lenézett a csuklójára. A karperec a különösen csillogó kővel tökéletes állapotban volt, nem tűnt el a zuhanás során. Ez megnyugtatta... annak ellenére (vagy épp azért), hogy milyen körülmények között került hozzá, mégis furcsán kötődött az ékszerhez. Megszemlélve a nyomokat ő is úgy gondolta, követni kéne őket... elfogadta Niteristől a teát, majd végignézett a társain. Yangchent már régebbről ismerte, de volt benne valami furcsa... bízott annyira a megérzéseiben, hogy sejtse, régi barátja titkol valamit. A tűzidomár férfit találta a legfurcsábbnak. Akármilyen kedves gesztus volt tőle a tea, gyanús, és kellemetlen figurának tűnt.
-          Egyetértek, a nyomok követése lenne a legokosabb. – bólintott. – Ha nem is közülünk való, valaki bajba kerülhetett, ebben az esetben pedig kötelességünk segíteni.
Lehunyta a szemét, és próbált összpontosítani, hogy megérezze, kihez tartozhatnak a lábnyomok, és hová vezetnek... de valami más elnyomta. Szellem lehetett, de furcsán ismerős volt...          Kinyitotta a szemét, és elhessegette a gondolatot. Az aktuális feladatra kellett koncentrálnia, és nem hagyhatta elterelni a figyelmét.

~Ó, persze... Itt mindenki szavazni akar. Hogy is működik a demokrácia? Talán az erősebb dönt... Vagy a többség? Erre nincs idő, győzzön a többség. Meg amúgy is, a többség is és a legerősebb is menni akar, tehát megyünk~
- Köszönöm az egyetértést. Azt hiszem, félreismertem a levegő népét. Most már nem is értem, hogy miért volt olyan fontos titeket kiirtani.
~Sozin korában nyilván volt velük valami baj, de most hasznos szövetségesnek bizonyulnak. Vagy legrosszabb esetben is csak passzív ellenfélnek~
- Induljunk hát el, a teát megihatjuk út közben is. Amúgy talán nem ártana, ha bemutatkoznánk. Az én nevem Niteris. Nyilván hallottatok már rólam, de azért egy bemutatkozás sosem árt. Képzeljétek el, egyszer órákig voltam összezárva egy szerelmes párral, de a férfi egyszerűen nem bírta kinyögni a nevét. Inkább az utódaimtól próbált megfosztani. De ti nyilván nem követtek el hasonló hibát.
Miközben Niteris a bemutatkozásra várt, kitartóan nyújtotta tovább a teát, bár már kezdett elbizonytalanodni.
~Talán a levegő népe nem iszik teát? Vagy allergiás? Vagy talán nem hallotta, hogy gyömbértea?Rejtélyes ez az ügy~
Niteris megkísérelt egy pillantást a szellem irányába, aki azóta hallgatott. Ha nem látja, megkönnyebbülten felsóhajt. Ha látja, idegesen babrálni kezd a köpenyével.

(OOC:A Bent felváltó mesélőnek: Kérlek írd majd le, hogy mit lelt Niteris a halottak kizsebelése közben)

Niteris viselkedése kezdte zavarni a lányt. Iona toleránsnak tartotta magát, de a népe kiírtásának felhánytorgatása mindig feldühítette. Kellett? Ki kellett írtani őket? Vett egy nagy levegőt, hogy ne támadjon neki Niterisnek.
- Iona vagyok. - biccentett a férfi felé. - Nem hallottam magáról, de ne aggódjon, nem próbálom megfosztani semmitől. A levegő népe nem erőszakos. Persze megvédjük magunkat, és harcolunk, ha kell, de amíg senki nem provokál, nem szokásunk ártani. - belekortyolt a teájába, majd felállt. - Szerintem induljunk. Minél több időt vesztegetünk, annál nagyobb az esélye, hogy a gyereknek valami baja esik. Ha van még túlélő, most kell megtalálnunk.
Lassan elindult a fák felé, várva, hogy a többiek kövessék. Időközben idegesen prögette a csuklóján a karperecet, benne a kővel. Nem tudta megmagyarázni az érzékelt jelenlétet, de egyre jobban foglalkoztatta. Miért tűnik ennyire ismerősnek? Meditálni akart, hogy kapcsolatba lépjen a szellemmel, amelyik a közelben járt, de erre most nem volt lehetőség. Úgy döntött, vár, hátha kiderül, mit érez.

~Hát, a levegővel aztán biztosan nem foszt meg semmitől... Esetleg majd morcosan elrepül... (g)ihihihi~
-Ebben az esetben induljunk el és vadásszuk le az ádáz Veres Liliomot... ömm... Lóherét. El sem tudom képzelni, miféle szörnyűségek történhetnek most azzal a szegény, kicsi és szörnyen gonosz avatárral. Nyilván máris rosszra tanítják.
~Vagy elviszik egy oroszlánteknőshöz és elkérik neki a többi elemet is... Én mindenesetre ezt tenném a helyükben.~
Ez a gondolat rémülettel töltötte el Niterist.
- Oroszlánteknős!- kiáltotta magánkívül
Lehasalt és elkezdte vizsgálni a talajt. Négyszögletes mintákat keresett, kopogott rajta, hallgatózott, csiklandozta és sokáig hallgatózott. Amennyiben talál mintákat vagy furcsa hangja, tapintása íze vagy szaga van a talajnak, Iona után szalad és magyarázni kezd:
-Egy oroszlánteknősön vagyunk! Meg kell találnunk a fejét....
Ha semmilyen gyanús jelet nem talál,Niteris óvatosan feláll, leporolja a köpenyét, kihúzza magát és mintha mi sem történt volna, Iona után meg, és elkezdi mesélni hőstetteit.

(OOC: Tudom, hogy érdemes egymással beszélgetni, de most már igazán szükségünk van egy mesélőre...)

Habár a túlélők között tapintható volt a feszültség, kénytelenek voltak összedolgozni, hiszen a feladatuk adva volt, meg kellett védeniük a gyereket, illetve előbb meg kellett találni őt. Niteris aki a halottakat elég diszkréten zsebelgette rengeteg dolgot talált, ám a legtöbbjük a zuhanás következtében tönkre ment.

Így amit mindenképp használni tudott, az két tőr volt, egy iránytű, egy lótuszkő és a legfontosabb: térkép a világról. Ennek örülhetett a legjobban, hiszen így rájöhettek, hogy hova is kerülnek. A két légidomár döbbenten nézte, ahogy a tűzidomár kopogtatja a földet, és mint egy őrült rohangál fel-alá, de úgy látszik Niteris ráhibázott a dologra, valóban egy oroszlánteknős hátán voltak, habár ezt egyikük sem tudta biztosan. Miután összegyűjtötték maguknak az élelmet és vizet, egy női sikolyt hallottak a távolból.
 
Ha a játékosok elindulnak a következőt fogják látni: egy halott katona, akinek a torkát elvágták, és több lábnyomot, amint a sziget belsejébe vezetnek.
 
 
/Iona előre jelezte, hogy Június 30.-ig nem tud írni, ezért ne nagyon intézzetek hozzá kommenteket./

~ÉN EGY ZSENI VAGYOK. Máris szinte olvasok ellenségeim fejében. Ha, legjobb lesz, ha üldözőbe veszem és elevenen elégetem őket.~
Niteris megvizsgálta a hullámok irányát, hogy kikövetkeztesse a haladási irányt, vagyis a teknőc fejének helyét. Ezután kezébe vette a térképet, természetesen fejjel lefelé, és elindult abba a teknős fejének irányába. Ekkor hallotta a sikolyt.
~Hát a Fehér Lótetű csak ilyen nyámnyila alakokat toboroz egy fontos küldetésre?~
Ennek ellenére elindult a hang irányába, majd amikor látta, hogy már megint csak egy halott katona van ott, azt is alaposan leköpte és kizsebelte.
~A nő sikolt, de a katona hal meg... Rémes hangja lehet. Vagy valaki megölte a katonát és elragadta a nőt.... Hmmm... Ez valószínűbb. Csak beszélhetnék már végre Vaatuval. Biztosan megértene.~
Mindenesetre Niteris a lehető legnagyobb sebességgel kezdte el követni a lábnyomokat, miután mégegyszer leellenőrizte, hogy melyik irányban van a fej (és a nyomkövetés mekkora kitérőt jelent). Végig készen állt az esetleges támadásokra és kivételesen igyekezett nem felgyújtani mindent. Elvégre mégsem akarta, hogy a sötét avatár máshol szülessen újra.
Ha a többiek nem követik, Niteris sürgető megjegyzéseket kiált nekik hátra, de nem lassít.

Valóban vannak jelek, amik utalhatnak az oroszlánteknősre. - gondolkodott el Iona. - De valaki bajba kerülhetett, a lábnyomokat kell követnünk, ez az elsődleges. - jelentette ki, igyekezve átlátni a helyzetet.
Úgy érezte, mesterként mindenképpen a jó döntést kell hoznia. Elindult a lábnyomokat követve, remélve, hogy a többiek is vele tartanak. Sikolyt hallott, és azonnal a hang irányába indult. Látta, hogy Niteris is odaért, és elborzadva nézte a katona holttestét. ~Sietnünk kell.~ gondolta. ~Ha még vannak túlélők, többen is meghalhatnak. Ki sikolthatott?~ töprengett. De nem akart több időt vesztegetni. Végignézett a nyomok mentén, és látta hogy Niteris azonnal elindult a hang irányába, és Iona, annak ellenére, hogy kételkedett Niteris elméjének épségében a viselkedése alapján, utána indult, levegőidomítást használva, hogy gyorsabban haladjon. Közben probálta kicsit kiüríteni a fejét, és nyugodt maradni, de a helyzet ezt nagyon megnehezítette. Igyekezett még jobban gyorsítani, nehogy a lassúsága újabb életekbe kerüljön. Tudta, hogy így megvan rá az esély, hogy elsőként, és így egyedül ér oda, de bízott annyira idomító képességeiben, hogy képes lesz megvédeni magát, ha szükség van rá.