Béta tábor

A történészek egy gondosan kialakított állandó tábora. Négyszobás bódék és különböző laborok rendezett elhelyezkedése jellemző. A tábor körülbelül negyven főt számlál és tíz állandó őrt.

/Múlt nélkül nincs jövő/
/Három évvel később/

/Korábban/
Délután két óra, Napharcosok szigete, Alfa tábor
-Központ, hall engem?
-Tisztán és érthetően közlegény. Jelentést kérek.
-A piramisnál vagyunk, az ajtó hamarosan megadja magát.
Ahogy kimondja egy hatalmas koppanás hallatszott, az ajtó hátra dőlt. A robotruhában lévő őrök sorban beléptek a piramisba, majd lámpát kapcsoltak.
-Uram bentvagyunk. Ismétlem: Bent vagyunk. Az akció sikeres volt.
Az úr akivel beszéltek nagyot sóhajtott, majd örömtelien dőlt hátra a székében és várta az eredményeket.
-Hihetetlen, egy civilizáció romjai oly sokáig elzárva tőlünk és most végre ismét a miénk a tudás. Maga is olyan izgatott mint én Dr. Jackson?
-Igen uram, csak most léptünk be a létesítménybe és máris rengeteg információhoz jutottunk hozzá. – Válaszolt izgatottan, majd a robotruháján lévő lámpát a falra írt szöveg felé fordította és gondosan lejegyezte a naplójába és tovább haladt. Körülbelül tíz perc elteltével a kutató ismét hívta Dr. Jacksont.
-Minden rendben van odaát, Dr?
-Igen uram, ez szavakkal leír...
-Dr. Jackson! Segítség... van itt egy....
A doktor hallotta, hogy Jackson rohanni kezd a hang irányába majd hirtelen megáll.
-Uram, segítenie kell...mindenhol....
-Azonnal menjenek ki onnan!Dr. Jackson!? Ott van még?!
De senki nem válaszolt neki.
-Azonnal indulunk a szigetre.
-Uram, gondolja, hogy bárki is bemegy oda ezek után megmenteni őket?
-Valaki biztos.

/Most/

Mivel a tábor a sziget közepén van így egy kutató vezeti oda az önkénteseket. Szótlan férfi, még csak be sem mutatkozik nekik. A parttól körülbelül fél órára volt csak a tábor, így viszonylag hamar elérték azt. Itt már barátságosabb volt a légkör, mindenki üdvözölte őket, de nem akadályozták a céljuk elérését. A vezető szabadtéri ebéddel várta őket.
-Üdvözlöm önöket, nem vártam sok ember jelentkezését és ez a számításom is bejött. Nem akarom az ördögöt festeni a falra, de mint azt már olvashatták nem azért hívtuk magukat, hogy pár hieroglifát leolvassanak a falról, hanem azért, hogy előkerítsék az expedíciós csoportunkat. És őszinte leszek, nem tudjuk, hogy mi ragadta el őket így a maguk biztonságát sem garantálhatom, ahogy rádiós segítségen és alapvető felszerelésen kívül semmit nem tudunk biztosítani maguknak. A napharcos templom amelybe be akartunk jutni egy hatalmas hegy lábában található, soha nem láttunk ehhez foghatót. Gondolhatják mekkora izgalommal ugrottunk neki a dolognak, húsz tábort húztunk fel a szigeten, de az eltűnést követően csak ez az egy maradt és többszöri felszólítást kaptunk, hogy állítsuk le a projektet, de még tudom győzködni a tűz úrnőjét, bármennyire is nehéz. Na, de eltértünk a tárgytól. Vállalják, vagy sem?
Amint mindenki válaszolt, a férfi meghajol előttük.
- Szolgálják csak ki magukat, ismerkedjenek ha akarnak. A kapunál várja önöket az emberem a felszereléssel.

~ Emberek...igazán hiányzott ez az egész ~ gondolta Karin, és elfintorodott. Az utóbbi három évben nem igazán foglalkozott az emberekkel, minden idejét a kutatásnak és a tanulásnak szentelte...arra, hogy barátkozzon, semmi ideje sem maradt. ~ Már ha egyáltalán akartál, Karin... ~ emlékezette magát, és felsóhajtott. Persze, ez volt az igazi ok, de ezt általában még magának sem vallotta be. Bár hiányoztak a barátai, Zima, Kira, talán még az az idióta Night is, képtelen lett volna visszamenni közéjük, és elmesélni, hogy Aaron egyszer csak eltűnt. Fájt neki, még ha nem is vallotta be...egyszerűen csak nem akart róla beszélni, nem akarta kiteregetni az érzéseit. És valamiért úgy érezte. mindez tökéletesen rendben van.
Egy idő után azonban ráeszmélt, hogy hiányzik neki a társaság...persze, sok szép meg jó dolog volt a meditációban, ami felszabadította, és olyan dolgokat mutatott meg neki, amit a saját szemeivel sosem láthatott volna, egyszer mégiscsak elege lett abból a fene nagy magányból. Jó, talán járt mások között, de ez mégsem ugyanaz volt – inkább csak figyelte őket, mint valóban köztük is élt volna. Szerette Zaofut, és szeretett egyedül sétálni a világ hatalmas erdeiben, de vissza akart térni. És ez a kaland, vagy akármi, tökéletesen alkalmas volt rá.
Némán lépdelt a társai között a tábor felé vezető úton, és halványan elmosolyodott. Igazán aranyos útnak indult ez – cseppet sem volt veszélytelen, és ezt az ötletet már magában is imádta. ~ Mégis, ki aggódna értem? ~ nevetett fel magában, és körülnézett. Az egyik férfi arcán egy pillanatra megállt a tekintete...igen, ő határozottan ismerős volt, még három évről korábbról...csak a neve jutna az eszébe. ~ Majd köszönök neki, ha tudom, kicsoda... ~ határozta el magában, miközben megérkeztek a Béta táborba.
Mosolyogva hallgatta végig a tudóst, aki köszöntötte őket, majd, ahogy a férfi befejezte a mondandóját, bólintott.
- Én természetesen vállalom – felelte, és körbe fordult, hogy jobban megfigyelhesse a tábort. Itt már jóval barátságosabbak voltak velük, bár nem igazán értette, miért. ~ Talán csak örülnek, hogy valaki megmenti a társaikat... ~ gondolta, és az ismerős mellé lépett. Quan, most már emlékezett rá. ~ Ő is utálta Aaront... ~ jutott eszébe, mire egy pillanatra elmosolyodott, de arca szinte azonnal el is komorult. Miért kellett folyamatosan rá gondolnia?
- Szia – kezdett kissé feszélyezetten beszélgetést. Igazából sosem volt a legjobb ebben a játékban, de most...nos, muszáj volt elismernie, hogy még a korábban megszokottnál is pocsékabbul ment a dolog. – Emlékszel még rám? – kérdezte, valójában azonban, ha teheti, fejét fogta volna a saját ostobaságától. ~ Gratulálok, most akkor rontsd még azt is el, amivel eddig semmi probléma volt... ~ gondolta, miközben kelletlenül megigazította szemkötőjét.

Quan egy évig Köztársaságvárosban maradt kardot forgatott és elmélkedett Taira levelén. Nem bírta tovább, összecsomagolt visszatért szülőházába és elkezdte gondozni a telket. Rendbe rakott mindent és leginkább mezőgazdasággal foglalkozott. Persze titokba még néha elővette kardját, de a levelet már nem. Majd egy nap hallotta a városban, hogy embereket keresnek egy mentőakcióhoz. Quan nem tétlenkedett sokáig jelentkezett. Mielőtt elindult volna felvette régi ruháit, kardját. ~Idejét sem tudom mikor volt rajtam ez a ruha.~ Quan visszagondolt az elmúlt régi időkre. Majd elindult a hosszú útra. Mikor megérkezett a szigetre bevezették a táborba. Quan végighallgatta a beszédet majd válaszolt. –Vállalom.-  Majd látta Karint maga felé közeledni, majd a lány köszönt és kérdezett is. Válasz sem jött lassan. –Szia. Persze, hogy emlékszem rád Karin. Most már három éve nemde? Jó rég láttuk egymást. Örülök, hogy ennyi idő után újra látok valakit régről. Na és mi történt veled az elmúlt időben, hogy vagy?

~ Határozottan úgy fest, mint akinek nem volt könnyű az utóbbi években... ~ jutott azonnal Karin eszébe, de nem fintorodott el, arcán még csak jele sem volt a felismerésnek. Ettől azonban még biztos volt benne, hogy így van - nap mint nap, ha kénytelen volt tükörbe nézni, önmagát látta, egy olyan embert, aki...nos, aki határozottan rosszul viselte az elmúlt három évet. ~ Mintha ott lett volna, mikor kijutottunk a raktárból... ~ futott át az agyán, és összeráncolta homlokát. A következő pillanatban be is villant a kép, hogy látta Quant...éppenséggel "szivivel", ha jól emlékezett. ~ te idióta, ne gondolj már megint Aaronra... ~ parancsolt magára, és megpróbált elmosolyodni. Kételkedett benne, hogy valóban sikerült.
- Igen, három éve... - felelte némileg elgondolkodva a lány. - Az rengeteg idő... - tette hozzá elmélázva. ~ Rengeteg idő, és én mégsem tudtam felejteni...azt hiszem, valami erős probléma lehet a fejemmel... ~ nevetett fel magában. Valamiért határozottan viccesnek találta a gondolatot. - Tulajdonképpen semmi...mászkáltam a világban, tanultam... - ~ És eközben általában pocsékul éreztem magam... ~ tette hozzá, de nem mondta ki hangosan. - Már jó ideje nem találkoztam nagyon senkivel...nos, ténylegesen három éve, de azt hiszem, ebben viszonylag nagy szerepe volt annak, hogy elkerültem az összes nyüzsgő helyet. - ~ A barátaid meg mostanára valószínűleg hősök, Karin...szerencséd, hogy Quan nem tagadott le ~ gondolta. ~ Bár, ha valaki ilyen kissé öngyilkos hajlamú embereknek kitalált dologra vállalkozik, nem igazán esélyes, hogy jó kedvéből teszi... ~ jegyezte meg, még mindig gondolatban. ~ A jégkirálynő összetörte a szívedet, haver? ~ kérdezte, és megcsóválta a fejét. Kész szerencse, hogy nem kellett kimondania mindent, ami csak az eszébe jutott!
- És te hogy vagy? - kérdezte. Még hozzátette volna, hogy vajon mi történt vele, de inkább magába fojtotta...nem akart régi sebeket felszakítani. Az sohasem volt jó ötlet.

Quan végighallgatta a lányt. Kicsit megtorpant mikor válaszolnia kellett volna. ~ Vajon elmondjak neki mindent? Nem akarom terhelni a saját gondjaimmal, de azért nem lenne rossz, ha tudná kivel áll szembe. Mert azért sokat változtam valljuk be. Két év sem volt elég, hogy elfelejtsem Tairát. De talán nem is kell elfelejtenem. Talán valaha még láthatom.~
- Nos, untatni sem akarlak, viszont hazudni végképp nem akarok. Kezdem az elejéről. Három éve összejöttem Tairával. Talán ismerős lehet mivel ő vallatott a Forróngó Sziklában minket. Első találkozásunkkor nagyapám kardját beledobta a tóba és örökre odalett. Majd a Szikla után jött ugye az a tesztelő központ. Taira mellé kerültem és hát… igen. Összejöttünk. Annyira közel nem tudtunk egymáshoz kerülni mivel azt se tudtuk ki jutunk-e élve. Majd mikor az egésznek vége lett én haza mentem. Lepihentem, de arra keltem, hogy valaki piszkálja a postaládámat. Mire kiértem sehol senki. Taira írt levelet. Szegény múltjából fakadóan elég nehézkesen mutatja ki az érzelmeit. A levélbe megírta, hogy szeret. De azt is, hogy lehet, hogy soha többé nem látom. Azóta nem találkoztunk. Három éve. Két éve élek a családi telken farmerkedek és próbálok tőle megszabadulni, de szeretem, és nem tudok. Három éve gyötör, hogy látni fogom-e még valaha… A kardot is máshogy forgatom az óta, és azt veszem észre,hogy belassultam. Bízok, benne tanulmányaid majd segítik ezt az öngyilkos mentő akciót, mert szerintem kissé berozsdásodtam. Ennyit rólam. Ha vár valaki szólj, mert engem nem. Ha döntést kell hozni, tudjam, hogyan döntsek... - Quan vett egy nagy levegőt majd folytatta.- Legalább neked ez elmúlt három év fele annyi gondot okozott, mint nekem. -

~ Naná, hogy a szivi...ki más? ~ Karin elfojtott egy grimaszt. Nem akarta megbántani Quant, ő is tudta, milyen rosszul esne neki, ha valaki Aaronról mondana valami borzalmasat. ~ Bár jobban belegondolva lehet, hogy tetszene is...igazából ha szembejönne velem, igencsak esélyes, hogy csúnyán képen törölném...hogy eltűnjön az a hülye vigyor az arcáról... ~ jutott eszébe. Ez a gondolat egészen vidítónak tűnt...sőt, kifejezetten tetszett neki.
- Hát, engem sem vár senki - nevetett fel a lány, és megcsóvált a fejét. - Tulajdonképpen én sem jártam jobban, mint te...az az idegesítő véridomár, Aaron - olyan jól esett kimondani ezeket a szavakat, hogy az már fájt - felszívódott...ő tulajdonképpen még levelet sem hagyott arról, hogy miért, de igazából már nem is érdekel - vonta meg a vállát. Ez tényleg igaz volt - egy év után feladta azt, hogy próbálta kitalálni, mit tett, vagy nem tett, és egyszerűen az üresség maradt. Nem volt jobb, ez való igaz, de...de legalább nem azzal foglalkozott örökké, hogy magát vádolja. "Ha már megtörtént, akkor felesleges vele foglalkozni" - mondta volna nagyapja, és igyekezett ezt szem előtt tartani, még ha néha nehezen is ment. - Igazából ezért kerültem mindenkit, nem azért, mert akkora kedvem volt a magányhoz...csak nem akartam emberek közelében lenni, nehogy valakit megszeressek, és aztán felszívódjon az életemből - elvigyorodott. Eddig soha, senkinek sem beszélt ilyen nyíltan a miértekről - talán mert nem is volt rá alkalma -, de igazából nem hatotta meg. Egyszerű tények voltak, semmi több...
- Szóval, te is azért jöttél ide, mert már minden mindegy?

Az elmúlt három évben ugyanazt csináltam, mint addig egész életemben. Vadásztam. Csak ezúttal nem azok helyett végeztem a piszkos munkát, akik tönkretették az életem, hanem ellenük harcoltam. Night-tal való párharcunkat leginkább egyfajta hidegháborúhoz lehetett hasonlítani... mindkét fél fegyverkezik, de egyik sem lép. Okosnak kellett lennem, nem hamarkodhattam el semmit, viszont az ellenfelem minden lépését figyelnem kellett. Mint egyfajta gigantikus sakkjátszma, és éppen ezért tartottam helyesnek azt a három évvel korábbi döntést a levéllel.
Nem felejtettem el Quant. Képtelen voltam rá, de már nem fájt annyira a döntés, mint először. Az oka, miután analizáltam az érzéseimet, több minden lehetett. Először is féltettem őt. Nem akartam, hogy belekeveredjen egy olyan játékba, amiben veszíthetek. Másodszor, féltem. Nem mertem belemenni egy kapcsolatba, és ezt be tudtam ismerni. Olyan hosszú ideje zártam el az érzéseimet, hogy féltem a kimutatásuktól. Mindkét ok logikus volt, és ugyanoda vezetett, ahol most tartottam. A döntésem az antropikus elv alapján helyes volt: Egyelőre, vissza tudtam tekinteni a meghozatalára.
Az eltűnt kutatócsoport ügyére rendeltek ki a rendőrségtől. Sosem a történelem volt a legerősebb oldalam, de természetesen elvállaltam a megbízatást. Három év alatt így tudtam tekintélyt szerezni: Bármit rám lehetett bízni, és mindig végrehajtottam. Ezt akartam tenni most is.
A táborba érve azonban a körülmények úgy alakultak, hogy bezárul a három éve megkezdett kör. Két beszélgető alakot láttam, és mindkettőt ismertem. Karin és Quan.
Végigfuttattam a lehetőségeket gondolatban. Megpróbálhatom elkerülni őket, de mivel egy küldetésen dolgoztunk, ez csak átmeneti megoldás. Komoly kárt okozhatok magamnak azzal, ha menekülök, és nem lehettem biztos a reakciókban, ha maradok, és odamegyek. Ez tűnt a legkisebbik rossznak.
-          Örülök a találkozásnak. – léptem oda, felemelt fejjel, de igyekezve senkinek sem a szemébe nézni. Még abban sem voltam biztos, hogyan üdvözöljek két régi ismerőst, különösen, hogy az egyikkel ilyen körülmények között váltunk el. – Régen láttuk egymást utoljára. Remélem... minden rendben. – foglaltam össze színtelen hangon, kifejezéstelen arccal. Nem tudtam, milyen reakcióra számítsak, így kivételesen a véletlenre kellett bíznom magam. Csak a következő lépés után gondolkodhatok ismét előre.

Karin körülnézett. Először semmi érdekeset nem talált, aztán kiszúrt egy ismerős alakot - egy igencsak utálatos alakot. ~ És a jégkirálynő visszatér... ~ sóhajtott fel magában, és egy pillanatig Quan arcát nézte. Nos, ez a menet neki sem lesz könnyű, pláne, hogy ő, Karin, még meg is fogja nehezíteni a dolgát. Egy dolog volt úgy nem rosszat mondani valakiről, hogy valahol, a messzi távolban mászkált, és egy egészen másik megpróbálni nem sértegetni úgy, hogy itt van az orra előtt. ~ Hát, én megpróbáltam, Quan....sajnálom ~ gondolta, és elfintorodott. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy cseppet sem lesz kedves a lányhoz...egyszerűen csak képtelen volt rá, és kész.
~ Ide ne gyere... ~ gondolta magában, ahogy észrevette, hogy a lány őket figyeli. ~ Azt mondtam, ne gyere ide...ne...ne... ~ ismételte még mindig, mikor észrevette, hogy Taira feléjük közelít. Volt benne valami idegesítően fensőbbséges, már csak abban is, ahogy jött. ~ Ez a csaj mintha valami nagy sakkjátszmában látná az életet...komolyan, tud ez olyat, hogy lazítani? Pihenés? Csináljunk valamit meggondolás nélkül? ~ megcsóválta a fejét. Egy dolog azért határozottan hasznos volt abban, hogy ez a nőszemély visszatért, ezt el kellett ismernie - végre legalább nem érezte magát úgy, mint egy üres kagylóhéj. Most határozottan ideges volt.
- Ó, de rág láttalak! - köszönt túljátszott örömmel, úgy, hogy a lánynak is feltűnjön a szavai mögötti gúnyolódás. - Igazán sajnáltam volna, ha nem látlak többet...sosem volt alkalmunk normálisan megismerkedni... - vigyorgott rá, és a szemébe nézett. ~ Néha itt az ideje a szórakozásnak is... ~ jutott eszébe, és hátralökött egy hajtincset a válla mögé.

Felvontam a fél szemöldökömet Karin szavaira. Éreztem a gúnyt, de még így is könnyebb volt az ő szavaira reagálni, mint Quanhoz beszélni. Felé fordultam, és beszélni kezdtem.
-          Valóban nem volt alkalmunk igazán jól megismerni egymást, de ez többekkel így volt. A gúnyos hangnemet nem nagyon értem, sokaknak ártottam az életben, elismerem, és nem vagyok rá büszke, de te nem tartozol ezek közé. – a szavaim hűvösek voltak, mint mindig. Nem vittem bele érzelmeket, túlságosan kockázatos volt.
És direkt kerültem Quan pillantását. ~Gyáva vagyok.~ állapítottam meg. ~Hihettem magam bármilyen erősnek, mégis gyáva vagyok. Nem merek annak a szemébe nézni, akit faképnél hagytam egy búcsúlevéllel, akkor sem, ha tudom, hogy nekem volt igazam.~ Inkább Karinra figyeltem továbbra is. Vele egyszerűbb volt beszélni. Egyszerűbb, könnyebb, és elég bátor voltam hozzá. És természetesen arra is kíváncsi voltam, miért dühös rám. Tényleg azon kevesek közé tartozott, akiknek nem ártottam.

~ Szellemekre, hogy lehet valaki ennyire száraz? Ennyire sótlan és ennyire...ennyire érzéketlen? ~ Karin már szíve szerint a fejét fogta volna azok után, amit Taira mondott, de inkább elfojtotta a rátörő nevetési hullámot. Úgy tűnt, a lány nem igazán akar Quannal beszélni, amire tulajdonképpen meg is volt az oka - ha valakit megsértünk, annak általában nehéz újra a szemébe nézni. ~ Ha velem jönne Aaron így szembe, szerintem már kiütöttem volna... ~ jutott eszébe, és még jobban elvigyorodott. Olyan vicces kis gondolat volt...!
Ismét Tairára nézett, és kicsit félrebillentette a fejét. Igyekezett felmérni a lányt, mint valami ellenséget. Arcán különös félmosoly suhant át, ahogy nézte...volt benne valami igazán különlegesen mulattató. ~ Igazán imádom azokat az embereket, akik azt hiszik, mindig igazuk van... szép kis érvrendszereket építgetnek fel magukban, aztán jön egy széllökés, és az egész összedől, mint egy kártyavár... ~ gondolta. ~ Kész szerencse, hogy én legalább tudom magamról, hogy problémák vannak ott, fejben... ~ tette hozzá magában.
- Valamiért nem olyan nehéz elhinnem, hogy másokat sem ismertél meg olyan jól... - morogta Karin az orra alatt, és érezte, hogy a düh eltölti. Már nem kifejezetten Tairára tekintett haraggal, nem érdekelte Aaron sem...egyszerűen maga a helyzet, hogy valaki semmit sem ért, mert inkább elfojtja az érzéseit, mintsem szenvedjen tőlük, túlságosan is emlékeztette magára. ~ Élni csak érzésekkel lehet... ~ jutott eszébe a nagyapja mondása, és hirtelen elszégyellte magát az utóbbi három év miatt...úgy viselkedett, mint egy felettébb gyáva alak... - Persze, hogy nem ismersz meg másokat, mert úgy nézel rájuk, mint megoldandó problémákra...pedig érzéseik vannak, és nem lehet egyszerűen elemezni őket...nem lesz mindig logika és ésszerűség, könyörgöm! - nevetett fel. - Talán ha kicsit gondolkoznál, akkor nem lenne olyan nehéz megértened, miért is vagyok dühös rád...és ezúttal talán mellőzve az észt. - A lány fagyosan elmosolyodott. Valahogy nagyon is jó volt kimondani ezeket a dolgokat...

Quan már éppen válaszolt volna Karinnak mikor megérkezett valaki. Pontosabban Taira. Quan lefagyott. Nagyon rég látta a lányt és nem tudta, hogy mit mondjon. Két lány párharcán meglepődött. Nem értette, hogy Karin miért olyan ellenséges Tairával. Taira pedig a szokásos hűvös válaszával nem lepte meg Quant viszont mikor kerülte a tekintetét miközben hozzá beszélt megvárta, még közbe vághat majd kicsit hangosabbra vette és ordítani kezdett a két a lánnyal. Először kezdte Karinnal mintha védené Tairát.
- Miért bántod? Mit tett ellened? Nem tudsz  semmit róla mi jogon érzed azt, hogy kikezdesz vele? Nem volt könnyű élete, de persze ezt te nem tudhatod. De akkor is ez meg mire jó?-
Majd Taira felé fordult:
- Miért nem nézel a szemembe? Csak nem bánt valami? Vagy talán félsz? Mitől? Mond meg mitől! Képes voltál otthagyni egy nyomorult levéllel aztán csókolom? És miért vagy itt? Gondolom nem magadtól!- Quan kezdett kicsit megnyugodni nagy levegőt vett majd folytatta. –Olyan sokáig vártam a találkozásra erre tessék, itt van. És nem tudom, hogy még akarom-e. Két éven át próbáltalak elfelejteni és nem sikerült. Bennem hagytál valamit. Vagy egy hatalmas sebet vagy talán érzelmet irántad. Olyan sokat gondolkodtam rajtad, hogy miért így csináltad. Csak úgy leráztál.  –
Majd mind a két lány felé címezve mondatát befejezte mondandóját.
- Ha nem fejezitek be egy nagyon gyors fegyverszünettel vagy béküléssel esküszöm, én vágom közétek az igazságot és még magatokra hagylak titeket. Látom úgy is szeretitek egymást.-

-          Hol kellett volna megtanulnom az embereket nem megoldandó problémaként kezelni? – kérdeztem Karintól. – Életem első három évében, amire már nem is emlékszem? Az azt követő nyolcban, egy olyan mester mellett, aki senkit nem vett emberszámba? Tizenhét éves koromig, amikor mindenkit elvettek tőlem, amint kialakult velük a leggyengébb kötődés? Vagy azután, mikor vadásztam az emberekre? Melyik az a pont, ahol ezt megtanítanád nekem Karin? Amennyiben van ilyen, kíváncsian várom a válaszod. – mondtam szarkasztikusan, majd Quan felé fordultam. A szemébe néztem, összegyűjtve az erőmet. – Nem akartam ártani neked. Ezt tudod. Meg akartalak védeni, és erre nem láttam más lehetőséget, mintha elmegyek. Fontos vagy nekem, de nem rángathattalak bele. Még mindig nem zárult le a probléma, és mindkettőnknek könnyebb lett volna, ha egyszerűen elfelejtjük, ami köztünk történt, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez mindkettőnknek nehézségeket jelent. Arra már sikerült rájönnöm életem huszonöt éve alatt, hogy veszélyes hozzám közel kerülni, nem akartam, hogy bajod essen. – fejeztem be egyszerűen. A hangom nem volt érzelmes, nem halkult el, vagy változott meg a tónusa, csak elmondtam, őszintén, mit akartam elérni a levéllel. Reméltem, megérti, Karin pedig felfogja a logikátlanságot a szavaiban.

Quan kezdett megnyugodni miután leszólta a két lányt. ~ Remélem, nem kerülök két tűz közé, mert nem bírnám ki.~ Majd Quan hallotta, hogy Taira Karinnal folyatja tovább a veszekedés, úgy döntött nem fogja érdekelni, ha meg nagyon zavarja, ott hagyja mind kettőt egymásnak. Ám Taira egyszer csak Quan felé fordult és szemébe nézett. Quan végighallgatta a lányt kicsit gondolkozott, és válaszolt.
- Jót akartál? Majdnem az őrületbe kergettél. És egyáltalán mitől akarsz megvédeni engem? Mi lehet az, ami miatt csak úgy otthagytál? És aki közel kerül hozzád veszélyes? Ez meg mi akar lenni? Ha az utóbbi időben nem is, de régen azt hiszem bizonyítottam neked, hogy szeretlek és bármit meg tennék érted. – Quan kicsit megállt, mert eltört benne a mécses, előtörtek a régi emlékek és pár könnycseppet is előtört hangja kicsit megtört, de folyatta. –Az erdőben lévő pillanatok, a találkozás, mind beleégett az emlékezetembe akár csak te. És egyik nap fogad egy levél, hogy szia... Ott akkor azt hittem meghalok. Annyira fájt a gondolat, hogy most kezdődhetett volna és te csak úgy elmentél minden magyarázat nélkül. Én hittem benned, hogy képes vagy a változásra, éreztem ott az erdőben, ott és akkor, hogy legbelül más vagy. Párszor előtört belőled az érzelmes részed. Ne is tagadd. Azóta tudom, hogy más lehetnél. Nem akarlak megváltoztatni, de legbelül van egy érzelmes részed. Én próbáltam volna segíteni, de ha csak így itt hagysz, az én érdekemben akkor nem megy. Kérlek, bocsáss meg, hogy úgy lehordtalak, de az a sok éves szenvedés most kitört és sajnos pont rajtatok. Remélem most, hogy újra találkoztunk többet leszünk együtt, mint elmúlt három évben.

~ Jaj, Quan... ~ fojtott el magában egy vigyort Karin, ahogy végighallgatta a férfi monológját. Igazán aranyosnak találta, ahogy meg akarta védeni a barátnőjét, és mivel némileg sajnálta régi ismerősét, nem nevetett fel - tökéletesen illetlen dolognak találta volna, ha valakinek az érzéseiből csinál viccet...ezt a határt nem szerette volna átlépni, bármennyire is utálta a lányt... ~ Azt pedig, hogy mit tudok vagy mit nem, és miért érzek erre jogot, azt pedig ha nem bánod, megtartanám magamnak... ~ tette hozzá gondolatban. Nem akarta bántani Quant...ennyi szenvedés elég volt neki az utóbbi három évre.
Mégsem tudta megállni, hogy válaszoljon Tairának. Hirtelen, hogy átgondolta a dolgot, már nem is találta olyan borzasztónak...egyszerűen csak szerencsétlennek. ~ Elvették az érzéseit...jaj, de borzasztó... ~ gondolta cinikusan, és magában felnevetett. Nem, az érzéseket nem lehetett tanítani...legalábbis neki ez volt az érzése. ~ Jó, akkor Karin, most esetleg próbálj meg úgy beszélni vele, mint ahogy egy emberrel beszélnél...tudod, még a jégcsapok sem szeretik, ha vasrúddal mennek nekik... ~ emlékeztette magát, és alig láthatóan megcsóválta a fejét. Az eltelt három év az ő szociális képességeinek sem tett jót, állapította meg magában.
- Elnézést...semmiképpen sem akartalak megbántani, kedves Tai...Egyezzünk meg abban, hogy egyelőre határozatlanul nem kedvellek - jelentette ki némileg gúnyosan, majd komolyabban folytatta. - Nem gondolom, hogy az érzéseket tanulni kellene, bár igen, talán el lehet őket nyomni...de sohasem teljesen. Nem tudom, miért mentél bele a játékba, talán azért, hogy ne fájjon annyira, hogy elvesznek tőled mindenkit, vagy hogy emberekre vadászol...de ez nem csak rajtuk múlt. Az érzéseidet neked kell elengedned....komolyan, próbálom kitalálni, miért döntöttél így...eleget szajkózták, hogy az érzések nem jók, és elkezdtél félni tőlük? - a lány halványan elmosolyodott. ~ Én legalábbis tudom, miért nem akartam semmit sem érezni a nagyapám és Ren halála, és Aaron eltűnése után... ~ jutott eszébe. ~ Talán csak szépen össze kéne törni lelkileg, és máris megolvadna... ~ futott át az agyán, de még ő sem gondolta komolyan. Nem, érzéseket nem lehetett érzéstelenül tanítani. ~ Jó ég...mióta is akarok én szivinek érzéseket tanítani? ~ lepődött meg magán, majd Quanra nézett.
Őt sajnálta...hogy egy olyan emberbe szeretett bele, aki nem tudta úgy viszonozni az érzéseit, ahogy szerette volna. Igen, vele együtt tudott érezni - ahhoz viszont, hogy neki bárhogy is segíthessen, ahhoz Tairának kellett változnia. ~ Nagyszerű...akkor most úgy fest, hogy az utóbbi három évben, annak ellenére, hogy igyekeztem a lehető legkevesebb érzelmet mutatni, vajszívűbb is lettem...komolyan, valakinek le kéne ütnie... ~ bosszankodott magában, de igazából mulattatta a helyzet - volt benne valami ellenállhatatlanul komikus.
Csípőre tette a kezét, és az egyik fának dőlt, ahogy Quan válaszolt Tairának - valamiért sosem szeretett párocskák veszekedéseinél asszisztálni...

- Én tökéletesen megértem - vonta meg a vállát Karin, és elgondolkodva felpillantott az égre. ~ Ó, miért kell minden egyes érvelésnek olyan végtelennek lennie, mint az égnek? ~ bosszankodott magában, valójában azonban nagyon is élvezte a helyzetet. Szeretett beszélgetni - és Taira máris többet árult el magáról, mint amennyit akkor tett volna, ha kedvesen viszonyul hozzá. ~ Erre mondta a nagyapám, hogy a veszekedés megnyitja a rideg emberek szívét... ~ jutott eszébe, és elmosolyodott az öreg mondásán. Most már megtanulta elviselni, hogy nincs, és kellemes volt emlékezni rá. Örökké a szívében...
- Tudod, elfojtani az érzéseket nem igazán helyes dolog...persze, fontos a logikus gondolkodás, meg minden, de ha túlságosan is bekényszerítjük magunkat a négyzetrácsok közé, meglehet, hogy belőlünk is kiszakad egy rész...és a másikból is - mondta, miközben Nightra gondolt. ~ Ő is szerette volna elengedni Zimát, ha jól láttam rajta... ~ jutott eszébe, majd az is beugrott neki, milyen állapotban volt a lány. - Ha pedig fájdalmat okozunk a másiknak...  - egy pillanatra elhallgatott. Elméjében felizzott a kép, mikor meglátta Aaront és Tairát együtt, majd gyorsan el is hessegette magától - nem, ennél most objektívebbnek kellett lennie.
- Ne hidd, hogy csak neked volt nehéz, hogy csak tőled várták el, hogy elnyomd az érzéseidet...ne hidd, hogy a helyedben nem ezt tettem volna - jelentette ki hirtelen, és hidegen elmosolyodott. - Egyszerűen utálom azt, ha valakit ilyenre kényszerítenek...az első kirohanásomat pedig kérlek, felejtsd el...nem rád voltam dühös - tette hozzá, és továbbra is kíváncsian pásztázta a lányt.

Meglepett Karin viselkedésének hirtelen megváltozása. Furcsa volt, hogy megértéssel fordul felém. Ritkán beszéltem a múltamról, és többnyire azonnal meg is bántam. Igyekeztem kitörölni az elmémből a Fekete Napnál töltött évek minél több pillanatát, elfelejteni őket, mintha soha meg sem történtek volna. Emlékeztem az első mesteremre, aki ott volt, mikor elvittek a szüleimtől, és pontosan tudtam, hogy megmaradt vele szemben egy nagyon erős érzelmem... a gyűlölet. Kazuhirot azóta nem láttam, hogy nyolc év után leváltották, de nem is vágytam rá, hogy ismét találkozzak vele. Nem meséltem róla senkinek, de nem felejtettem el.
-          Nem akartam fájdalmat okozni. Tudtam, hogy megteszem, de nem ez volt a cél. – néztem ismét Quanra. – Remélem, ezt te is tudod. Ahogy mondtam, amit leírtam, komolyan gondoltam, és ne hidd, hogy nekem könnyű volt az elmúlt három év. Talán könnyebben viseltem, mint te, de szenvedtem tőle így is eleget. – Karin felé fordultam. - A Fekete Napnak vége, de a pusztítást, amit végeztek, nem egyszerű eltörölni, sem fizikai szinten, sem pedig... egy ember viselkedését tekintve. El kell ismernem, nem a logikám, hanem a szerencse szabadított el tőlük. Talán az lenne a legjobb, hogyha... egyelőre békésen végeznénk a munkánkat. Egy kicsit... nehéz helyzetben vagyok jelen pillanatban, több szerep között egyensúlyozva, remélem, ezt megértitek. – megigazítottam a rendőri egyenruha felsőjét.
Nem akartam kiteregetni se Quan, se Karin előtt, miért hagytam ott a férfit. Hogy mitől féltettem, és hogy miért féltem belemenni a kapcsolatba. Arról sem akartam beszélni, egyelőre, részletesebben, hogy hogyan nőttem fel a Fekete Napnál, és hogy milyen feladatokat bíztak rám az elmúlt három évben.

Quan a mondandója után kicsit visszahúzódott és figyelte a két lány párbeszédét. Próbálta megérteni a két lányt, a két helyzetet, de nem sokra ment. Karint megértette viszont Tairával már más volt a helyzet. Annyira meg akarta érteni a lányt, de nem sikerült neki. Se régebben, se ez a három év alatt, se most. Látta a lányon, hogy titkol valamit, de nem akarta faggatni végül még is úgy döntött, hogy rákérdez. Miután Taira befejezte Quan kapott a lehetőségen és válaszolt. –Próbállak Taira megérteni, de nem megy. Nem kell válaszolnod ha, nem akarod, viszont gondolkodj rajta. Nos, kitől akartál megvédeni engem? Nem titkolsz valamit? Mindig arra fogod, hogy azért mentél el, hogy megvédj. De soha nem mondtad, el hogy kitől, mitől. Meg mi az, hogy két szerep közt egyensúlyozol? Mit titkolsz, és miért titkolod még mindig? Azt akarod velem megértetni, hogy amit tettél az a helyes. Mikor szerintem ez csak egy kibúvó, de még nem tudom mi alól. Szerintem volt választásod. Ha képes voltál a levelet bedobni, akkor csak egy lépés lett volna az ajtó, és mögötte meg én. Ha beléptél volna, azon az ajtón talán mindkettőnket megóvod több évnyi szenvedéstől. Egyébként is honnan tudtad, hogy nem tudtam volna segíteni? És ha ez tényleg olyan veszélyes és valami komolyabb bajod esik? Megtudom, és majd belebolondulok, hogy nem faggattalak eléggé és valami történt veled? És ne mond, hogy te majd megoldod. Tudom, hogy kaptál elég jó kiképzést és tapasztalt is vagy, de láttam ilyen embert már földre hullani. Előttem halt meg. Nem akarom még egyszer átélni. Sokszor talpon maradtam és nem roppantam össze, de most nem sok hiányzik. Kérlek, ne játssz velem, mint egy bábuval, mert nem csak fáj. Rosszabb… Belülről őröl fel. Sokszor te adtál okot, hogy ne örüljek meg, de cserébe még többször téptél meg. Örülnék, ha elgondolkoznál az elmondottakon. – Majd Karin felé fordult. – Bocsi, hogy akarva akaratlanul belerángatlak a Taira és köztem lévő ügyekbe, de mivel nem tudom, hogy mikor látom megint, ki kell használnom az alkalmat a beszédre. Remélem, a kettőtök kapcsolata jobbra fordul. Nem rossz lány csak kicsit törődni kell vele. Feltéve, ha engedi. -
Majd Quan Taira felé fordult a lány szemébe nézett. Kettőjük közé a földbe szúrta a kardját majd megfordult leült és a kardnak támaszkodott. –Nem akarlak megzavarni a gondolkodásba. De ha esetleg válaszolnál, majd gyere elém, mert ugye háttal nem kezdünk mondatot. – Quan elmosolyodott majd lehunyta a szemét, hogyha esetleg válaszolna a lány ne legyen könnyű dolga és gyakorolja kicsit a társalgást.

-          Mit akarsz hallani? – néztem Quanra, előresétálva. – Rendben, őszinte embernek tartom magam, és ez nem fog változni. Elmentem, mert mikor kikerültünk abból az erdőből, egy férfi, egy rendőr keresett fel. Ismertem őt, aktám volt róla a Fekete Napnál. Tudtam, hogy milyen lehetőségei vannak, és alkut ajánlott. Segítek neki a megmaradt tisztek levadászásában, és tervei megvalósításában, vagy megöl engem, és mindenkit, aki közeláll hozzám. Hivatalosan erre képes is, tehát az előbbit választottam. Okos ember, de ne kérdezd, ki, mert nem mondom el. Taktikailag kellett cselekednem, és így is tettem. Tudtam, hogy ebben az érzelmek gátolnak a leginkább, tehát azt a szálat téptem el először, ami a legerősebb volt. Vagyis megszakítottam a kapcsolatot veled. Így neked is, nekem is több esélyünk volt a túlélésre. Az, hogy bemehettem volna az ajtón... kétlem, hogyha megteszem, lett volna erőm teljesen kisétálni az életedből. Mint mondtam, olyanná neveltek, aki nem kötődik senkihez és semmihez, és az erdőben történtek már így is messze túlszárnyalták az ingerküszöbömet. Félreértesz, ha azt gondolod, bánom ami ott történt. Jó, hogy megismertelek, és nem számítottam volna rá, hogy olyan nyílt leszel velem, aki órákkal korábban még az ellenséged voltam. Nem vagyok az érzelmes fajta, ezt te is tudod, de fontos vagy nekem. – egy kicsit elhalkultam, ami egy árnyalatnyi színt vitt a hangomba. Egy pillanaton belül ismét komollyá váltam, és kiegészítettem a mondanivalómat. - És légy oly szíves, ne beszélj rólam úgy, mintha itt sem lennék. Felettébb irritáló. Törődést pedig nem igénylek. Meg tudom oldani a problémáimat.
A hátam mögé tettem a kezem, és lassan fel-alá kezdtem járkálni. Megnyugtató volt. Nem mutattam ki, de halálosan idegesített, ha valaki gondoskodni akart rólam. Az elmúlt években megvoltam törődés nélkül, és ha huszonkét évig nem hiányzott, nem most fog.

Még Taira beszélt addig Quan nem nyitotta ki a szemét. Figyelmesen hallgatta majd összegezte magában a mondottakat és válaszolt. – Szóval azt mondod, hogy arra neveltek, hogy ne kötődj. És te nem kötődsz senkihez, de azzal fenyegetnek, hogy minden hozzád közel állót megölik. Okos ember. De elég hülye ahhoz, hogy utánad nézzen. Érdekes. Kettőnkről, amit egyre kevésbé hiszek valósnak nem tudom honnan szerzett volna tudomást. A te megoldó képességeidről meg annyit, hogy három év sem volt elég ahhoz, hogy megold a rendőrös problémádat. De azért te egyedül meg tudod oldani. Hát persze. – Quan mondatában erősen érezhető volt a gúnyolódás. – Törődést nem igényelsz? Rendben. Ahogy akarod. - Quan kisebb szünetet tartott majd folytatta. – Ha egy kicsit is látnád azzal a fene jó fejeddel, hogy fontosnak tartalak és próbálok neked segíteni olyan téren ahol rég jártál igazán. Igen az érzelmes részedre gondolok. De tiszteletben tartom kérésed és békén hagylak. – Majd Quan kinyitotta a szemét és látta, hogy Taira fel-alá járkál. – Nyugodj meg. Inkább ülj le és pihenj. – Quan felállt kardját elrakta majd jobb zsebéből elővett egy piros kendőt. Egy jeltelen egyszerű kendőt. A kendőt a fejére helyezte, de úgy, hogy látását erősen rontsa. –Nos, most nagyrészt a hangokra és egy kis homályos foltra támaszkodva közlekedek. Még azt sem mondhatod, hogy szemezek veled.- Quan kis szünetet tartott majd Karinhoz szolt.- Ja és Karin ha Taira visszatért létszíves szólj neki, hogyha szeretne valamit tudja jól hol talál meg. – Majd Quan ismételten leült. ~Kicsit játszunk az idegeivel. Talán megsértődik talán nem. De már majdnem mindegy nem?~ Tette fel magának a kérdést.

Abbahagytam a sétálást, és megálltam a férfi előtt. Megértettem a reakcióját, de fárasztott, összezavart, és illogikusnak is találtam. Ismét beszélni kezdtem.
-          Ne foglalkozz olyasmivel, amit nem értesz. A taktika, a kivárás mindig az eszközeim közé tartozott, és te nem tudsz annyit arról, hogy ki ez az ember, és mit tud, mint én. És ez nem is baj, de ne zaklass vele, épp elég gondom van így is. – mondtam hűvösen, majd folytattam. – Ha akarod, hogy bármi is legyen kettőnk között, ha még akarod, akkor meg kell jegyezned egy dolgot: Elindulhatunk hasonló, vagy párhuzamos úton, keresztezhetjük egymásét, de a két út sosem válhat eggyé. Én megyek a sajátomon, és te is a tiéden. Segíthetsz, sok mindenben, de van, amit magamnak kell megoldanom, és ezen te nem tudsz változtatni, akármennyire szeretnél. És kérlek, továbbra se beszéj rólam úgy, mintha nem lennék itt. Zavaró. Ne próbálj megsérteni, ne próbálj zavarba hozni, mert nem jársz sikerrel. Ismersz már ennyire.
Miután befejeztem, nekidőltem egy fának, karba fontam a kezem, és úgy néztem Quanra. Sokkal fontosabb feladataink is voltak, mint a személyes problémák rendezése.

A tűzidomár már nem hallhatta Quan válaszát, vagy Karin reakcióját, mert egy sziklára lépve egy szemüveges alak kezdett el parancsolgatni. Az önkénteseket három fős csoportokba osztotta, így Karin, Quan és Taira hivatalosan is összekerült. Ezután érkezett a feladat is, a három jelentkezőt a piramisba rendelték, hogy nézzenek körbe, keressenek nyomokat az eltűnt expedíciós csoporttal kapcsolatban. Ahogy beléptek a piramisba, körülölelte őket a sötétség, így Tairára hárult az a feladat, hogy világítson a folyosókon. A kis csapat elámult, ahogy a falakon lévő festményeket, jeleket nézték, de még érdekesebb volt, hogy olyan nyomokat találtak, amelyek egy nagy állatra utalhattak. Bármi is volt itt, vért is hagyott maga után bőven, s az egész terep olyan volt, mintha valami védelmi háború történt volna. De, hogy ki támadott meg kit, kinek kellett védekeznie, mit kellett védeni, kinek a vére látható, mit jelentenek a jelek falon, kérdések mind nyitottak maradtak, és a három „jó barátnak” kellett megtalálnia rájuk a választ.

Örültem, hogy félbeszakították a beszélgetést. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni a helyzetben. Tudtam, hogy jó döntést hoztam, egészen biztos voltam benne, de Quan reakciója idegesített. Nem volt joga bírálni olyasmiért, amit fel sem tudott fogni. Így igyekeztem a feladatra koncentrálni, kizárva a külvilágot.
Körülnézve a piramisban igyekeztem először realizálni a tényeket, majd erre alapozva létrehozni a teóriát, amit aztán alátámasztani. A bajt az jelentette, hogy tény kevés volt a teóriához, így nem volt mire bizonyítékot keresni. Annyival egyszerűbb volt a rendőri munka, de nem is bántam. Az elhagyatott raktárban töltött, három évvel korábbi napok jutottak eszembe. Végülis, ez sem több egy logikai feladatnál. Morbid logikai feladat, az igaz, de logikai.
-          Valamilyen állat lehetett. – szemléltem meg a nyomokat. – Döntenünk kell, mit tekintünk prioritásnak. A helyszín, vagy a konfliktus felderítését. Persze szét is válhatnánk, de ezt nem javaslom, mivel hármunk közül egyedül én vagyok tűzidomár. – néztem Quanra és Karinra.