Csatornarendszer

A három fogoly tagjai már rendesen elgémberedtek, mikor érezték, hogy az autó megáll, majd az ajtók kinyitódtak. Ezután erős kezek markolták meg őket, s úgy vitték tovább a három fiatalt, hogy azoknak a lába sem érte a földet. Végül a gyalogtúra is véget ért, és egy kis szobába ültették az „utasokat”, majd leszedték szemükről a kendőket.
Ahogy kinyitották a szemüket, és hozzászoktak a fényviszonyokhoz, maszkos alakokat láttak, ugyanolyan egyenruhában, mint az egyenlőségpártiak is voltak. Rövid időn belül, egy maszkos férfi is érkezett, illetve egy ismert ember maszkban, azaz Amon. A véridomár csak egy pillantást vetett a rabokra, majd súgott valamit az egyik őrnek, és ki is ment az ajtón.
A következő pillanatban egy másik ajtón át, újra belépett a fickó, s elnevette magát.
- Nahát, új vendégek! – köszöntötte Kánt, Kurot és Quant, akiket közben az egyik egyenlőségpárt eloldozott – Nyilván ismertek engem. Azt nem tudjátok, miért vagytok itt, de nem is kell. A lényeg, hogy pártunk újra felállt, és újra harcba száll a hatalomért. – De most mennem kell. Ti még maradtok egy időre, hátha hasznotokat veszem. Főleg a tiedét Quan. – lépett közelebb a kardforgatóhoz – Ismerlek. Ott voltál a Nap ellen, és tudom, milyen kapcsolataid vannak.
Ezzel elhagyta a szobát, és emberei is követték. Az utolsó még beszólt, hogy a szökés egyelőre lehetetlen, szóval ne csapjanak nagy bajt.

Mesélői bővítve:

Az ajtó nemsokára újra kinyílt, s egy megkötözött légidomárlányt dobtak a földre. A túszejtőkben még annyi együttérzés sem volt, hogy leszedjék róla a köteleket. CSak nevettek az egészen, s az ajtó újra bezáródott.

Nagyon meglepte ez az egész. Egyik pillanatban még az utcán volt, másik pillanatban meg egy kocsiban. Ahogy kinyílt az ajtó és láthatóvá vált minden, tekintete ide-oda cikázott, és vizsgálta a terepet, próbált valami ismerőset találni, hátha rájön hol vannak. Teste eléggé elgémberedett a hosszú úton, mikor leültették őket, kissé ficánkolt, majd ahogy elengedték, elkezdte dörzsölni csuklóját, ami egész szépen el volt már zsibbadva. Unottan végighallgatta a beszédet, majd ahogy kilépet az utolsó egyenlőségi is, felállt és kinyújtóztatta magát. Majd igen erősen koncentrálni kezdett.
-Valahol a föld alatt lehetünk.-mondta kis várakozás után, lassan a falhoz sétált és megkopogtatta, majd vissza társaihoz, szájába vett egy szivart majd reflexszerűen kereste a gyújtót.-Van egy gyújtótok?-esett ki a száján,  egy 2 perces keserves gyújtókeresés után a zsebeiben. Ha kap egyet rágyújt, ha nem akkor lassan elteszi a szivart, és meghúzza a flaskáját. -Valami ötlet mit tegyünk ?
 Mikor bedobták a légidomár lányt az ajtón, Kán egyből felpattant és odasietett hozzá. Egy gyors pillantást vetett a lányra majd elkezdte eloldozni.
-Jól vagy?-kérdezte a lánytól majd felsegítette.Ezután odasétált az egyik falhoz, és ha volt égő szivarja akkor elkezdte boldogan pufogtatni azt, ha nem akkor ezt mondja Ionának.

-Nincs véletlenül egy gyújtód ?

Hátulról támadtak. Iona azonnal felpattant, és védekezni próbált, de a véridomítással szemben nem sokat ért. Amon volt az. Lehetetlen, de ő volt. ~Soha nem hagyja békén a világot?~ tette fel magában a kérdést. ~Mindig újra és újra visszatért, hogy felborítsa az egyensúlyt.~ Hamarosan elvesztette az eszméletét...
Megkötözve ébredt, de egy földidomár azonnal odalépett mellé, és eloldozta. A lány felállt, és lerázta a csuklójáról a kötélcsonkokat, majd gyorsan ellenőrizte a csuklóját. Annak ellenére, hogy a légidomárok egyszerű siklóruháját viselte, ott volt rajta a karperes a kővel. A földidomár éppen hozzá fordult, megkérdezve, hogy nincs-e gyújtója.
- Köszönöm, hogy eloldoztál. És nem. - felelte értetlenül. - Nem dohányzom. - körbenézett a csatornában.
~Miért hozhattak ide? És hogy jelenhetett meg ismét Amon? Mi történik?~ az agyán újra és újra átfutottak ugyanazok a kérdések. Feltehette volna őket a társainak, de nem úgy tűntek, mint akik sokkal többet tudnak az ügyről. Egyetlen megoldást talált.
- Képes vagyok a szellemi kivetülésre. - nézett körbe. - Ha megpróbálom, esetleg szerezhetek információt arról, miért hoztak ide minket. De vigyáznotok kell a testemre. - mondta a társainak, majd le is ült az egyik sarokba, a fal felé fordulva, hogy meditáljon, és felkészüljön a kivetülésre. Nem volt benne biztos, hogy sikerrel jár, különösen zaklatott lelkiállapota miatt, de reménykedett benne.

Azoir nyugodtan sétálgatott szobájában, amikor jelentették neki, hogy foglyok érkeztek. Rögtön el is indult a börtön felé, miközben az agya már a büntetésre koncentrált. ~ Na vajon miket kaptunk? ~ kérdezte magától ~ Idomárok? Civilek? Mondjuk mindegy, hiszen mi döntünk a sorsukról ~ nevetett magában.
Odaért az ajtóhoz. Mielőtt belépett volna, megigazította maszkját, majd benyitott. Ahogy körbenézett a foglyokon, mintha egy szikla csapta volna meg. Először Quant látta meg, majd után Ionát. Hirtelen eszébe jutottak a szép emlékek, a boldog idők, a közös harcok. Ha nem lett volna rajta a maszk, most csak döbbent arcát látták volna. Kis időbe tellett, mire rávette magát a beszédre. ~ Már a múlt... Ő már a múlt. ~
- Nyílván kíváncsiak vagytok, hogy miért  kerültetek ide. - hangja teljesen más volt, mint amit régi társai ismertek, de ahogy lépkedett a teremben, Ionának ismerőssé válhatott. - Egy nagyszabású terv része lettetek, főleg te, nomádleány. Ha tudnád, mi minden van, amit tudsz, s nem tudsz róla... - nevette el magát - Ne féljetek, az erőtök még nincs veszélyben. Minek nekünk a morzsa, ha meg van terítve az asztal, nemde? - kérdezte, majd elindult kifelé a szobából. Utolsó pillantását Ionára szegezte.

~Nem megy. Nem megy. Túl zaklatott vagyok. Ez így nem fog menni.~
Felpattant, és fel-alá kezdett járkálni, hogy kissé levezesse a fölös energiáit. Közben próbált mindent átgondolni. Mi céljuk lehetett egy légidomár mester elrablásával? Ezt a kérdést azonnal elvetette, mert több újabb kérdést vetett fel, mint ahány választ adott. Milliónyi oka lehetett...
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy maszkos alak lépett be rajta. Amon. Legalábbis a maszkja Amoné volt.
Beszélni kezdett, és többször említette őt is... de valami nem volt rendben vele. Volt benne valami ismerős, valami meghatározhatatlanul ismerős... pontosan tudta, kinek az emlékét idézte fel benne a maszkos alak, de elhessegette a gondolatot. Ostobaság. Ő halott. Lenézett a karkötőre és azonnal eszébe jutott az a nap. Ő halott. Akárki is a maszkos, ostobaság lenne azt hinni, hogy bármi köze van Azoirhoz. Odasétált a férfihez, és a szemébe nézett... jobban mondva a maszk szemnyílásaiba, mert az árnyékok elfedték a tényleges szemeket. Terített asztal... hát persze.
- Tudja, aki terített asztalról lakomázik, könnyen elcsapja a gyomrát. - sziszegte. - Vigyázzon. A gyomorrontás nem kellemes érzés.
Az elmúlt három év leginkább abban változtatta meg Ionát, hogy felvágták a nyelvét. Nem volt ugyanaz a szende és naiv lány, mint a Fekete Nap támadásakor. Erősebb volt, és óvatosabb. Remélte, ez kihúzhatja a bajból.

- Szóval bátor a kisasszony... - válaszolta Azoir, a szemeit összehúzva. - Mert ő biztos tud valamit, igaz? - egy sértést is hozzá akart tenni, de valamiért nem tudott. ~ Már nem számít nekem. Miért kellett pont őt elkapni...~
- Iona. Ha nem tévedek. Sokat tudok önről, de úgy látom nem eleget. - majd körbenézett. - Biztosan kényelmetlen ennyi büdös, füstös férfi között. Majd én kényelembe helyezem. Mondta, majd karon ragadta a lányt, s egy másik szobába hurcolta. Ott keményen egy székbe lökte, majd járkálni kezdett körülötte. - A forradalom ezúttal sikeres lesz. Te ott voltál, a legutóbb, de most lesöprünk. Kérdés, hogy mikor. Ha továbbra is, ilyen szabadnyelvet használ, azt hiszem megtapasztalja a gravitáció átkát. Szóval, még mindig akar mondani valamit? 
A sétálgatást nem hagyta abba, hol a lány előtt, hol mögötte haladt el. Ilyenkor kezét végighúzta a vékonyka vállakon, s közben gyengéden suttogta. - Csak egy aprócska mozdulat, s mindennek vége... biztosan ezt akarja?

A férfi egyre furcsábban viselkedett. Megragadta Iona karját, majd a másik szobában egy székbe lökte. A lány igyekezett figyelni, hogy pontosan miket mond, de azt is tudta, hogy ilyen jó esélye nem lesz még egy, hogy megtudja, ezúttal ki bújt a legendás egyenlőségi maszkja mögé. Megvárta, míg a férfi mögé ér, majd egy használva a képességeit nagy sebességgel felpattant, és egy erőteljes légáramlatot küldött felé. Elég erőset ahhoz, hogy a maszk leoldódjon, és arrébb repüljön. A problémát az jelentette, hogy nem volt felkészülve arra, kit talál a maszk mögött.
Azoir volt az. Ugyanaz az Azoir, akit három éven keresztül gyászolt. Ugyanaz az Azoir, akit elvittek a szellemek. A bal szeme alatt egy összevarrott vágás éktelenkedett, de ő volt az. A lány hirtelen nem tudta eldönteni, mit tegyen. Kihasználhatta volna annak előnyét, hogy Azoirt meglephette a maszk leesése, és valószínűleg ezért sokan hálásak lettek volna... de ugyanakkor nem akarta megtámadni a férfit. De a történtek után a nyakába sem borult volna nagyobb lelkesedéssel.
- Mi történt veled? - kérdezte. - A szellemekre, három éven át halottnak hittelek, erre beállítasz egy legendás elmebeteg maszkjában, forradalomról beszélsz, elraboltatsz, nekilöksz egy széknek, és még arra sem veszed a fáradságot, hogy közöld velem, miattad szenvedtem éveken keresztül! - A lány önként levágta magát a székbe, mindenféle nógatás nélkül. - Ha hozzám mersz nyúlni, megbánod. - tette hozzá, fél szemmel a férfire sandítva.

Azoir azt sem tudta, hova kapjon, mikor a maszk leesett a fejéről. Első dolga az volt, hogy kezével a varrást eltakarja, s csak utána nézett a lányra.  Szemei inkább csalódottságot tükröztek, mint gyűlöletet, de őt nem érdekelte. Végül, mikor a lány újra leült, ő lehajolt a maszkkért, de nem vette fel. Kezében tartva helyet foglalt Ionával szemben.
- Iona, semmit sem értesz. Ha tudtam volna, jelt adok magamról... - kezdte vallomását. - Az egész egy nagy terv, egy nagy gépezet. Engem magukkal vittek, megkínoztak. Meggyötörtek testileg, lelkileg. Ha tudnád miken mentem keresztül. - szeméből könny buggyant elő, de nem a szomorúságtól. A fájdalomtól. Az emlékektől. - Három évig éltem velük. De ez az idő megtanított valamire. A világ megváltozott, s ezt meg kell őrizni. Már nem vagyok az a régi barát... valahol a szívem mélyén még szeretlek, de más lettem, más célokkal. Egy forradalmat vezetek. - szemeit lesütötte, a maszkot nézegette - Az arcomat elcsúfították. Maszkot kellett vennem, hogy ne lássák a sebemet... Azok a... azok a szellemek. Akiket te úgy szeretsz, akik a barátaid. Ezt tették velem! - kiáltotta, s az asztalra csapott, majd Iona elé hajolt. - Nézd csak meg! Ezt kaptam, miután annyit tettem értük! Ezt érdemeltem?! - majd visszaült. - Már nem vagyok Azoir. Amon vagyok. - vette fel a maszkot - S visszatértem.

Quan nézte a lány és várt. Tudta, hogy nem egyszerű a válasz. Viszont figyelme hirtelen másra szegeződött, mikor egy teherautó fordult be az utcába. Néhány fickó ugrott ki belőle és az utcán lévőket tuszkolták be a teherautóba. ~Kik ezek? Mindegy is ezt így nem mehet tovább~ Majd az elrablókra rontott. Küzdelme inkább volt hősies, mint sikeres, mert őt is bevágták a teherautóba. Mikor megérkeztek egyenlőségiek fogadták őket. Quant a monológ azon része lepte meg mikor nevén szólították. De nem nézett senkire még nem mentek ki. Folyamatosan a földet bámulta lehajtott fejével. Ezek után látta, hogy bedobtak valakit. Lassan felállt, de látta, hogy már rabtársa megy segíteni. A lány ismerős volt a kardforgató számára. Messziről szemlélte még nem csak rájött. Iona. Vágott a férfiba a gondolat. Sok idő nem telt el egy maszkos férfi lépett újra közéjük. Quan hátához vette kezét és kardját készenlétben tartotta. Látta, hogy Ionahoz beszél. Mikor kirángatta a szobából utána akart rohanni, de nem akart bajt hozni se a lány, se a többiek fejére így inkább kezét elvette kardjától leült és várt.

Iona végighallgatta Azoir szavait, majd megvetően felhorkant. Hirtelen szánalmasnak érezte a férfit. Nem rosszindulatból, egyszerűen csak megvetette. És nem is akart küzdeni a megvetés ellen.
- Amon. Remek. - morgott. - Tudod, én azt hittem, te erős vagy. Zuko nagyúr is szenvedett, és te tőle is tanultál. Ismerlek, te is szenvedtél korábban is. És erősebbé tett. Ez egyfajta általános alapigazság. - hátérébb lépett. - Ha eltűnsz... de erős maradsz, és ha megtörve, sebhelyes arccal is, de tisztességes emberként térsz vissza, én hajlandó vagyok szembefordulni a szellemekkel, és teszek rá, hogy a barátaim. Mert téged jobban tisztellek és szeretlek annál. De most ha választanom kell, a szellemekben fogok bízni. Ha valaki azt mondja, miattam tették, hogy megtudjam milyen gyönge embert szerettem meg, még azt is elhiszem. Gyűlöllek. - sziszegte. - És becsüld meg ezt a gyűlöletet, mert ez az egyetlen, ami hozzád köt. Megvetlek, és nem azért ami történt veled, hanem akivé váltál.
Elfordult, lótuszülésbe ült, és lehunyta a szemét. Még nem kezdett lesüllyedni a meditációs állapotba, tehát hallani fogja, ha Azoir esetleg válaszol. Részben örült volna, ha felel, részben pedig meg sem akarta hallgatni. Tudta, hogy nem lenne helyes elítélni, borzalmas dolgokon ment keresztül, de nem tudta elhinni, hogy van az a borzalom, ami egy jó embert ilyenné tud formálni. Egyszerre volt dühös, csalódott... a boldogságnak csak az árnya futott át rajta, hogy egyáltalán él. De az is egyre gyorsabban tűnt el. Nem szándékozott többet beszélni. Várta a választ, de ha nem kapta meg, tényleg meditálni kezdett.

- Csalódtam benned, Iona. – válaszolta lesújtottan Azoir, miközben visszatette a maszkot a fejére. – Azt hittem, hogy megmaradt benned az együttérzés. De mint minden, te is megváltoztál. Kiölték belőled, ahogy belőlem valami mást. – Felállt, és az ajtó felé indult, de amikor rátette a kezét a kilincsre, megállt, s hátrafordult. – Reméltem, hogy nem kerülsz bele. De a sors máshogy gondolta. Erős ember voltam, de rájöttem, hogy van, amit rosszul gondolok. Megváltoztak a nézeteim, de én magam nem változtam, s ezt te is tudod…mélyen, magadban… - sóhajtott egyet – Hiányozni fogsz. Hogy mit hoz a jövő, nem tudhatom. Hogy benne leszel-e, azt sem. Azt tudom, hogy mindig is szerettelek, az első pillantás óta, és ez a szerelem nem múlt el. Csak kihűlt. Számomra az fáj a legjobban, hogy meg sem próbálod megérteni, ezt az egészet, velem kapcsolatban. – mondta, s a zsebébe nyúlt, majd kivett egy papírt, s az asztalra tette. – Ez az első közös emlékünk. Ahogy látom, te lezártad a minket összekötő időt, így erre már nem lesz szükségem. Ég áldjon Iona. És sok sikert. - Mondta, de valamiért nem tudta elhagyni a szobát. ~ Nem...ez még nincs lezárva, bármennyire is akarom...maradok... ~ gondolta magában, de a biztonság kedvéért, visszaállt az ajtó elé, s háttal Ionának. Szemeit becsukta, s mozdulatlan állt, csupán néhány könnycsepp csurgott le az arcán. De ő tartotta magát.

A papír ugyanaz volt, amit évekkel ezelőtt írt a lánynak, a vers, mellyel érzelmeit kifejezte. Csupán annyival toldotta ki, hogy a végére írta, Iona számára vélhetőleg vérrel: „Őt nem fogom feladni…Soha…”

A lány az ajkába harapott, hogy ne álljon fel, és kezdjen el beszélni, de az ő szeméből is folyni kezdtek a könnyek. ~Furcsa. A mi első találkozásainkkor mindig sírtam. Reménytelenül szentimentális vagyok...~ Mikor a férfi lerakta a verset, lassan felállt, és levette az asztalról. Elolvasta újra, majd újra... és a végén lévő, vérrel írt sorokat is. Nem tudta, mit kéne tennie. Nem tűnt el a mélységes megvetés, nem tűnt el a düh sem, de ezzel együtt elöntötte a szánalom, és a szeretet is. Számára is fontos volt az a szerelem, de leginkább kétségbeejtette, hogy nem volt benne biztos, ez ugyanaz az Azoir-e. Az ember a nézetei rabja... ha azok változnak, ő maga is változhat.
- Maradt bennem együttérzés. - suttogta. - De nem látok a szándékaid mögé. Régen őszinte ember voltál. Nyílt és jó ember. Most úgy rejtőzködsz, mintha mindenhonnan támadást várnál. Ha kimennél az utcára, és levennéd azt az átkozott maszkot, ott megbecsülnének. Ez a világ tárt karokkal fogadta be a szenvedőket, Zuko-tól Korráig... Megváltoztak a nézeteid? Miben? - ismét elfordult. - Én is szeretlek. Még mindig, akármennyire tagadom, és elhiszem, hogy még ott van az, akit szeretek. Csak sajnos megjelent valaki, akit pedig mélyen gyűlölök. És ezen én nem tudok változtatni. Ezen csak te tudsz. - fejezte be, az ajtóban álló férfire nézve.

- Én nem szenvedek. - fordult meg a vízidomár. - Már régóta nem. Azt mondod, a világ vár engem, hogy megbecsülnek majd? Lehet, hogy igazad van. - s közelebb lépett a lányhoz. - Te éltettél nap, mint nap. S vártam a találkozást. Hogy megváltoztam-e, nem tudom. Nem akrtam hozzád szólni, s most mégis itt beszélgetünk... - ezzel levette a maszkját, hogy a lány láthassa az arcát. - Szeretlek...régen hallottam ezt. Túl régen. Még mindig őszinte vagyok. - közelebb hajolt, s megfogta a lány vállait. Egy pillanatig várt, de nem történt reakció, így megcsókolta Ionát. Hosszú, sokat mondó csók volt ez. - Majd elszakadtak egymástól. Azoir elengedte a lányt, s visszagette a maszkot. Rám nincs szükségük. Csak ujjal mutogatnának, s összesúgnának a hátam mögött. Remélem nem kerülünk egymással szembe, mert a szívem és a kötelességem ellent mond egymásnak. - Próbált elindulni, de nem tudott. Valami ott tartotta.- Iona. Ha megtehetném, itt hagynám őket, de ez lehetetlen. Boldog vagyok, hogy beszélhettünk. Legalább szép lesz az utolsó közös emlékünk... Sajnálom... - S ezzel elindult az ajtó felé.

Iona végighallgatta a férfi mondandóját, majd mikor megérintette a vállát, nem reagált... aztán érezte, hogy Azoir közelebb húzza, és megcsókolja. Más volt a csók, mint évekkel ezelőtt. Sokkal több nehézség, és fájdalom volt benne. A lány még mindig nem tudta mit gondoljon, hová tegye a helyzetet, de nem akart még több fájdalmat okozni, a fél keze idegesen a csúklóján lógó karperecen járt, ahogy mindig, ha zavart, vagy ideges volt. Furcsán megnyugtatta a mozdulatsor.
Lehajtott fejjel felelt:
- Sajnálom, ha így kell véget érnie. De... tudd, hogy hozzám még fordulhatsz. Dühös voltam, és ez nem múlt el, de... a dühöt el lehet múlasztani. Számíthatsz rám, ha szükséges.
Lenézett a versre, és a végére vérrel írt szavakra. Akármennyire elborzasztotta a gondolat, hogy hogyan írhatták fel azokat, fejben egyszerűen kiegészítette a szavait. ~Én még nem adtam fel, hogy visszahozzalak...~
Tudni akarta, pontosan mi történt, meg akarta érteni a férfi helyzetét, de azt is tudta, hogy üres kérdezősködéssel most semmit nem tudna elérni. Túl sok az eltelt idő, és nem bíznak eléggé egymásban. Még valamennyire reménykedett benne, hogy egy nap ez megváltozik. Már nem volt naiv, nem volt idealista... az kiveszett belőle. De reménykedni tudott. Az megmaradt, és csak remélni merte, hogy Azoir sem veszítette el ezt a képességét. Lehajtotta a fejét, és elfordult, majd ismét meditációs ülésbe helyezkedett. Lehunyta a szemét, és megpróbálta visszaidézni a múltat. Furcsa volt, hogy hirtelen a Fekete Napos idők tűntek egyszerűnek. ~Ez is bizonyítja, hogy önző vagyok~ állapította meg. ~A világ bajban volt, én pedig csak arra tudok kocentrálni, hogy a szerelmi életem mennyivel könnyebb volt...~

Azoir már indult volna ki, amikor nyílt az ajtó, és egy egyenruhás a kezébe nyomott egy cetlit, melyek a következők álltak: A mester nem idomíthat! Tehát parancsba kapta, hogy Amonizálnia kell a légidomárt, avagy el kell vennie a képességét Ionának. Eljött a pillanat, amikor le kellett zárniuk az életüket.
 
Eközben a többi fogolynál újra nyílt az ajtó, és egy vízidomárt, Ferront, vonszoltak be az egyenlőségpártiak. A gúnyos szavakkal való elhalmozás után nevetve hagyták el a helyszínt, de volt egy kis gond. Az ajtó félrereteszelték, azaz látványosan nyitva maradt. Itt volt az idő, hogy a csapat elinduljon, akár ismerik egymást, akár nem. A folyosó maga üresen tengett, így nagyon az őröktől sem kellett félniük, de felmerült a kérdés: Iona nélkül menjenek, vagy felkutassák-e az elhurcolt levegőidomárt.

~ A mester nem idomíthat… ~ ismétlődött a véridomár fejében a mondat újra, meg újra. Hirtelen fordult vele a világ. Összetört lélekkel ült le egy székbe, s magába temetkezett. ~ A parancs az parancs, Azoir ~ szólt benne egy hang ~ Teljesítened kell, hiszen te mondtad: ez már a múlt. ~ Mire egy másik hang válaszolt ~ De szeret téged! Ő maga mondta, hogy szeret, és segíteni akar! ~ S szép kis vita keveredett az egészből. A fiú mozdulatlanul ült, de fejében nagyobb mozgás volt, mint egy vihar sújtotta tengeren. Erkölcs és kötelesség, nem fért össze, és ezt tudta ő is. A hosszú, kínos csend után végül ököllel az asztalra csapott, és szitkozódni kezdett. Nem akarta elhinni. ~ Meg kell tennem! Meg kell tennem! ~ szajkózta magában, majd a lányhoz lépett. Lehajolt, s finoman belesúgta a fülébe:
- Tégy úgy, mint akinek elvették az erejét! – mondta, majd kettőt koppantott az ajtón, mire két őr lépett be. Ekkor Azoir az ülő Iona mögé lépett, s hüvelykujját a lány homlokára tette, majd egy kis véridomítás segítségével a lányt a földre fektette, mint akit tényleg megfosztották az erejétől. Ezután elindult a két őr kíséretében a saját irodája felé, miközben az ájult légidomárt ott hagyták a teremben. ~ Remélem nem esett baja… - aggódott a lányért, de hamarosan már más gondolatok jártak a fejében ~ Az utolsó alkalom volt. Többé nem könyörülök meg senkin! ~

Ferron végre elérte a várost, már több mint egy hónapja indult el és igazából nem is volt nagyon ötlete ,hogy mit is fog csinálni a városban csak ,hogy oda kell menni-e. Már az első házakat látta mikor elgondolkozott: ~Vajon mennyiben fog más lenni mint a törzsi falvak~ Majd meglátta. Mindenhol satomobilok, léghajók és hatalmas épületek.
- Hát ez sokkal másabb a falunál mint ahol eddig éltünk. mondta Shonak aki a vállán ült és rázta a fejét mintha igenlően válaszolt volna. Az elején még kisebb házak fogadták,de egy jó 10 perc séta után mikor egyre zsúfoltabbak lettek az utcák és nagyobb a zaj már jókora nagy emeletes házak vették körbe őket. Shonak nem kellett több rögtön elkezdett az utca közepén ugrálni az egyik házoldaláról a másikra. Ferron hirtelen csak annyit tudott tenni ,hogy utána szaladt. Majdnem elkapta ,de egy a többihez képest szokatlan kinézetű satomobil állt meg előtte. 
- Bocsánat ,de kiszaladt az útra és nem hagyhattam...(bum) Ferron nem sokkal később kelt fel egy zárkában pár idegennel.
- Hol vagyok? motyogta magában -És hol van Sho?! ezt már kicsit hangosabban kérdezte az jelenlevőktől.

Mikor a maszkos férfi kicibálta a lányt nem tett semmit.Csak figyelt és várt, ez nem volt megfelelő pillanat szembeszállni vele, még nem. Látta ,hogy Quan is lépni akart, de meggondolta magát , így ő sem próbálkozik semmi hülyeséggel. Volt pár pillanat csend, majd hirtelen bedobták a következő vendéget. Feszülten figyelte a történéseket majd mikor látta, hogy az ajtó nyitva maradt elmosolyodott. Egy kicsit oldalra nyújtotta nyakát, hogy kilásson a folyosóra, majd lassan odasétált a folyosóra, és egy gyors kis lépéssel dobbantott egy kicsit a folyosó padlójára, épp akkorát , hogy „lássa” van e kint valami. Mikor érezte, hogy tiszta a terep még jobban elmosolyodott, majd odafordult társaihoz.

-A folyosó tiszta .... azt hiszem itt az ideje lelépni.-majd kinézett az ajtón, hogy teljesen szuperbiztos legyen, hogy tiszta a terep.-Vagy először meg kéne keresni a légidomárcsajt?Na mi legyen?-megint dobbantott egyet, hogy  kémlelje a terepet, ha párbeszéd alakul ki, akkor néha-néha azalatt is elvégzi ezt a kis csendes dobbantást. - Na mi legyen ?

Mivel véridomították, nem esett nehezére imitálni, hogy elveszítette a képességeit, ami azt
illeti, az eszméletét sikerült is elveszítenie. Beletelt néhány percbe, míg felébredt.
Elcsendesedett addigra a környék, de tudta, nem lesz sok esélye, hogy kijusson, és segítsen a
többieken. Nem akarta ott hagyni Azoir-t sem, és azt is tudta, biztonságosabb, ha egyelőre
nem idomít, és elhiteti mindenkivel, megfosztották a képességeitől. Természetesen így is
mozgékonyabb volt a legtöbb embernél, jobban érzékelte a mozgást, és a reflexei is jobbak
voltak, így ezeket addig is tudta használni. Lehunyta a szemét, és igyekezett pár pillanatig az
előtte álló feladatra összpontosítani. Sikerülnie kellett. Ugyanakkor nem tudott elfelejtkezni
Azoirról sem.
~Megkönyörült rajtam, annak ellenére, hogy azt mondta, mások a nézetei, és képes elfordulni
tőlem... Talán mégsem ismertem annyira félre.~
Az ajtó nyitva maradt, valószínűleg nem számítottak rá, hogy hamar felébred. Kilökte az ajtót, és fülelt, majd meggyőződve arról, hogy tiszta a levegő, elindult a folyosón, ám azt eldöntötte, hogy nem fog idomítani. Nem akarta bajba keverni Azoirt azután, hogy megkímélte.

Quan továbbra is nyugodtan ült. Kívülről nyugodtnak tűnhetett viszont belül csak Tairára tudott gondolni. Próbált higgadt maradni és vigyázni magára, mert még látni akarta a lány. Élve. Annyira örült, hogy három év után újra láthatja erre tessék. Itt ül valamilyen szervezetnek a börtön részébe. Órákat tudott volna a lánnyal beszélgetni. De először ki kell innen jutnia. De a fekete naptól tanulva most nem megy szembe a rendszerrel. Aztán mikor egy újabb fogoly érkezett Quan nem nagyon foglalkozott vele. Viszont már Kánra jobban odafigyelt. Mikor meghallotta a légidomárcsaj kifejezést Iona jutott eszébe.~ Tényleg Iona. Nem tudom, biztosan hol van, de ha utána megyek… és ha nincs egyedül nem biztos, hogy elbírnék az őrökkel. De ha sikerülne is merre indulnánk? Azt se tudjuk, hol vagyunk. Viszont most van egy lehetőségünk… Ha kijutunk vele mi lesz? Csak így itt hagytuk? ~ Gondolkodott Quan, hogy menjenek vagy Ionát kutassák fel. ~ Miután kijutottunk segítséggel visszatérhetünk érte…Ha még itt találnánk…~ Quannak döntenie kellett. Majd arra jutott, hogy a lány nélkül nem mehetnek el. Felállt majd Kánra nézett. – A légidomárnak is ki kell jutnia. Ha ő meg van, mehetünk. Velem tartatok vagy mentek?

Kuro ott feküdt a földön végig amíg történtek a dolgok. Semmit sem érzett és semmit se akart érezni. Ő csak eszméletlenül ült és kis szülőfalujára gondolt: ~áh kürtös patkányos szelet, nyami~ és csak pihent amíg behurcolták. Az álmai egyre sötétebbek majd csak kivilágosodó lett. Hangokat hallott és azok most nem azt mondták mint szokták hogy: "nem vagy őrült kuro... mindenki hall hangokat". Végül arra eszmélt hogy nagyapja egy pingvinnel közeledik felé és tockon csapja és azt mondja: "HA MÉGEGYSZER LETYEPETYE KETYE METYEK TE LEFETYKELT METYEK EFLETYEK" és ezek után felkelt. Nem értette mi történt, csak körbenézett és látta kánt és 2 férfit. Kánhoz azonnal oda kúszott mert lábait még mindig nem érezte és elmodta neki mit álmodott és végére oda tette: -Szerinted ez normális?- de azonnal eszmélt és elkezdett feltápászkodni, majd mégegy kérdést szegezett Kánnak: -Azért ugye te szere... izé vagyis, mi történik itt?-
És eközben porolta lefele magát, miközben gyújtóját előveszi zsebéből és mosolyogva adja oda kánnak: -Barátom már látom rajtad hogy kell, de inkább add vissza nehogy elhagyd-

Ferron nem nagyon tudta mi folyik itt, minden olyan hirtelen történt. ~ Ha tudtam volna ,hogy ilyen ez a város és ,hogy már az első napomon ilyesmi fog történni velem, akkor inkább otthon maradtam volna ~ gondolta magában és a zárkában lévőket figyelte. ~ Na kikkel vagyok összezárva? ~ Körbe nézett és a ruhák alapján egy nagyon szemet szúró vízidomár és két helyinek vélt férfit figyelt meg. Alig telt el néhány perc mire az egyik oda ment az ajtóhoz és a szökésről kezdett beszélni.

~ Ez a bebörtönzés sem tartott sokáig.. ez meg mi? ~ Valami mocorgást érzet a derekánál lévő zsákban, Sho volt az aki még a támadásnál bujt el.
- Na te is itt vagy. mondta a mókusbékának aki megszokásból rögtön felmászott Ferron vállára, egy a zsákból kivett bogyóval és hallgatta a többieket.
- Nem kéne itt hagyni a légidomárt ha már mi is szökünk. Mondta a többieknek és felpattant a földről.

Mikor Quan elkeydett gondolkodni a „mentsük-e meg ” dilemán , Kán lassan az ajtómelleti falhoz sétált és néha néha kinézett a folyósóra, vagy rápilantott a gondolkodó Quanra.Tekintete csak néha néha vándorolt át a szoba többi tagjára.Hirtelen felébredt Kuró , csupa marhaságot kezedett összehordani majd megkérdezte mi történt.Kán egy nagyott sóhalytott majd egy rövid gondolkozás után igen egyszerűen válaszolt.
-Semmi-mondta majd ismét kinézett az ajtón-Csak meg akarunk szökni,csak nem tudunk dönteni hogy megmentsük-e azt a légidomárcsajt aki velünk volt-ekkor jutott eszébe ,hogy Ku nem tudja kiről van szó mert eszméletlen volt  és még mielőt megkérdezte volna , hogy pontosan ki válaszolta-egy lány akit nemsokkal utánunk dobtak be ide-Mikor Kuró a gyujtót nyujtotta egy pillanatig tág szemekkel nézte a „roppant” hasznos tárgyat , majd megrázta a fejét és visszaadta azt-most inkább ne , tiszta kell maradnom.
Ezután ismét kipillnatott a folyósóra , majd vissza Quan felé.Feszülten várta a választ , karjai melkasán összekulcsolva és ujjaival várakozóan dobolt.Mikor Quan megszólalt és közölte , hogy meg akarja menteni a lány , csalódottan eresztette le a kezét és egyenesen a folyósóra sétált.

-Remek ...kockáztatjuk az életünket egy másikért-Hangja kissé mogorva lett , egy gyors tekintettel felmérte a terepet –Mikor Ferron is megszólalt csak morgot valamit az orra alat majd intett a töbieknek –Gyertek már , nem hiszem , hogy sok időnk van ha még keresgélni is kell.-Mikor mindenki kiért ismét körbenézett-Fogalmam sincs merre lehet-lassan odasétált a falhoz és megkopogtatta-talán egy rezgéssel megérezhetem-majd ismét a folyósó közepére lépet becsukta a szemét és dobantott egyett a lábával.Egy gyors kiss haragos fintor jelent meg az arcán ,majd kinyitotta a szemét-Nem sokat segít az a feszes légidomár ruha , pont olyan mint egy egyenlőségi egyenruha –mondta majd ismét dobbantott egyet.Most sokkal hosszabb ideig tartotta csukva a szemét, egyszer egyszer megrándult a feje is.-Van egy hosszúhajú , viszonylagg könyű nőalak a szomszédos folyósón , de nem tenném ré az életemet , hogy ő az-mondta majd ismét dobbantott egyet-Nem tudom kivenni pontosani ki az.Készüljetek fel , nehogy meglepetés érjen-mondta majd elindult az általa érzékelt nőalak irányéba anélkül ,hogy megnézze követik-e társai.Ahogy a folyósó sarkához ért , még mielőt befordult volna a táskájához nyult.Kiemelt belőle 3 nagyobacsak kristályt és a tenyerében forgatta őket.Lassan a saroknak simult és szépen nyugodtan kidugta a fejét , hogy felmérje a terepet.Majd mikor megbizonyosodott róla , hogy semmi közvetlen nincs előtükk kilépett a folyósó közepére és ismét dobantott-Semmi –mondta majd lasú léptekel haladt tovább , és néha néha dobantott egyet a biztonság kedvéért.-Már nem vagyunk olyan messe , ha jól érzem nemsokára befordul a folyósón-mondta majd a falnak simult-jobb ha itt várjuk be , majd a kezében lévő 3 kristályt elkezdte egyre gyrsabban forgatni  , mignem az olyan lett mintha a tenyerében egy körfűrész lebegne-oh kérlek mond hogy ő az-mondta halkan majd feszülten nézte a folyósó végét.

A kis csapat óvatosan haladt a folyosón, ügyelve arra, hogy ne vegyék észre távozásukat. Kán jól érezte, hogy a szobában van valaki, de nem kellett benyitnia, ugyanis Iona éppen akkor döntött a távozás mellett. Az öröm azonban nem tarthatott sokáig, ugyanis a folyosókon elhelyezett rádiók megszólaltak.
- Tisztelt Köztársaságvárosiak. Raiko elnök vagyok. Mint ismeretes, Amon, az egyenlőségpárti újra felbukkant, s a Sárkányházak környékén szedi az áldozatait. Ismerjük a titkát, tudjuk, hogy véridomár, ezért felhívom a figyelmüket arra, hogy ne támogassák az eszméit. – Ezzel a rádió kikapcsolt.
Eljött az idő, indulni kellett, de a kérdés az volt, hogy merrefelé. Végül csak rátaláltak a kivezető folyosóra, és egy-kettőre, a felszínen találták magukat. Itt azonban csak rémült embereket láttak, s az egyik, akik észrevette őket, csak ennyit kiáltott.
- Amon itt van! – s már futott is tovább.
A kérdés felvetődött, hogy ha Amon a város túlsó oldalán tevékenykedett, akkor hogy kerülhetett ide, mindössze 5 perc alatt. De ötletelni nem volt idő, hiszen a pánik elterjedt, a városnegyed a feje tetejére állt.
 
/A következő reagokat az utcára írjátok./