A Feledés Völgye

Szellemek sokasága él itt a portálok megnyitása óta, de azelőtt is különösen spirituális helynek számított. Sok nagy szellem is erre tanyázik, mint például az Arcok Anyja, akitől évene egyszer, egy ember kívánhat valamit.

A csapat a szellem vezetésével egyre mélyebbre hatolt a völgybe, míg egy barlanghoz nem értek. Itt a szellem megállt, és Aneko-ra nézett.
- Ide a hírnöknek van először bejárása. Ha megkapja az útmutatást, talán ti is feltehettek néhány kérdést.
A lány bólintott, és lehajolva belépett a barlangba. A szellem, aki fogadta, formátlan volt... titokzatos fénybe burkolt alakja kivehetetlen. A hangja azonban olyan erőteljesen zúgott a lány fejében, mintha belülről szólítaná.
- Üdvözöllek, Jövő Hírnöke. Amit most hallani fogsz, annak titokban tartásáért sokan ölni is képesek lennének. A te feladatod lesz, hogy átadd a világnak. Hikaru Hano-é, a rab hírnöké pedig, hogy felkészítse őket a veszélyre. Ha bármelyikőtök elmulasztja teljesíteni a kötelességét, a világ káoszba zuhan, és hosszú időre elvész az áhított egyensúlyt.
- Mi ez a hír? - kérdezte Aneko. A szellem formátlan teste hullámokat vetett, és a lány mintha tenger morajlását, és egyszerre tűz sistergését vélte volna hallani.
- Több mint három éve a világunk, a világotok megváltozott. Megszületett a sötétség megtestesítője a fizikai síkon. A nagy csata, amit addig a szellemek földjén, szellemek között döntöttek el, immár titeket is éppúgy érintett.
- A sötét avatár. - suttogta Aneko.
- Igen. - felelte a hang. - A néped azt hitte, Korra avatár végleg legyőzte, ám tévedtek. A sötét avatár szelleme várt. Várt a pillanatra, hogy újra birtokba vegye az anyagi világot. Most pedig ismét testet ölt.
- Mikor? - suttogta a lány. - Mikor történik meg?
- A veszély forrása egy gyermek lesz. Gyermek, amilyenek ti voltatok egykoron. Ott születik, ahol nem várjátok, ott válhat rosszá, ahol nem hinnétek. A ti döntésetek, embereké, mihez kezdetek, hogyan véditek meg magatokat a sötétségtől. Én csak figyelmeztethettelek. - Aneko fejet hajtott.
- Ki vagy te, ha szabad kérdeznem?
- Mondhatni, a száműzött szellem anyja. Az ő feladata az egyensúly felügyelete volt, de elbukott. Az enyém az emberi sorsoké. Nevem nincsen... de ez talán nem is lep meg a szellemek között.
A beszélgetés végeztével Aneko kisétált a barlangból. Össze volt zavarodva... a hír hatalmas csapássá válhatott, ugyanakkor mindent megmagyarázott. Hikaru, és az ő munkája nélkül a világ anarchiába süllyedne... nem volt hát csoda, hogy a Vörös Lótusz ennyire meg akarta őket akadályozni.
Halkan szólalt meg:
- A sötét avatár vissza fog térni.

Dogorn séta közben a környezetét csodálta. Még sosem volt, ennyire spirituális helyen. Érezte, ahogyan körülveszi és elárasztja a völgy aurája. Ám egyszer csak megérkeztek végállomáshoz. A szellem közölte velük, hogy csak a hírnök léphet be, de nem vette a szívére, csak lesütötte a szemét és bólintott egyet. Odasétált egy közeli fához és háttal nekitámaszkodott. - Vajon kivel és miről dumcsiznak odabent? Annyi biztos, hogy nem a hétvégi Pro-Idomár meccsről. - Mondta mosolyogva. Majd csöndben maradt és várt. Nem volt sokáig távol Aneko, de neki óráknak tűntek a percek... Először csak türelmetlenül ácsorgott, majd fel alá kezdett sétálni. - Mi lehet az a fontos információ, amit meg kell osztanunk a világgal? El sem tudom képzelni... - Türelmetlenkedett. ~ És nem csak a "világ megmentése" foglalkoztat engem, akármilyen önzőnek is tűnik ez a gondolat... Szeretném már élni, életem új fejezetét Lerrával! És persze Doloressel. És még MINDIG nem tudom, hogy miért ölte meg apámat az alakváltó... Már megbékéltem vele, de valahogy még akkor sem hagy nyugodni! De ezt már átgondoltam egyszer... Majd mindent időben megtudok. ~ Ekkor megjelent Aneko a barlang bejáratánál, ijedt arckifejezéssel és halkan megszólalt: ,,A sötét avatár vissza fog térni." Dogorn, még maga se tudta hova tenni az előző kijelentést. Pár másodpercig némán bambult a lányra, majd megszólalt. - A sötét... De az nem lehet! Korra megölte őt, nem?! - Emelte fel a hangsúlyt, majd elhalkult. - Szóval... Tehát nem sikerült megakadályoznia a körforgás elkezdetését... Akkor ezek szerint most fog megszületni... Vagy már él és itt van köztünk? Elvégre már több mint 3 éve... Meg kell gátolnunk, hogy...! Hogy... Nem tudom... Ha megölnénk, akkor új testben ébredne föl. Ha elfognánk és elzárnánk a világ elől, az sem lenne a tökéletes megoldás... Azonnal szólnunk kell az avatárnak és Zukonak!  Ők majd biztos tudni fogják a helyes utat! És tudni valamit róla? Hogy hol van? Vagy csak ennyit mondtak neked ott bent, hogy vissza fog térni? - Nézett kérdően Anekora. - De nem tudom, hogy mit is kéne csinálnunk pontosan... Nektek vannak ötleteitek? - Mondta a többieknek. Ezek után kérdően nézett az eddigi idegenvezetőjükre. - Megengedi, szóljak a nagy szellemhez? Kérdezni szeretnék tőle valamit, ami már régóta nem hagy nyugodni...

Lerra alig vette észre amikor odaértek a barlanghoz. Leült egy fa tövébe és elmosolyodott Dogorn megjegyzésén. Látta, hogy a fiú elmereng és szinte biztosra vette, hogy még mindig ugyanaz jár a fejében: az apja gyilkosa. Legszívesebben lebeszélte volna róla, hogy ezen rágódjon és, hogy hagyja a múltat, de egyrészt tudta, hogy Dogorn-nak ez kell, ahhoz, hogy továbblépjen, másrészről pedig nem ő volt a legalkalmasabb, hogy a múlton való csámcsogásról osszon ki bárkit. Mióta a lény elmondott mindent Xan-ról és Iyo-ról azóta ők, az otthoni szülei, a gyermekkora és ezeknek a végtelen permutációi játszottak táncot az elméjében.
Amikor Aneko kilépett és a sötét avatárt említette, Lerra úgy érezte megfagy benne a vér. Látta, hogy a többieket is hasonlóan meglepte a dolog.
-Én az avatárra bíznám a dolgot. -tette hozzá Dogorn válaszához. -Elvégre Raava az egyedüli aki akkora erővel rendelkezik, hogy legyőzze Vaatu-t
Amikor Dogorn azt mondta, hogy kérdezni szeretne valamit, Lerra elmosolyodott.
~Talán ha választ kap a kérdésére, megnyugszik a lelke.~
Megsimogatta a fiú hátát és egy puszit nyomott az arcára.

~ Végre megtudhatom! Végre megtudhatom és egy fejezetet végleg magam mögött hagyhatok életem könyvéből. ~ Lerra lágy érintése és csókja törte meg gondolatmenetét. Ránézett a lányra, elmosolyodott és simított egyet orcáján. - Akkor ideje mennem! Nem maradok sokáig! - Mondta, és belépett bejáraton. A barlang falának támaszkodott és visszatekintett a félhomályból, a mindig derűs arcával. - Kívánjatok sok siker! - Majd teljesen eltűnt a sötétségben. Pár percig csak botorkált és alig haladt, aztán hozzászokott a szeme a sötétséghez és bátrabbra vette lépteit. De ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre haladt, elöntötte a szellemtől való félelem. Próbálta elvetni a gondolatot, hogy nem minden szellem gonosz, de Unalaq és a szellemek támadása mély nyomott hagytak az emlékezetében. És persze apja halála is. Séta közben hirtelen megtorpant és a földbe gyökerezett a lába. ~ Mi van ha tényleg csak megátalkodott szellemek léteznek? És ha ez az egész egy csapda? Engem is megölnek, ahogy apát és nem találkozhatok többet a szeretteimmel és a barátaimmal... És Lerra várna rám, de hiába...  ~ De ekkor hirtelen feltűnt az alaktalan szellem. A vízidomár jobban félt, mint eddig valaha. Gyorsan vigyázzba vágta magát és beszélni kezdett - Odaadó hódolatom nagy szellem! Én Dogorn vagyok, a Déli Víz törzséből és fel szeretnék tenni magának egy kérdést! Remélem megengedi... - Próbálta leplezni félelmét, de nem sikerült neki. Hevesen vert a szíve, kiverte a víz és kapkodta a levegőt. Zavarában letérdelt és lehorgasztott fejjel a földet bámulta. - Félek... - Suttogta. - Félek, hogy apám sorsára jutok. Félek, hogy nem látom többet a szeretteimet. Félek, hogy úgy halok meg, hogy nem fogom megtudni az igazságot. Félek, hiszen ember vagyok... - Itt megállt egy pillanatra, majd elkezdte meséjét. - Történ egyszer, hogy Unalaq, a szellemeivel megtámadta Délt. Az nap láttam sok társamat, ki ott maradt. De volt ott más is... Fia egy anyának, férj és fivér, egy apa, ki haza, már soha nem tér... Az én apám! Tehát... Annyi lenne a kérdésem, hogy... Hogy miért? Hogy miért pont ő kellett az alakválónak? Csak őt ragadta el magával, s a holttestét is magával vitte! És azóta is várja a nyitott sír, hogy eltemessem! Miért? Miért kellet így történnie? Miért kellett elszakítania tőlem? - Kérdezte, majd felnézett a szellemre.

A barlang teljesen sötét volt. Ahogy Aneko belépett pár másodperc múlva már nem látszott. Dolores állva maradt és összekulcsolt karral várta a továbbiakat. ~ Hogy értette azt, hogy mi is tehetnk fel néhány kérdést? Én már úgy érzem ígyis többet tudok, mint amennyit akartam. Vagy... a szellem nem csak a kalanddal kapcsolatos kérdéseinkre adhat választ? ~
Dogorn vicces megjegyzése később jutott el az elméjéig, egy pillanatra kizökkentette a gondolkodásból és elmosolyodott.
- Bizonyára hamar megtudjuk.
Nem sokkal később meg is jelent Aneko összezavarodott arckifejezéssel.
~ A sötét avatár? Ez...nem túl jó hír. Valamivel kevésbé vészjósla számítottam. A dolog sokkal komolyabb, mint gondoltam. ~ Dolores azonban nyugodt maradt, látszólag nem is lepte meg annyira a hír, mint a másik kettőt, bár legbelülről ő is megdermedt. 
- Őt igen, de a körforgást nem! - válaszolta Dogornnak. - Azonban nem hiszem, hogy a sötét avatár felkutatásához mi elegen lennénk. Úgy értem..nem ez a mi feladatunk. Zuko Hikaru megkeresésére küldött minket.

Miután Dogorn is bement a barlangba, Dolores kérdően nézett Anekora, hogy meséljen többet arról amennyit bent hallott. Legalábbis mindent, amit elmondhat.
A válaszok után Lerrához fordult, amíg Dogorn bent volt.
- Te többet tudsz arról, mi történt Köztársaságvárosban, amikor a sötét avatár megjelent. Milyen volt ő? Nálunk szinte csak legendaként emlegették.

-Sok sikert! -kiáltott még Dogorn után és remélte, hogy a fiú meghallotta. Aggódott érte, nagyon is. Elképzelte, ahogyan Dogorn kérdő szemekkel néz a szellemre, az pedig vörösen izzó szemekkel lesújt Dogorn-ra...
~Nem! Biztosan nem lesz semmi baja! Nem lehet, egyszerűen nem. Ahj, miért nem tudja annyiban hagyni? De ugyanakkor viszont pont én kérdezem... Pont én, aki nem tudja lezárni a múltat. Addig nem, amíg Iyo meg nem bűnhődik az egészért... Vagy legalábbis meg nem magyarázza. Az az igazság, Lerra, hogy félsz! Félsz, mert nem bírod el, hogy a tükörbe nézz... Ennyit érsz... Képes lennél ártani a saját anyádnak, aki megszült! Valószínűleg amikor odaadott másoknak, meghalt benne valami... Itt egy ember, kit leköpsz és megvetsz, mert gyávának vélsz, könnyen ítélsz, hisz' nem élted át az Ő gyötrelmét... Tiszta őrült vagyok. Ha Iyo őrült, akkor ezek szerint ez örökletes probléma... És az apám, Xan... akit sohasem fogok megismerni! Áhh, el kell engednem a múltat!~
A merengéséből Dolores zökkentette ki.
-Elég jól emlékszem rá... Akkor még nem voltam a rendőrségnél. Aznap a szüleimnek segítettem a teázóban, amikor hirtelen sötétség borult a városra. Szerettem volna kiszaladni az utcára és megnézni mi folyik ott, de a szüleim nem engedtek. A házunk alatt volt egy földalatti járat, amit így utólag belegondolva csak egy tapasztalt földidomár készíthetett... ~Iyo... Áh, tehát ennyire közel volt hozzám.~ ...Szóval, hogy bármikor elmenekülhessünk a szüleimmel. Mindenáron meg akartak menteni, de olyat tettem amire azóta sem vagyok büszke. Mivel, egyikük sem idomár, földből készült falat húztam közénk, a járat elé, így a szüleim elmenekülhettek, én pedig kideríthettem mi is folyik kint. Természetesen kijutottak, bár azt máig sem tudom, hogyan... De akkorra én már a házunk tetejéről figyeltem a Sötét Avatár és Korra harcát. Hatalmas volt és ijesztő... Azt az estét sosem felejtem el.

- Sajnálom, amit a fiam veled és apáddal tett, Dogorn. - felelte a szellem, megfoghatatlan teste a tenger hullámaira emlékeztetően kavargott. - Az avatár a béke megtestesítője, a sötét avatár ezzel szemben a harcé és a káoszé. A fiam azért született, hogy megőrizze az egyensúlyt a két fél között. Aznap, Unalaq behálózta, és elbillentette benne az egyensúlyt. A sötétség vonzani kezdte. Melléállt, hagyta, hogy behálózza. A sötétség különös társ. Százszor csábítóbb, mint a fény, mert sokkal erősebbnek tűnik. Apád halálának okozója legfőképp az volt, hogy túllátott a sötétségen. - elhalkult. - Nem tudhatsz róla, de apád egykor azzal vívta ki magának az elismerést, hogy közel állt a szellemekhez. Gyakran segített Tonraqnak, nem csak mert tisztelte, és a barátja volt, de azért is, mert a lánya volt az avatár. Az apád mindig azt mondta, a víz bár az érzelmek eleme is, de a tisztaságé, és a nyugalomé is, és bár harcos volt, így élte az életét. A népéhez hűséges, jó ember volt, különleges megérzésekkel. Meglátta az elveszett egyensúlyt a fiamban, és rájött, mekkora a hatalma, így az életét okkal adta oda. A száműzött szellemben a halálakor felismerés ébredt, és magával vitte a testet. Rádöbbent, mennyire gyenge, és mennyivel erősebb nála az apád. Túl sok dologra tanította meg Unalaq-ot, és talán ha nem hiszi el, hogy jobbá válik a szellemek élete ha mellé áll, sosem történik meg mindaz a tragédia, ami történt, és ti sem állnátok itt előttem. A bűnéért száműztük, sem a szellemvilág, sem az ehhez hasonló helyek nem fogadják be többé. Neve sincs már, pusztán Száműzött Szellemként emlegetjük. Apád sírja azonban ne várjon tovább. Méltó temetést kapott, amiért áldozatával megakadályozta a további pusztítást. Mi szellemek is tiszteljük a nemes lelkű embereket, Dogorn a Víz Törzséből. Apád ilyen volt, és ha jó úton jársz tovább, egy nap te is ilyen leszel. Remélem, kielégítő választ adtam a kérdésedre.
(OOC: Bocsánat a hosszú várkozásért, remélem, kárpótoltalak titeket )

~ A fia? ~ Lepődött meg Dogorn, mikor a szellem mesélni kezdett. A fiú néma csöndben végighallgatta, a történetet, majd felállt, mélyen meghajolt és kiegyenesedett. - Nagyon köszönöm, hogy válaszra méltatott, több mint kielégítők voltak a szavai! Most sok álmatlan éjszakától kímélt meg! Egyrészt boldog vagyok, hogy tudom immár az igazságot, de ugyanakkor el is szomorít... Az a sok fájdalom... De egy csöppnyi haragot sem érzek a Száműzött iránt. Inkább sajnálatot... Fogadja őszinte részvétemet a fiával kapcsolatban! És, hogy legyen egy leheletnyi büszkesége is, a sok szégyen között, tudja meg, hogy nélküle nem jutottunk volna el idáig! Feltartóztatta üldözőinket, Iyo és bandáját. ,,A víz bár az érzelmek eleme is, de a tisztaságé, és a nyugalomé is!" Kellemes érzés ennyi év után újra hallani, azt az annyit emlegetett szólást... Hálás vagyok a szép szavakért, amit édesapámról mondott! Igyekszem a nyomában járni! Még egyszer köszönöm a válaszokat! Nagyon sokat segített! - Meghajolt még egyszer és kisétált a barlangból. Ahogy kilépett a szabadba, a fák lombkoronáján átszűrődő vakító fény sértette meg a szemét, mivel a szeme már rég hozzászokott a sötéthez. Gyorsan eltakarta tenyerével a reá sütő napot és hunyorogva elindult a többiek felé. - Nos megtudtam minden olyan személyes dolgot, amit akartam. De nem akarlak titeket fárasztani ilyen felesleges információkkal, mint apám halálának körülményeinek tisztázódása... Majd mesélek! - Mondta halkan Lerrának és kacsintott egyet, mosolyogva. - Szóóóóval! Mire jutottatok míg bent voltam? Vissza a Tűz palotájába és beszámolunk mindenről Zukonak és értesítjük a Korrát? Csak mi tudunk a sötétség visszatértéről! Vagyis én úgy hiszem... - Bizonytalanodott el. ~ Vajon Iyoék tisztában vannak vele? Nem vagyok benne biztos... ~ Gondolta. - De ha csak mi négyen ismerjük az igazságot, akkor nagyon gyorsan figyelmeztetnünk kell mindenkit! Vagy segítsünk a többieknek megtalálni Hikarut? De már kizárt dolog, hogy megtudnánk találni őket... Vagy csak várjunk? Nem tudom... Szerintem Zukóval járnánk a legjobban. Ott pedig megtárgyaljuk a következő lépést. És persze reménykedünk, hogy a többiek sikerrel járnak... Szerintetek? Mit csináljunk?

Dogornékhoz odalépett a nagymacskára emlékeztető szellem, és megszólalt:
- Hikaru megtalálása a társaitokra marad. Én elviszem az egyikőtöket Köztársaság Városba, a többiek pedig  Zuko nagyurat kell, hogy felkeressék. Ehhez hamarosan segítség is érkezik nektek, addig itt biztonságban lesztek. – Lerrára néz. – Téged visszaviszlek az avatárhoz, neki add át az üzenetet.
Lerrának és Dogornnak sajnos el kell búcsúznia a lány feladata miatt, de reménykedhetnek, hogy hamarosan ismét találkoznak Köztársaság Városban. A nagymacska ezután magával viszi a lányt.
A többieket a szellemek láthatóan szívélyesen kezelik, enni és inni is kapnak, pihenhetnek egy keveset, de ha érdeklődnek, a szellemek sok ősi tudás birtokában vannak… talán még az idomítás gyakorlásában is segíthetnek a várakozóknak. A nagy szellem egy-egy kérdésre is mindenkinek válaszol, ha kérik, legyen az jövővel, vagy múlttal kapcsolatos.

Dolores végig hallgatta Lerra mesélését. ~ Néha furán érzem magam, hogy én ennyire keveset tudok. ~ Aztán megjelent Dogorn és a továbbiakaról kérdezgetett. - Valakinek mindenképp tovább kell vinnie a hírt, de közben Anekonak is szüksége van ránk!
Ekkor megjelent a nagymacska az ő saját tervével. ' Ez így elég hirtelen jött, hogy el akarja vinni szegény lányt. Dogorn nem fog ennek örülni. ~ Így hát el kellet búcsúzniuk.
- Örülök hogy megismerhettelek! - mondta Lerrának. - Remélem találkozunk még. Sok sikert Köztársaságvárosban. - azzal átadta a búcsúzás lehetőségét Dogornnak. Mielőtt még elmenek így szólt a lány után: - Számítunk rád!
Kicsit szomorú volt, hogy ilyen hamar meg kellett válnia új barátjától, közben pedig remélte, hogy Dogorn lelkesedése nem fog alább hagyni emiatt.

Megálltak pihenni a szellemek társaságában, amit Dolores nagyon élvezett, mert szerette ezt a természetes környezetet. ~ Sokkal szívesebben vagyok itt, mint a nagyvárosban. ~
Mikor Dogorn a véridomításról beszélt kicsit meglepődött. - Azért ez elég veszélyes nem? - kérdezte tőle, miután hallotta a kérését.
Erről azonban eszébe jutott saját problémája is. Még mindig nem nyert vissza annyi erőt az idomításhoz, ami régen volt neki. Egy másik szellemhez lépett, hogy Dogornt beszélgetni hagyja.
- Régen tudtam villámot idomítani. Azonban egy hosszabb távollétem miatt megkopott az idomításom. Sok fizikai sérülést szereztem, a villámidomításom pedig teljesen eltűnt. - ahogy ezekre gondolt görcsbe rándult a gyomra. Nem szívesen gondolt vissza arra az időre, amikor nem tudott idomítani. - Azóta már jobban vagyok de... még bánt a dolog. Bármilyen tanácsot meghallgatnék! - bizakodóan nézett a szellemre.

Igazad van... - Mondta Dogorn, Dolores kérdésére. - Veszélyes, aljas és gyilkos módszer... Nem csodálom, hogy betiltották. De nekem szükségem van rá! Ha még egyszer... Ha még egyszer megjelennének azok a banditák, vagy akárki más, bárki, aki rosszat akar... És én... Én meg csak tehetetlenül nézném, ahogy elkapnak benneteket. Vagy ami még rosszabb... Ahogyan megölnének benneteket... - Itt megállt, sóhajtott egy nagyot, majd folytatta. - Nem bírnám elviselni, hogy szenvedni lássalak téged, Lerrát vagy akárkit, a barátaim közül. Épp ezért szeretnék megtanulni vért idomítani. A legvégső helyzetekben venném csak a hasznát... Elvégre én magam is megvetem a véridomárokat! De úgy érzem, hogy ezt muszáj megtennem. Kérlek ne szólj róla senkinek! Legfőképpen Lerrának ne! Nem tudom, hogy mit szólna, ha megtudná, hogy részben miatta akarok vért idomítani... Meg persze illegális is... Számíthatok rád? - Nézett kérdően a lányra. Miután elpanaszolta Dogorn a baját a szellemnek is, fél füllel meghallotta, hogy Dolores is vágyik valamire a szellemektől. A fiú egy pillanatra abbahagyta a beszédet és a lány után fülelt. Mikor befejezte, a vízidomár mögé sétált és a bal vállára helyezte a kezét. - Dolores... Én nem tudtam... Úgy sajnálom... Bocsánat a hallgatózásért, de tudd meg, hogyha bármi bánt, akkor itt nyitod füleket találsz. Bele se merek gondolni, hogy miken mentél keresztül... Ha én elveszteném a... A képességemet, akkor nem is tudnám, hogy mit csinálnék... Nagyon sajnálom... Most legszívesebben átölelnélek, de nem tudom, hogy az mennyire lenne kínos. - Nézett a lányra, kis vigyorral az arcán.

A szellemek mind Dogornnak, mind Doloresnek szívesen segítenek. Az egyik Doloresszel gyakorol, először az alapelemeket, meditációt vesz át vele, majd elkezdenek a tűzidomítással is foglalkozni. Ha a lány figyel, ugrásszerűen fejlődhet a lecke hatására.
Egy másik szellem Dogornnal kezd el foglalkozni, őt tanítja a véridomítás alapjaira. Egyelőre még csak a mozdulatokkal kísérletezik, és azzal, hogy segítsen a fiúnak megérezni a folyadékot mások testében, de Dogorn is hamar ráérezhet, a szellem mindenben segíti. Aneko mindkettejüket érdeklődve figyeli, és egy idő után ő maga is feláll, és pár szót váltva egy szellemmel gyakorlatozni kezd, hogy egy későbbi harcban több hasznát vegyék.
Lerra eközben gyorsan halad, és útközben eleinte nem is állítja meg semmi… aztán megszólal a szellem:
- Iyo követ. Látta, ahogy elhagytuk a völgyet, de nincsenek sokan. Amíg nem érünk földet, nem tudnak bántani, és így a társaidat sem sodorják veszélybe. Gondoltam, jobb, ha tudsz róla.

A rövid lecke után Dolores egy kis szünetet vett. ~Elfáradtam. Látszik, hogy kijöttem a gyakorlatból. ~
Később Dogorn is csatlakozott hozzá. A fiú arca szomorkás volt a hírtől, hogy Dolores elvesztette egy képességét.
- Semmi baj. Túl vagyok már ezen. Őszintén szólva, azóta sok más történt, amin gondolkodhatok. És.. tudom, hogy itt vagy, de ez nem oylan dolog.
Dolores hátat fordított, nem fogadta az ölelés felajánlását. Addig bámult előre, míg Dogorn odébb nem lépett.
Dolores felsóhajtott. - Na jó! Ülj ide, elmesélek valamit - ha Dogorn elfogadta az ajánlatot, Dolores belekezdett: - Igazából, én tehetek arról, hogy elvesztettem a képességemet - azzal Dolores levette a karpántját, lerakta, és mellé rakta a pengéjét is. Ekkor látszódtak a karján lévő égésnyomok.
- Amikor azt éreztem, hogy sehogy sem tudok beilleszkedni Köztársaság városba, úgy döntöttem, hogy visszatérek a szülőföldemre. De ahogy eljutottam a Tűz népének szigetére, nem tudtam hazamenni. Az erdőben bóklásztam, mint mielőtt eljöttem. Ott történt velem ez a baleset, mikor rám gyújtották az egész erdőt. Egy faluba akartam menekülni a hatalmas tűz elől, de az összes közeli falut felgyújtották. Valamiféle belső háborúba botlottam - megállt egy pillanatra és visszaemlékezett arra, mennyi ideig menekült a tűz elől,amit emberek okoztak, felgyújtva ezzel több száz ember otthonát. - Nem akartam haza menni, mert... nem akartam látni. Inkább hajóra szálltam, hogy elmehessek onnan. Akkor döntöttem el, hogy nem idomítok tüzet. Én csináltam ez magammal, nem más. Köztársaságváros koránt sem volt olyan visszafogadó. Nem volt hova mennem, az utcán éltem. Az erőm elhagyott, így már akkor sem tudtam idomítani, mikor akartam.

Dolores egy nagy levegővétel után felkelt. - Szóval, ennyi lenne. Emiatt nem kell sajnálnod!

Értem... - Szólt a lánynak, mikor elmondta, hogy ez nem olyan dolog, amiről beszélni szeretne. - Megértem, ha nem szeretnéd feltépni a régi sebeket. - Ez után kérdezett rá az ölelésre, de a Dolores csak komoran bámult rá. A fiú arcáról eltűnt a vigyor, lehunyta a szemét és biccentett egyet, majd megfordult és a szellemekhez indult, amikor a tűzidomár visszainvitálta, hogy elmesélhesse a történetét. Dogorn szótlan leült mellé, majd odaadó figyelemmel kísérte a lány szavait. Mikor megmutatta a sebeit, a vízidomár akaratlanul is összeráncolta a szemöldökét. ~ Szellemek, segítsetek! Mi mindent élhetett át, ez a lány? ~ Aztán folytatta a történetét. Miután befejezte vett egy nagy levegőt és felállt. A fiú ülve maradt és felnézett rá. - Ne sajnáljalak? Még ha a te hibád is lenne mind az, amit az imént elmondtál, akkor se számít. Mindenki hibázhat... De nem te vagy a hibás! Talán te tehetsz róla, hogy rád gyújtották az erdőt? Nem. És a te hibád, hogy eldöntötted, hogy nem idomítasz? Nem. Sokan mások már feladták volna a helyedben! Az csak természetes, hogy kompenzáltál valamivel... De én azt mondom, hogy igen is kemény vagy! Nem hagyott el az erőd, egy csöppet sem. Hisz itt vagy élsz és virulsz! És a fenébe is! Láttalak harcolni is és az nem volt semmi. - Állt fel és mosolyodott el. - Higgy magadban és meglásd, minden rendbe jön. Hisz gondolj csak bele! Máris szereztél magadnak egy lakást és egy munkahelyet Lerráéknál, ameddig csak akarod! És persze a délen is szívesen látott vendég vagy! Soha többet nem kényszerülsz arra, hogy az utcán élj. Gondolj arra, hogy a felhők fölött, mindig kék az ég! Most viszont folytatom a gyakorlatokat, szerintem te is tégy így! Sok sikert! - Vigyorgott, majd folytatta a gyakorlatokat.