Név. Yangchen (Chen)
Kaszt: Légidomár
Kor: 21
Külső leírás: Hosszú, szőke haja van, és nagy, barna szeme, melybe könnyedén tud ártatlanságot csempészni. Szinte mindig mosolyog, de lehetetlen megmondani, hogy épp mire gondol. Többnyire kényelmes, de elegáns ruhákat visel.
Háttértörténet:
Yangchen két levegő-akolitus első és egyetlen gyermekeként született. Szülei a levegő népének hatalmas tisztelői voltak, anyai nagyszülei már maguk is közéjük akolitusok közé tartoztak, apja pedig maga döntött úgy, hogy közéjül áll. Családja mindig is a béke és harmónia nevében nevelte, és arra tanította, hogy mindig tisztelje az életet, bármilyen apró is. Nevét is az egyik leghíresebb légidomárról, Yangchen avatárról kapta.
Yangchen örömmel tanult a levegő nomádjainak kultúrájáról, nagy hatással volt rá az örökség, amit a nép hagyott maga mögött, és a legkiválóbb diákok közé tartozott. Már kisgyermekként is rengeteget olvasott, és ideje nagy részét a könyvtárban és meditálással töltötte - azt remélte, ha nem is légidomár, akkor így közelebb kerülhet a szellemi energiákhoz. Sokat beszélgetett Tenzin mesterrel és az idősebb akolitusokkal is, hátha még többet tudhat meg, kíváncsisága szinte kielégíthetetlen volt.
Mindig őszinte volt, sosem hazudott, egészen tíz éves koráig, mikor egyik óráról elkésett, mert éjszaka kiment a légtemplomból egy barátja kedvéért - ekkor azt mondta, hogy olvasott a könyvtárban, és mindenki elhitte neki, és még meg is bocsájtották a késést, elég volt egy kedves mosoly. Akkor jött rá, hogy azzal, hogy mindenki szereti, gyakorlatilag bármit elérhet, amit csak akar. Eleinte szégyellte magát a dolog miatt, de ahogy az idő telt, egyre hasznosabbnak vélte a tulajdonságát. Először csak színjátszással próbálkozott, de egyre többször csúsztak be kisebb-nagyobb hazugságok is, melyeket senkinek nem vallott be. Soha nem voltak barátai, mert mindig egyedül üldögélt a könyvtárban, és a könyveket bújta, melyek társaságát minden emberénél jobban élvezte.
Tizennégy éves volt, mikor apja egy levelet kapott a bátyjától, azt azonban elrejtette lánya elől. Yangchen azonban nem bírta ki, hogy nem tudjon meg semmit nagybátyjáról, mert, annak ellenére, hogy nem ismerte sem őt, sem a családját, mindig is élt benne egy kép róluk. Végül, mikor szülei elaludtak, a szobájukba osont, és elolvasta a levelet, ami arról szólt, hogy nagyapja meghalt.
Az következő nap óriási törést jelentett a lány életében. Mikor kérdőre vonta apját, ő csak annyit felelt, hogy nem kellene tudnia, különben is, a régi családja kitagadta, mikor azt mondta, beáll az akolitusok közé, a lány azonban nem akarta elhinni, hogy az apja képtelen meggyászolni azt az embert, aki felnevelte, és még az anyja sem áll mellé.
Onnantól kezdve Yangchen teljesen megváltozott, bár nem hagyta, hogy ezt bárki is észrevegye. Bár nem fordult el a légidomárok tanításaitól, úgy érezte, hogy mindenki, aki körülötte volt, becsapta, mert még ők maguk sem hitték el, hogy minden élet fontos. Ugyanúgy mosolygott másokra, ugyanolyan kedves maradt a többiekkel, de ekkor már senkiben sem tudott megbízni. Úgy érzezte, hogy ő volt az egyetlen, aki betartotta azt, amit kértek tőle, és immár a légidomárok, Tenzin családja felé és bizalmatlansággal fordult...mégis, milyen légidomár az, aki részt vesz a politikában, ahelyett, hogy visszavonultan élne?
Irigységgel bámulta a gyerekeket is, főképp Ikkit és Meelot, mert egyszerűen biztos volt benne, hogy nem becsülik meg a képességet, ami nekik jutott, csak azért, mert jó helyre születtek, és egyre erősebb lett benne a gondolat, hogy ő sokkal jobb lehetne a helyükben...annyival többet tudott...annyit gyakorolt!
Sosem mondta egy szóval sem, de valahol, a szíve mélyén, egyetértett Amon forradalmával, tudta, hogy idomárok nélkül sokkal jobb lenne a világ...végre, nem kellene azért szégyenkeznie, hogy nem tud idomítani, és ugyanolyan értéke lenne, mint Tenzin gyerekeinek.
Végül azonban, a harmonikus összekapcsolódással eljött az, amire mindig is várt - erőt kapott, és végre idomíthatta a levegőt. Mivel mindig is a légidomárok között élt, sokkal könnyebb volt azonosulnia az új szereppel, és büszke lett magára - büszke, mert úgy érezte, azzal érdemelte ki az ajándékot, amit tett, hogy végig követte a tanításokat. A mosolygós, kedves lányból - aki igazából már nem is volt az - hirtelen egy hiú nő vált.
Azonban bármennyire is próbált ragaszkodni népéhez, rá kellett ébrednie, hogy valójában semmi sem köti a légidomárok közé - mindenki, aki eddig lenézte, aki eddig csak egy átlagos okostojásnak nézte, tisztelettel bámult rá, és úgy érezte, hogy ez csak a képességeinek szól, nem neki. Így hát, mikor az utolsó csatában a Vörös Lótusszal meglátta a lehetőséget, megragadta, és eltűnt. Mindenki azt hitte, meghalt.
Valójában Köztársaság városba ment. Néhány hónap alatt megtanulta, hogy teljesedhet ki, és a túléléshez felhasznált minden eszközt, amit csak tudott. Továbbra is azt tette, amihez értett, szépen mosolygott, és beférkőzött mások szívébe, hogy aztán mindent otthagyhasson ismét, és ugyanazt a fájdalmat okozhassa nekik, mint amit ő érzett a levegő-akolitusok között.
A Fekete Nap harcát is unalommal nézte végig, de megfordult a fejében, hogy talán ő is tudna ennyi hatalmat szerezni...főképp most, hogy már a képességei is megvoltak hozzá, már csak el kellett kezdenie - de tudta, most még várnia kell. Amíg nem lesz elég jó.
