Varrick irodája

 Varrick irodája a Future Industries cégnél. Itt tartja a különböző ötleteinek a leírását, emellett részletesebb terveket is. Csak 3 személynek van hozzá kulcsa: Varrick, Zhu Li és Asaminak.


Ha a meghívott személyek a gyárba érkeznek, akkor ide irányítják őket. Zhu Li már a teremben van, hellyel kínálja mindenkit, emellett a dohányzóasztalon több süti és víz is van.

Mao másnap reggel kinyitotta a borítékot és ez állt a papíron: 
Holnap, délután 2-kor a Future Industries gyárépületében. 
Mao rápillantott a karórájára és látta, már nem sok ideje maradt odaérni. Bepakolt a kis táskájába, és édesapjánál érdeklődött afelől, hogy merre találhatja az FI gyárkomplexumát. Az apja elmagyarázta hogyan találhat oda legegyszerűbben. Mao útnak is indult, pontosan abba az irányba ment, merre amerre édesapja mondta neki. Egy kanyar balra, egy jobbra, ezen az utcán egyenesen. A gyárkémények gőzöltek, így hamar meg is találta a gyárat. Körbenézet de nem látott senkit. Ennek ellenére bement a gyár épületbe, ahol egy levélen kívül senkit és semmit sem talált.
- Lehet hogy túl korán értem ide? - gondolta magában,
Mao elővette a levelet hogy megint szemügyre vegye biztos jó helyre jött-e. 
-Ha minden igaz akkor én jó helyen vagyok. - Mondta magában Mao. - De a többiek hol vannak?

Válaszolni akartam Quannak, beszélni neki az elmúlt évekről, és megkérdezni, mi történt vele... ugyanakkor kínosnak is éreztem a hirtelen találkozást, és nem tudtam egyszerűen reagálni. Később már nem is volt rá lehetőségem. A férfit elvitték, és esélyem sem volt segíteni neki. Nem tudtam, mi történt, de azonnal a rendőrségre indultam. A leglogikusabb cselekedet az volt, hogy minél több részletet megjegyzek, és átadok a rendőrségnek. Beifong meghallgatta a beszámolómat, majd átadta nekem a borítékot, kihangsúlyozva, hogy még mindig próbaidőn vagyok. Bólintottam, tudván, hogy a nő sosem fog bennem teljesen megbízni, és felbontottam a levelet.
A megadott időpontra megérkeztem a gyárépülethez, Varrick irodájába. Még csak egy lány volt ott, de nem szándékoztam beszélgetésbe elegyedni. Ha megszólítottak, reagáltam, de nem kezdeményeztem. Igyekeztem átgondolni, milyen feladatra gyűjthettek össze minket, de végül úgy döntöttem, hiábavaló lenne feltételezésekbe bocsátkozni. Jelen pillanatban csak üres találgatásokra lennék képes, ahogy Quan elrablásával kapcsolatban is. Ott kell jól teljesítenem, ahol vagyok, és ezzel nyújthatom neki is a legnagyobb segítséget. Ha pánikkal, aggodalommal reagálok, attól senkinek nem lesz jobb.
Lassan járkálni kezdtem az irodában, megigazítva az egyenruhámat. A hajamat már kibontottam, nem kellett copfba fognom, és ismételten járhattam a rendőrökre jellemző, szürke viseletben. Kíváncsi voltam, kiket várahatunk még, de ebben a kérdésben is arra jutottam, jobb, ha nem találgatok. Nem lett volna semmi értelme, hiszen perceken belül kiderülhet.

Rowen széles mosollyal az arcán lépett be az irodába, ahol már egy „makrancos rendőrhölgy” és „magába nem biztos vízidomár lány” várakozott. Nem volt illedelmes, nem köszöntötte az embereket, egyszerűen csak levágta magát az egyik székbe, s táskájából egy újságot húzott elő. ~ Amíg várunk, nem árt, ha olvasunk, ~ gondolta magában ~ Remélem, itt kapok valami kalandot.
Ha bárki ránézett az újságra, láthatta, hogy már legalább két éves. Rowent ez nem zavarta, számára ez volt az ideális, hiszen tudta, mit hol keressen benne. Az igazsághoz tartozik az is, hogy az újságban feljegyzései voltak emberekről, illetve a fiú véleménye. Szabadidejében ezzel szórakoztatta magát. Most szórakozottan olvasgatta saját irományait, néha-néha felpillantva társaira. Mikor már unta, hogy a rendőr még mindig sétálgat, egyszerűen megszólította.
- Ha tovább folytatja, derék mélységig koptatja a padlót…- majd magában hozzátette ~ Ennek tuti fagyos szíve van... ~ s már írta is bele a sárgult napilapba.

Karin arra ébredt, hogy körülötte mindennek kórházszaga van. Először azt hitte, képzelődik, és mindez egy rossz álom, ám amikor kinyitotta a szemét, és meglátta a fehér falakat, és a határozottan kórházinak tűnő ágyat, azonnal felült ijedtében. Azonban szinte rögtön ráébredt, ez nem volt jó ötlet, mert a hegek, amiket az üveg okozott, fájdalmasan húzódni kezdtek. Felszisszent, de igyekezett nem törődni vele - egyelőre sokkal fontosabbnak találta, hogy ha engedik, ha nem, elmenjen erről a helyről. Bár pontosan tudta, hogy a gyógyítók mindent megtesznek betegeik gyógyulásáért, nem tudta legyőzni ösztönös viszolygását a kórházaktól.
Megrázta a fejét, ahogy eszébe jutott a legutóbbi kórház, ahol volt...nem, nem akart arra gondolni, mit érzett, mikor megtudta, hogy a legjobb barátját nem tudták megmenteni. Igyekezett nem törődni a torkában lévő gombóccal, és azzal, hogy szíve szerint sírna... ~ Az már évekkel ezelőtt volt ~ emlékeztette magát. ~ Jobb, ha mindazt elfelejtem... ~ tette hozzá, és felállt.
Alig fél óra elég volt arra, hogy kialkudhassa, kiengedjék végre, aminek valójában nagyon is örült. Biztos volt benne, hogy ébren egy napig, de talán félig sem bírná a kórházban, így amint lehetett, menni akart. Mielőtt azonban még elhagyhatta volna a gyűlölt épületet, egy fiatal nő - Zhu Li - lépett be, és egy borítékot nyújtott át neki, valami hivatalosan hangzó szöveggel. Miután kiment, Karin még néhány percig felvont szemöldökkel nézte, és azon gondolkodott, nem is nézi meg, mi van benne, hanem csak megsemmisíti...nem kellett neki több kaland... De a kíváncsiság végül legyőzte, és kibontotta.
Másnap délután kettőkor már a Future Industries épületében állt, Varrick irodája előtt, és még egyszer elgondolkozott rajta, hogy tényleg be akar-e menni. ~ Ha zárkózottan élek, anélkül, hogy bármit is csinálnék, akkor két éven belül egy diliházban kötök ki, ami viszont kórház... ~ gondolta, és elfintorodott. A kórháznál még ez is jobb volt...
Belépett a szobába, ahol néhányan már várakoztak. A lány körbehordozta a tekintetét a bent lévőkön...bár biztos volt benne, nem egyedül lesz itt, azért még mindig volt benne egyfajta ódzkodás a társaságtól. Az egyikőjük egy vízidomár lány volt, aki kissé félénknek tűnt, a másik egy földidomár fiú, aki éppen újságot olvasott. ~ Hát ez se tűnik egy társasági lénynek... ~ jegyezte meg magában Karin, aztán észrevette a harmadik embert.
Nem tudta nem felismerni...még ha három év is telt el, ennek a nőszemélynek az arcára túlságosan is jól emlékezett. ~ Nem, nem gondolok arra, hogy mi történt, és nem fogom szálanként kitépni a haját ~ döntötte el a lehető legkomolyabban magában, és nagy levegőt vett.
- Jó napot - köszönt, hangszíne azonban egy árnyalatnyival hűvösebb lett a kelleténél.

~ Hm... így már sokkal érdekesebb a dolog... ~ futott át a gondolat Rowen fején, ahogy meglátta Karint. ~ Biztos olyan, mint az újságom... kívülről kicsit meggyötört, de a lényeg a belsejében van. ~ Nevetett, majd üdvözölte a lányt.
- Üdv a körünkben! Csak nem valamiféle kalandot keres magának a hölgy? Esetleg egy levél várta? - majd folytatta - Egyébként van magánál újság? Nagyon fontos lenne... az enyém kicsit sárga már...
Ezután visszaült a székébe, és újra jegyzetelni kezdett magának: Ez egyre jobb lesz. Kaland és lányok, ráadásul nincs humorérzékük. Rowen újra élni fog!
Ezzel eltette az újságot, s hátradőlt a székben, miközben szemeit a három lányon tartotta, nem illetlenül, csupán megfigyelés szempontjából. ~ Vajon mi lesz itt? A rendőr ugrik nekem, vagy a lány méltat válaszra engem...esetleg ez a kis kékség fog illemre tanítani? Mindegy, ettől lesz izgalmas ez az egész kalandos micsoda... Ha ez az lesz... ~

Szép lassan csak meg érkezik mindenki. ~ Gondolta magában Mao aztán elkezdet körülnézni. Az első, aki utána érkezett, egy tűzidomár lány volt. A ruhájából ítélve egy rendőr lehet. Mao tudta, hogy ezzel a lánnyal nem érdemes ujjat húzni. Az utána jövő egy Földidomár férfi volt, aki nem sokkal érkezése után helyet foglalt és olvasgatott. ~ Lehet, hogy ilyen magányos farkas alkat ~ gondolta magában Mao. Miután szolt a tűzidomárlánynak, Mao kicsit aggódott, hogy nehogy vita kerekedjen ebből. De mielőtt bárki bármint mondott volna, megint érkezett valaki. Egy másik föld idomár volt, de ezúttal egy lány. Érkezése után köszönt mindenkinek. - Szia. - Köszönt vissza Mao, aztán nagyot sóhajtott, hisz a lány ép időben érkezett mielőtt valami vita kerekedet volna. Mao elkezdet azon gondolkodni, hogy annyira feszült a hangulat... Lehet kicsit fel kéne oldani. Mao odament a földidomár lányhoz és be mutatkozott neki. - Szia, engem Mao-nak hívnak! És téged? 
Úgy gondoltam jobb, ha ismerkedünk, mint hogy kínos csendbe üljünk itt.

- Nem, nem kalandot keresek - felelte a földidomár férfinek Karin, továbbra is némileg hűvösen. ~ Ne gondolj erre a....erre a Tai nevű valakire ~ szólt magára, és a földidomárra pillantott, jobban mondva az újságjára. Valóban nem tűnt mostani darabnak, a lány el tudta képzelni, hogy akár már több éves is lehet. ~ Különös egy ember, az biztos... ~ gondolta, és elfojtott egy mosolyt. Akár még érdekes is lehet a filozófiája...már ha van neki. - És sajnálatos módon nincs újságom... - tette hozzá, majd a vízidomár lány felé fordult.
Újból végigmérte - második pillantásra nem is annyira félénknek, hanem barátságosnak tűnt. ~ Most akkor gyakoroljuk az újraszocializálódást... ~ jegyezte meg magában, de elmosolyodnia egyelőre nem sikerült. ~ Úgy fest, valami lehetett itt, ha ilyen megkönnyebbült arcot vág... ~ fűzte hozzá korábbi gondolatához, és ő is felsóhajtott - leginkább csak dühös volt magára, hogy miért szállt be ebbe a kalandba, vagy bármi is legyen, de a döntést már nem lehetett visszavonni...ha őszinte akart lenni magához, akkor pedig tulajdonképpen nem is szerette volna...
- A nevem Karin - felelt végül a lehető legkedvesebben. - És igen...a csend gyakran igen kellemetlen tud lenni.

Dibiron sétál hazafele miközben arra eszmél hogy egy levél van a kezében. Ahogy elolvasta már aznap este oda ment az épület elé és kiemelt magának egy épp tetsző kis széket a földből. Még unalmában vésett bele 1-2 motívumot és ráfeküdt hogy aludjon egyet. Nem sokat álmodott de azok is olyanok voltak amiket inkább nem vetek papírra. Néha besötétedett álma néha kivilágosodott de a vége biztos volt. Megcsókolta álmában már a 20. lányt és egy kutyává változott azonnal felriadt. A kis alvóhelyén feküdve épp egy formás dalmata feküdt rajta aki nyaldosta és azonnal megfogta felült ránézett és megsimogatta. Zsebéből elővett egy kis falat kenyeret és oda adta az ebnek aki nem a legkisebb mérettel rendelkezett. Felnézett az égre és látta hogy bekéne mennie lassan az épületbe ha nem akar elkésni. Elkezdett felkocogni elzsibadt végtagjaival a lépcsőn miközben bugdáncsolt és persze el is esett töbször is. Végül felért a lépcső tetejére és megrázta lábát. Kinyitotta az ajtót és azonnal megnézte közelebről a padlót akaratlanul is. Végül arra jutott hogy itt nincs végre platina a padlóban úgyhogy felnézett mosolyogva és meglátott 4 embert. Egy férfit és három nőt. Egyszer csak megpillantotta Karint és azonnal köszönt is neki barátságosan: -Hello Karin! Nézd itt nincs platina a padlóba.- mosolyodott el -Na de jó úrja látni és jól is nézel ki- állt felfele a földről és porolta le magát és lépett közelebb Karinhoz - Még mindig röstellem a multkoriakat de remélem azért még megbocsájtasz és megmutathatom emberibb, udvariasabb oldalamat is.- s ezek után bemutatkozott Maonak: - Üdv én Dibiron vagyok, Karin egyik "ismerőse" -kérdően nézve fordult Karin felé- vagy valami olyasmi.- Megvárta míg Mao is bemutatkozik és megkérdezte hogy szabad-e az üllőhely: -Bocsánat de leülhetek közétek?-

Mikor Dibiron belépett, Mao először meg ijedt attól, hogy elesett. Mao meg akarta kérdezni Dibirontól, hogy jól van-e, de mikor látta hogy fel pattan és be mutatkozott neki, akkor látta, hogy nem kell Dibiront félteni. Első benyomással kedves srácnak tűnik. Mao kuncogott. - Hi hi hi. Engem Mao Shannak hívnak, de hívj csak Mao-nak! Örülök a találkozásnak! - Mutatkoztott Mao be kedvesen és mosolyogva. Mao Karinhoz hajolt és azt mondta. - Gondolom ti is kaptatok egy borítékot, ahol ez a hely és cím állt. - Mondta Mao kíváncsian. Mao tudni szeretné, miért kellet ide jönniük. Arra Mao nem is számított, hogy rajta kívül még ennyien lesznek. És ki tudja, hogy még menyien fognak jönni. Mao Kicsit aggódott. Érezte, hogy Karinnal és Dibironnal nem lesz gond, de a újságot olvasó földidomára és a tűzidomárlány nem látszottak nagyon barátságosnak. De Mao remélte hogy nem lesz gond a csapatmunkában.

Karin enyhén felvonta a szemöldökét, mikor meglátta Dibiront, majd halványan elmosolyodott - hogy is gondolhatta, hogy majd pont ő fog innen hiányozni... ~ gondolta magában, bár azért annyira nem bánta a fiú jelenlétét. ~ Úgyis akartam adni neki egy új esélyt... ~ tette hozzá, miközben azért az is átfutott a fején, hogy vajon mi lenne, ha Dibiron Tait nézné ki magának... ~ Azt hiszem, akkor én szórakoznék itt a legjobban... ~ jutott eszébe. Már egészen el is felejtette, hogy milyen szórakoztatóak tudnak lenni a dolgok, ha emberek vannak körülötte...persze, bizonyos kellemetlenségek nem voltak elkerülhetők, de mégis...ezerszer viccesebb volt társaságban, mint egyedül bóklászni...
- Örülök, hogy látlak - felelte végül mosolyogva. ~ És még mosolyogni se felejtettem el....hát ez határozottan előrehaladás... ~ jegyezte meg gondolatban, és már csak ez is határozottan jobb kedvre derítette. ~ Nem tudom, a kórházban mit csináltak a fejemmel, de hogy valamit, az biztos... ~ jutott eszébe, de valahogy ettől érezte rosszabbul magát.
- Igen...azt hiszem, mindannyian kaptunk borítékot... - válaszolta Mao felé fordulva. - Nem tudom, hogy mit kell majd csinálnunk, de... - egy pillanatra elhallgatott. - De azt hiszem, mindenképpen érdekes lesz - fejezte be végül.

Sosem szerettem a gúnyolódókat, legkevésbé olyankor, amikor valami aggasztott. És Quan eltűnése éppen elég ok volt az aggodalomra. Az ismeretlen földidomár ekkor szólított meg, azzal, hogy ha így folytatom, elkoptatom a padlót.
- Ezt erősen kétlem, de ne aggódjon... - nekidöntöttem a hátamat a falnak. - Nem zavarom tovább az olvasásban.
Körülpillantottam az összegyűlt társaságon, és azonnal kényelmetlenül éreztem magam. Karin. Természetesen nem lehet akkora szerencsém, hogy kikerüljem a három évvel ezelőtti csapat tagjait, de megkockáztattam, hogy vele jártam a legrosszabbul. Elfordítothattam volna a fejem, de egyértelmű volt, hogy azzal nem úszom meg a kínos kérdezősködéseket, így biccentettem a vízidomár és a földidomárok felé.
- Taira vagyok. Örvendek a szerencsének. - mondtam végül, de inkább nem próbáltam jobban bekapcsolódni a beszélgetésbe. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy miért hoztak ide, és mi történt a városban.

Dibiron meglepődött hogy Taira ráköszönt pedig még ráse nézett még bólintani se bólintott. ~hát okés... akkor most köszönhetek...~ és már fordult is Taira felé -Hello Taira én Dibiron vagyok földidomár. Kicsit feszült vagy? Csak mert beszélgetést kezdeményeztél és máris elfordulsz tőlünk mintha nem is akarnál igazából beszélni... Na de mindegy Hagylak gondolkozz magadban.- fejezte be óriás elmefuttatását és elővett egy követ a zsebéből és elkezdte formázni. -Karin te nagy utazó vagy tudtommal. Utad közben nem volt még olyan hogy unalmadban elkezdtél szórakozni 1-2 kővel?- közben elkezdett kirajzolódni egy fának az alakja a kőből. -Csak mert én mikor kint vagyok a város erdeiben akkor legtöbször a környezetet próbálom megörökiteni.- és már majdnem kész is volt a fa. A kőből egy tölgyfa lett amire még rádobott 1-2 miniatőr makkot meg kókust teljes pontosággal, kidolgozotsággal és oda adta Karinnak. -De sohase olyan gyönyörű mint az eredeti mintha az ember nem alkothatna olyat mint a természet. Kivéve ha párban teszik de ez most nem is lényeg.- Mosolyodott el egy kicsit a fiú és nézett rá Karinra. -Szerinted milyen lett?-

~ Szóval Taira... ~ gondolta Karin a tűzidomárra pillantva, és összeráncolta a homlokát. ~ Tényleg pont úgy festesz, mint aki örvend a szerencsének... ~ tette hozzá magában a lány némileg kajánul, de nem szólalt meg - egyelőre még azt sem tudták, mit is kell majd csinálniuk, és egy igazán nagy kaland elején összeveszni valakivel...nos, az szépen szólva is bolondság lett volna. ~ Aztán meg, ha ennyit kell várnunk, akkor bőven lesz még alkalmam ismertetni vele a véleményem...de egyelőre jobb, ha befogom... ~ Egy pillanatra lehunyta a szemét. Biztos volt benne, hogy Taira sem túl boldog ettől a találkozástól, aztán meg...nem kellett mindenképpen összevesznie vele. Nem ő tehetett mindenről, még ha sokkal egyszerűbb is lett volna azt gondolni. ~ Új esélyt kéne adni neki...de ezt még megfontolom ~ futott át az agyán, majd Dibironra pillantott.
- Nem mondanám, hogy nagy utazó vagyok - kezdte halkan, de nem tudott megálljt parancsolni az emlékeinek. A helyek, ahol a nagyapjával járt...a számtalan gyönyörű város, amit Rennel látott. A szellemvilág. ~ Mindez már csak múlt... ~ emlékeztette magát, de arcán azért átsuhant az elvesztett dolgokért érzett szomorúság. - De ha eddig utaztam, még nem unatkoztam...annál mindig jobban lekötött valami - tette hozzá végül, már szinte mosolyogva.
Érdeklődve nézte Dibiront, ahogy a kőből fát csinált - ő maga sosem próbált ki hasonlót, de az öccsei gyakran szórakoztak kiskorukban azzal, hogy a homokból városokat vagy hadseregeket idomítottak.
- Szerintem egészen jó lett - mondta. - Ahhoz képest, hogy kőből van...ahhoz képest nagyon is.

~ Szóval nincs… ~ Ismételte magában, majd visszazuttyant a helyére. Újra elővette az újságot, és miközben nézegette a fakult képeket, hallgatta a többieket, ahogy bemutatkoznak egymásnak. ~ Ismerkedni… Ez olyan fura… Izgalmasabb lenne, ha csak úgy simán, ismeretség nélkül vágnánk bele a kalandokba, vagy mi is lesz ez. ~ Majd újra végignézte társait. A rendőrről és a szemkötős lányról lerítt, hogy kipróbált, még talán eszesnek is mondható nőszemélyek, de Dibiron és Mao már keményebb dió volt. ~ Egy biztos, ez a fiú idegesít, de majd szórakozgatok vele egy icike-picikét. A lánnyal nincs bajom, szerintem elleszünk ~ mosolyodott el magában, majd hangosan olvasni kezdett.
- Amon támadást intézett az aréna ellen. – Majd felpillantott – Önök tudtak erről? Amon ilyen bátor ember lett? – Körbenézett, de érezte magán a tekinteteket, ezért gyorsan javított – Biztos ezt mondanánk, ha épp akkor lenne… De ma ma van. Illetve nem mama, csak ma. Már ha értitek, amit mondani szeretnék. – Majd felállt, és az ablakhoz sétált. ~ Varrick irodájában valahogy elmegy az ember esze… De sebaj, ettől lesz izgalmas az egész! ~
- Tudja valaki, miért vagyunk itt?

Zhu Li csendesen szemlélte a csapatot. ~Úgy tűnik minden rendben lesz. Kivéve Taira és Rowen. Ott még további összecsapásokra kell számítani.~ Az idő csendesen telt eddig, de mikor Zhu Li fölállt, hogy ismertesse a feladatot, és válaszoljon Rowen kérdésére, egy erős, még Dibironnál is magasabb lány tört be az irodába. Himma volt a, egy légidomár tanítvány. Új tűnik egészen idáig futott. Zhu Li nagyon meglepődött. ~Mikor Tenzin mesterrel beszéltem erről, úgy tűnt nem igazán szeretné, hogy a tanítványai is részt vegyenek ebben.~ Lehet, hogy a lány kihallgatott minket?? Vagy esetleg Tenzin gondolta meg magát??~ cikáztak át a fejében a lehetőségek. Zhu Li épp Rowen kérdését szerette volna megválaszolni.
A lány véletlenül hallgatta ki ezt a beszélgetést, mikor Zhu Li Tenzin mester segítségét kérte. Mikor a mester visszautasította az asszisztens kérését, és Zhu Li távozott, Himma heves vitába keveredett mesterével. De azt, hogy a tanítvány önszántából, vagy a mester jóváhagyásával jött ide csak a légidomár tudja.

-Öhm, nos –kezdett bele Zhu Li – Azt mindenkivel szeretném tudatni, hogy amit itt elmondok, az szigorúan titkos. - itt egy kis hatásszünetet tartott - De ahhoz, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy mi a feladat, egy kicsit mesélnem kell. Mikor én és Varrick Kuviránál szolgáltunk, létrehoztunk egy veszélyes fegyvert, amit használtak, mikor Köztársaságvárost támadták meg. –itt megint elnémult – Az a fegyver nem az első volt, amihez a szellemindákat próbáltuk felhasználni. Több prototípus-fegyver vázlata és alkatrészeit készítettünk el. Csakhogy ezek nem olyanok voltak, amit Kuvira szeretett. – egy nagy levegőt vett. Látszott rajta, hogy kimerült, és hogy valami aggasztja, de azok biztos nem a fegyverek miatt volt. – A baj itt az, hogy ezeket a félkész dolgokat nem pusztítottuk el. Egy titkos helyen vannak, a Föld Királyságában. Az Önök feladata pedig az lenne, hogy odamenjenek és elpusztítsanak mindent. Egy vázlatfoszlány nem maradhat, mert az olyan veszélyeket okozhat, ha rossz kezekbe kerülne. Természetesen az ellátmányról, és az utazásról is gondoskodunk. Ha pedig a feladat sikerül, akkor természetesen más jutalmakat is kaphatnak.– fejezte be. Csöndben maradt, a kérdéseket várta.

- Nem hiszem, hogy sokat kérdezhetünk. - mondtam vállat vonva. - A feladat egyértelmű.
Leültem az egyik székbe és átgondoltam a küldetés részleteit. Nem volt egyszerű, de valóban meglehetősen egyértelműnek bizonyult, a nő zavartságát leszámítva. Nem úgy festett mint aki a fegyver képviselte veszély miatt aggódik. Hasonlóan meglepő volt a légidomár megjelenése, hiszen a pacifizmusuk miatt valószerűtlennek tűnt, hogy Tenzin támogatna egy ehhez hasonló küldetést.
A helyzetet nem a lehetséges, felvetülő kérdések és problémák nehezítették, sokkal inkább a velem szembeni ellenségesség. Rowen gúnyolódása, Dibiron megjegyzése is azt mutatta, nem tartanak igényt egy magányos harcosra, aki a gondjait egyedül szereti intézni. És persze ott volt Karin, a legfőbb potenciális konfliktusforrás, akivel, ha nem rendezem a régi ellentéteket, komoly vitákba keveredhetek. Így, míg a többiek kérdezősködtek, odaléptem a lányhoz. Nem szívesen beszélgettem, de tudtam, jobban járok, ha megoldom a problémát.
- Karin, megtennéd, hogy kifejted, pontosan miért neheztelsz rám? Sokat rontana a teljesítményünkön a küldetés végrehajtása alatt, ha hároméves, megoldatlan ügyek maradnának köztünk. Tudtommal nem ártottam neked. Mi az oka az ellenségességnek?

Mao ülve hallgatta végig amit Zhu Li mondani akart nekik. Miután befejezte a mondani valóját Mao ledöbbent. Azt hitte, hogy ilyen apró-cseprő munkát kell majd elvégezniük, de a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna hogy, ilyen komoly feladatot fognak kapni. Mao végignézett a kis csapat tagjain. Érezte, hogy lesznek itt bonyodalmak... Nem tudta megítélni őket az eddigi ismeretség alapján, voltak olyanok akiken látszott, hogy nem lesz náluk gond az együtt működés, de Karin és a rendőr kisasszonynál azért akadtak gondok. Mao meglepődőt azon amikor a rendőr kisasszony oda lépet Karinhoz és érdeklődőt a probléma felől. Mao inkább arrébb állt nehogy útban legyen. Mao nem bírta megállni hogy odamenjen Himma-hoz. Mao most találkozott élőben először levegő idomárral és nagyon be volt zsongva. Mao odalépett a lányhoz.- Fuh! Te tényleg levegő idomár vagy! Most látok először levegő idomárt. - Mondta Mao izgatottan, aztán folytatta - Engem Mao Shan-nak hívnak örülök a találkozásnak! Nagyon megtisztelő számomra hogy találkozhatok egyel a levegő nomádjai közül.

~ Itt valami nagyon nincs rendben, és az a valami nem a szellemindás fegyverekkel kapcsolatos ~ gondolta a lány, ahogy végighallgatta Zhu Li beszédét, és összefonta karjait. ~ Mindenesetre, bármi is van a háttérben, azért azok a fegyverek...nos, azok is határozottan nyugtalanítóak ~ tette hozzá magában, és elfojtott egy mosolyt. Mikor legutóbb valami hasonló szabású dologba került, akkor egyszerű járókelő volt, semmi több...most pedig önként jött ide, még ha az esze ellenezte is.
Körbenézett - annyi bizonyosnak tűnt, hogy érdekes csapatot fognak alkotni...egy rendőr - aki korábban Fekete Nap tiszt volt -, egy vízidomár lány, egy magas légidomár - aki érkezéséről láthatólag Zhu Linek sem volt tudomása -, és rajta kívül még két földidomár. ~ Ha tudnám, hogy mi alapján kaptuk a levelet...illetve hogy kapott-e olyan is, aki nem jött el... ~ merengett, azonban Taira megzavarta a gondolatmenetét.
Taira - az a nőszemély, akire már három éve igyekezett - egyébként teljesen hasztalanul - nem haragudni. Karin elfintorodott, és a lányra nézett...tulajdonképpen még mulattatta is a helyzet valamilyen szinten. ~ Ó, vajon miért is vagyok vele ellenséges...hm, milyen nehéz kérdés... ~ nevetgélt magában, aztán néhány másodperc után megszólalt.
- Taira...nem tudom, emlékszel-e, mikor legutoljára találkoztunk...mindenesetre, pontosan az az ellenségességem forrása - kezdte, aztán halványan elmosolyodott. Bár szíve szerint tett volna egy-két gúnyosabb hangvitelű megjegyzést, inkább magában tartotta őket. Annyiban igaza volt Tairának, hogy a kettejük közötti konfliktus csak bonyolította volna az amúgy sem túl egyszerű ügyet. - De szeretném félretenni a dolgot...nem a te hibád, ezzel tisztában vagyok, szóval...azt hiszem, bármennyire nem szívesen is mondom, kezdjünk tiszta lappal - mondta, és felsóhajtott. ~ El kell engedni a múltat...az már messze van... ~

Himma végig hallgatta a küldetés részleteit és egyre izgatottabb lett, ahogy a szemüveges nő mesélt. Régóta vágyott egy ilyen kalandra, de a mestere nem engedte, hogy részt vegyenek ilyen küldetéseken. Érhető volt a lány számára férfi féltése. Tenzin kellő képpen kioktatta a lányt, hogy mekkora kockázatot vállal azzal, hogy részt vesz a küldetésen, de áldását nem adta arra, hogy elmenjen. Amíg Zhu Li ismertette a küldetés részleteit végig mérte a csapatot. Tetszettek neki az idegen arcok. Nem volt része még ilyen dologban, hiszen eddig bezárva Tenzin utasítása szerint töltötte el mindennapját az elmúlt évek során, amióta a templomban élt. Oda lépett hozzá a víziodomár és bemutatkozott neki. ~Egészen szimpatikus kis teremtés! ~gondolta magában a légidomár. -Én is örvendek! Himmának hívnak! - fordult felé és kezet nyújtott Maonak. -Nem semmi ez a küldetés! Jó sok veszéllyel kell majd szembe néznünk! Nekem ez lesz az első ilyen utam! - mesélte lelkesen a lánynak.

- Köszönöm. Ez sokban megkönnyít majd mindent. - bólintottam, és el akartam fordulni, de átgondolva a lehetőségeimet, inkább mégsem tettem. Jobban jártam, ha tisztázom a konfliktust. - Amennyiben a sejtésem helyes az előző találkozásunk, és az akkori sérelmek kapcsán, tudd, hogy nem állt szándékomban ártani sem neked, sem másnak. Az elmúlt évek nekem sem voltak könnyűek... nem sokan örülnek, ha egy bérgyilkos nem csak amnesztiát kap, de egyenesen felvételt is a rendőrségbe. - ismét a lányra néztem. - Lehet, hogy még arra is rájössz, hogy egészen sok közös van bennünk.
Ez igaz is volt... noha esetemben sokkal szélsőségesebben nyilvánult meg, mindketten a logikára alapoztuk az életünket, és mindkettőnknek oka volt rá. Végignéztem a szobában álldogálókon, de nem akartam bekapcsolódni másik beszélgetésbe... vártam az esetleges további kérdéseket és instrukciókat, és persze Karin válaszát. A küldetéssel kapcsolatban, annak ellenére, hogy egyértelmű, és fontos feladatról volt szó, valahogy rossz előérzetem támadt... de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Nem alapozhattam ködös megérzésekre és intuíciókra. Mindig a tények vezettek, és ezen a jó szokásomon nem szándékoztam változtatni.

Zhu Li kihúzta magát, és próbált erős maradni, próbált nem is gondolni arra, hogy mik történhetnek, ha a tervek rossz kezekbe kerülnének, mivel már látták, hogy Kuvira mire volt képes egy szelleminda fegyverrel.
Kinézett az ablakon, és látta, hogy egy léghajó lassítva megáll az épület teteje felé.
- Megérkezett a léghajó, amivel fognak menni. Van rajta egy hónapra elég élelem mindnyájuknak, és két hálószoba. Remélem, megfelel az igényeiknek. Nagyon fontos, hogy megsemmisítsék az összes tervet! Egy vonal sem maradhat utánuk! Most pedig jöjjenek, kérem. – Zhu Li pedig elindult kifelé a szobából, fel egy lépcsőn, míg a tetőre nem jutottak, ahol ott parkolt a léghajó.
- Zhu Li, nem tudom beizélni az izét! – Lehetett hallani a lépcsőház belsejéből.
- Mennék magukkal, de tudják, nem hagyhatom itt a főnököm! – Ejtett meg egy mosolyt az emberek felé. – Számítunk magukra!
A hölgy pedig berobogott a lépcsőházba, és becsukta maga mögött az ajtót. Csak ők, és a nagy Föld királysága, amit fel kell, hogy kutassanak a raktár után.
A léghajó ajtaja kinyílt, és egy fiatalember jött ki rajta. A haja vöröses-barnás volt, a szeme pedig smaragd zölden izzott. Fekete egyenruhát viselt, és a szavait a csapathoz intézte.
- Üdvözlöm önöket, a léghajó pilótája vagyok, Uyemura. Ha beszállnak, el is indulhatunk.
És a hajó elindult a föld királysága felé, teljes sebességgel.


[tooltip=Kérlek írjátok le OOC megjegyzésben, hogy igényt tartotok-e léghajós játékra, vagy egyből érkezzünk-e meg.](OOC)[/tooltip]

Egy kar. Egy nem is olyan régen amputált kar ott hevert egy vértócsában, egy íróasztal alatt, egy kis motelszobában, Köztársaság Városban. A levágott kar tulajdonosa nem volt más mint Walter Radibus a tudós. Ha lehet tudósnak nevezni azt a szertárost aki otthon rémisztő kísérleteket hajt végre. Mások őrültnek, vagy elmebetegnek mondanák, de ő zseniálisnak és nagyszerűnek tartja őket. De a mostani az minden nézőpontból túllőtt a célon. Levágta a saját karját pusztán azért, hogy rácáfoljon egy elméletre, vagy igazolja azt. Mint kiderült, igazolta a feltételezéseit, tehát sikerrel zárult a "dolog". Sikerült egy szellem erejét egy emberi lénybe juttatni. Mégpedig saját magába. Ez egy mérföldkőnek számított az életében. Harminc évnyi kudarcot hagyott ezzel maga mögött, de erről még mit sem sejtett, mert ájultan feküdt a padlón és finoman fogalmazva azt sem tudta, hogy mi fán terem a tarhonya. Lassan kinyitotta a szemét. Egy pár percig csak a plafont bámulta aztán az oldalára feküdt és az asztalát bámulta. Nagyon homályosan látott. 10 percnyi "energiagyűjtés" után kiélesedett a kép és meglátta saját kezét. Két méterrel arrébb az íróasztal alatt. Walter ijedtében felugrott, de mivel rengeteg vért veszített megszédült és elesett. ~ Mi történt? ~ Kérdezte magától. - Nem emlékszem semmire, csak... Várjunk csak! Megtettem volna? - Mondta és a falat támasztva sikerült felállnia. A férfi eddig nem tudta, de a kísérlet sikerét követően egy "szellemkar" egészítette ki a levágott végtagot, nagyon éles karmokkal és tüskékkel. Hirtelen belenyilallt a fejébe a fájdalom és utánakapott. Véletlenül megvágta a homlokát az újdonsült karmával és csöpögni kezdett belőle a vér. - AUV! Mi a pitypang foly... - Ekkor látta meg először a kísérlete eredményét. - Szellemek segítsetek! Mit műveltem magammal?! - Kiabálta és próbált elhátrálni a kezétől, mintha az lehetséges volna, majd háttal nekiütközött a falnak és leült a padlóra a falat támasztva. - Sikerült volna? Ez hihetetlen! - Elmélt fel. - Nem hiszem el siketül!! - Üvöltötte az örömtől. - Tehát sikerült átvezetnem egy szellem energiáját egy emberi lénybe... És milyen furcsa érzés, mintha erősebbnek érezném magam, meg energikusabbnak. De a fájdalom még mindig hatalmas... - Mondta és bevett 2 szem fájdalomcsillapítót. - Így már jobb lesz, de ezt a felfedezést meg kell osztanom a világgal! Most legszívesebben órákig leülnék és tanulmányoznám és jegyzeteket készítenék róle, de erről tudnia kell mindenkinek! A tudomány fejlődéséért bármit! - Mondta és ezzel elkezdett öltözködni. A kissé vérfoltos ingjét le se cserélte, csak rávette a szokásos öltönyét és felvette a fekete cipőjét, de amikor a köpenyéért nyúlt véletlenül elszakította a végét. - Fenébe, most vehetek egy új köpenyt. Mondjuk busás jutalom fog rám várni az új felfedezés miatt, ez nyilvánvaló. - Mosolyodott el, de azért felcsatolta a ruhadarabot. - Upsz majd el felejtettem! - Mondta és benyúlt az asztal alá kivette a levágott végtagot és egy nagy üvegbe helyezte, majd lezárta és felrakta a polcra. - Beatrix néni! Majd jövök! - Kiabálta el magát, majd válaszképp jött egy hangos és erőteljes, de ugyanakkor öreges hang: - Menjél csak, vigyázz magadra! Jah és már megint magadba beszélsz! -
Walt magához vette az összes megmarad pénzét, kiviharzott az ajtón és amikor bezárta azt maga mögött, véletlen letörte a kilincset. ~ Hmm... Még meg kell szoknom az új erőmet, de most sokkal fontosabb dolgom van. ~ Gondolta és irányba vette a Future Industries nevű cégépületet. Csak úgy suhant az utcákon és folyamatosan járt az agya, hogy milyen prezentációval fogja tálalni a "góréknak" a felfedezését. A bal kezét folyamatosan a háta és a köpenye között tartotta, nehogy felfordulást okozzon. Mikor odaért szólt a portásnak. - Elnézést! Van egy új... - A nő könnyedén lekoptatta: - Kitalálom, van egy új, hatalmas, grandiózus felfedezése vagy ötlete amit meg akar osztani Varrick úrral, nemde bár? Akkor legyen szíves ugyan ott ahol bejött, kimenni... Nem fogadunk senkit se akinek nincsen időpontja. - Walter hátat fordított a portásnak és egyenesen elindult a lépcsőn fölfele. Tudta, hogy nem juthat vele dűlőre. ~ Az lehet, hogy körülbelül 150 használhatatlan találmány mutattam már be itt, de azért mégis csak túlzás így bánni az emberrel. ~ Gondolta és felbaktatott szinte a legfelső emeletig amikor meghallotta és felismerte Zhu Li hangját az egyik ajtó mögül. Úgy döntött, hogy benyit és feltárja újonnan szerzett tudását. De meghallotta, hogy amit itt el fog mondani az szigorúan titkos. ~ Hmm... Talán még várok egy kicsit, majd csak aztán nyitok be. ~ Odament az ajtóhoz és végighallgatta a beszélgetést, majd amikor közeledtek, gyorsan eltávolodott az ajtótól és felfutott a tetőre, hogy ne tudhassák meg, hogy hallgatózott. ~ Veszélyes fegyver? Bizonyára a szelleminda energiáját használó ágyúra gondolt. Ez az én területem... El akarják pusztítani azt a sok tudást?! Ez hihetetlen! Annyi minden jóra lehetne használni a szellemindák erejét! És csak meg akarják semmisíteni? Ezt nem hagyhatom! ~ Gondolkodott, majd meglátta a léghajót és hangokat hallott a lépcsőházból közeledni. ~ Ja, hogy ezek már most indulnak?! Jól van Walt, most vagy soha! ~ Biztatta magát, majd odament a pilótához. - Örvendek, én Dr. Walter Radibus vagyok sokak tudósnak mondanának. - Mutatkozott be. ~ Hülye Walt! Senki se hívott még tudósnak a nagyin kívül! ~ Gondolta - Én fogok felelni a hajón aaaaz... Az egészségügyért! És persze tudom, hogy milyen terveket kell megmente... Akarom mondani megsemmisíteni igen, megsemmisíteni! - És ugyan így bemutatkozott a többieknek is akik felé tartottak.

Dibiron kicsit elszunyókált miután magára hagyták társalgás ügyében. Arra kellt hogy női kisérőjük elkezdi felvezetni a többieket a tetőre. ~Na ébresztő álomszuszék! Itthagynak és még a végén nem kapsz fizetséget amit eligyál~ viccelődött magában majd felpattant és megigazította gyorsan magát és ment a többiek után. Egyik lépcső fokrol a másikra lépett fel a sor végén és akaratlanul is Karin mögött haladt akinek teste minden porcikályát láthatta néhány lépcsőfokrol lentebb. A fiú megállt egy pillanatra és csak csorgott a szájából a nyál majd megrázta fejét és gyorsan utána sietett a többieknek. ~Állj már le haver! Koncentrálj... és most nem nem a lányra gondoltam hanem a feladatra...~ mondta magában majd kiértek a tetőre. Kint meghalotta Varrick hangját és azonnal mosolyra kerekedett a szája ~Az örök mókamester~. Miután minden megtörtént elindult a léghajó felé és megállt a lépcsőnél és megvárta Karint, kirakta kezét és felsegítette a léghajóra udvariasan -Ha szabadna hölgyem- mosolyodott el majd miután felszálltak mindketten mondta: -Látod tudok én igazán udvarias is lenni.- mondta viccelődve. Fent kicsit elkomolyodott miután meglátott egy alakot aki nem lett bemutatva és még hozzá kicsit furcsán is nézett ki. ~Kiráz a hideg tőle mintha egy rossz horror filmből szabadult volna~

~ Nah, most megtudjuk, hogy milyen arcokhoz is társul az a hang amit az irodából hallottam. ~ Gondolta Walter, miközben végigtekintett a lépcsőházból érkező embereken. Remélem meg tudom őket győzni, hogy felesleges elpusztítani azt a sok tudást! Mások évtizedekig dolgoznának egy ilyen munkán, hogy sikeres legyen. Vagy még több ideig... És képesek lennének nemes egyszerűséggel tűzre dobni ezeket a rendkívüli terveket és rajzokat? Megáll az eszem... ~ Miután bemutatkozott mindenkinek, még hozzátett egy-két dolgot. - De nyugodtan hívjatok csak Walt-nak. Egy kicsit zavarban vagyok... Még sose dolgoztam csapatban, de a szükség törvényt bont, mint tudjátok. Remélem jól kijövünk majd egymással! Ha van hozzám kérdésetek kérlek, most tegyétek fel, mert az út alatt nagyon elfoglalt leszek egy bizonyos... projekt miatt, ha szabad így kifejeznem magam. De ez most nem számít. Miután válaszolt a kérdésekre (ha volt) helyet foglalt a léghajón és gondolkodásba fogott. ~ Remélem nem fogják zavarni a tervem megvalósítását. Mondjuk ez még... - Ekkor meghallott egy ismerős hangot: "Nem hagynád abba legalább egy percre a gondolkodást?!" A férfi meglepődött, de kívülről nem látszódott rajta. Körül is nézett, de senki nem reagált rá semmit. 
~ Jó, bizonyosan csak én hallottam a kérdést, már csak azt nem tudom, hogy ki mondta? Olyan ismerős hangja van...
~ Én vagyok az, te okostojás! És nem hagysz pihenni! Állandóan csak töröd a fejed valamin és ez már kezd nagyon kiborítani!
~ De ki vagy te?
~ Ki vagyok én? Chö... Azt kérdi, hogy ki vagyok én! Én, te vagyok! A saját hangodat hallottad... De ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor egy részed vagyok. Kiegészítelek, ha úgy jobban tetszik. Így már megfelel?
~ Szóval... Te a szellem vagy.
~ Istenem! Még mindig nem érti... Én, te vagyok! Csak a szellem alakod! Benned élek! Egy részedet teszem ki! Most például a bal karod részét...  De a gondolataimat mindig hallani fogod! Akármennyire erős is vagyok, vagy gyenge.
~ Tehát innentől elválaszthatatlanak vagyunk? Szimbiózisban élünk? Neked is vannak érzéseid? Te eddig, hol voltál? Tudsz más alakot is ölteni? És...?
~ Állj, állj, állj, állj, állj, állj, állj... ÁLLJ! Már megint ez a sok gondolat és a kérdés! Az őrületbe kergetsz velük! Igen elválaszthatatlanok vagyunk és nem ismerek semmilyen szimbiózist , vagyis csak részben... Felruházlak minden erőmmel, te pedig cserébe gazdatestet biztosítasz. De inkább élősködő vagyok. Ha túlzásba viszed az "emberi dolgok" elhanyagolását, elveszíted az önuralmad, vagy a kontrollt... Akkor átveszem egy bizonytalan időre az irányítást *röhög*. A többire meg majd rájössz úgy is magadtól...
~ Basszus! Hogy érted azt, hogy elveszítem a kontrollt?! Vagy, hogy átveszed az irányítást?! ~ Kérdezte a fiú, de a szellem már nem válaszolt. ~ Nem hiszem el... Amint hazaérek ki kell vizsgálnom magamat, ez nem normális... Akárki akármit mond, ez már nem normális! Kezdek aggódni egy kicsit... ~ Gondolta és ökölbe szorította a "szellem" kezét, amit mindvégig a köpenye és a háta között tartott. Mellesleg egyáltalán nem olyan nehéz kiszúrni azt a sötét és tüskés kart. Ezek után félrevonult a szobájába, (ha van neki) vagy egy üres helyiségbe és tüzetesebben elkezdte vizsgálni az újdonsült végtagját. 

(OOC: A piros színű szöveg az, amit Walter szellem alakja mond Walt-nak és csak is ő hallja)