Sárkányházak kerülete

Köztársaság Város külső része, itt találhatóak a gyárak, és az erőművek, amik ellátják a teljes lakosságot, továbbá itt található a szegénynegyed is. Valamint több edzőterem is van a városrészen, ahol régebben chiblokkolókat képeztek ki. Ezeket mára felszámolták, vagy különböző utcai szervezetek özönlötték el.

-Tűz... *ásít*
 Xane nagyot nyújtózkodik, majd rájön, hogy eddig egy bokorban aludt. Ijedten néz körbe, majd nem foglalkozva semmivel felgyújtja a mellette alvó fickót. Egy hatalmasat fúj a szájából, és még ijedtebben körbenéz.
~James... James?!~
-Ki a franc az a James?! - ordít fel hangosan, majd egy nagyobb tüzet fúj a szájából.
~Köztársaság város lenne? Rég voltam itt. Talán az... Igen, az. De mégis mi történhetett?~
Nem tudja, hogy hová mehetne. Megijedt, és futni kezdett, de nem is igazán tudta, hogy merre. A várost sem ismerte jól. Valahol, egy sikátorba sikerült megbotlania és pofára esnie.

A betondzsungel közepén az a vizes aszfalt gyémántként világít a hold fényében. Kan komótosan sétál a fris eső áztatta utcán. Járása nehézkes ruhája tépett , egyes helyeken füstölög is.Kezét lassan kabátja zsebébe csúsztatja és előhúz egy szivart, másik kezével már reflexből végigkutatja mindenét az öngyújtójáért.Meggyújtja a szivart , megáll és egy nagyot szív belőle, a füst végigrohan a tüdőig és be is váltja a várva várt effektust , elveszi a figyelmét a fájdalomról.Pár méterrel előtte egy nyitott ajtó áll felette reklámtábla :"Sárkánykarom kocsma".
-Ez kel nekem-mondta és ugyanazzal a komótos tempóval elindult be az ajtón.
Egy igen apró terem volt az egész , 4 kisebb asztal körülötte székek és egy bárpult mellette 3 kocsmaszékkel , az egyik ilyenre ült le.
-Valami ütős italt ha lehet-Mondta és rátámaszkodott a pultra.
-Van valami sárkánytejnevű cucc , megfelel?
-Erős?
-Az utolsó vendégem aki megitta egész szépen berúgott a 2. pohártól.
-Akkor jó lesz-mondta Kan és csak most nézett fel a pultosra.Egy fiatal hosszú szőke hajú teremtés volt , szemei még most is ebben a kései orrában is csillogtak mint a csillagok.A lány hirtelen elfordította a fejét a tekintetétől , úgy látszik igen feltűnő lehetett ez a kis elemző nézés, majd leguggolt a pult mögé és egy fekete üveget vett elő, odasétált a pult mögötti polchoz és  egy kis poharat hozott a pultra.Megtöltötte az üvegpohárkát az üveg furcsán sárga tartalmával.
-Tessék-Mondta és egy enyhe mosolyt eresztett.
Kan lassan megemelte a poharat majd egy hirtelen mozdulattal le is húzta. Az ital tüzes lávafolyamként hatolt végig a torkán de arca rezzenésmentes maradt, nem akart gyengének tűnni a hölgy előtt.
-Ööö.....füstöl a kabátod-jegyezte meg kuncogva a csapos.
-Oh!-nézet a vállára , és látta ,hogy a kabátja ujja enyhe sárga fényben izzik és csakugyan füstöl.Kezét az izzó pontra nyomta hogy elnyomja az égést.-semmi súlyos csak egy kis égés-majd felállt , belenyúlt a zsebébe elővett egy kis darab aranyat és a pultra tette-sajnos nincs rendes pénzem de remélem ez is megteszi-majd hátat fordított és kiment az utcára.

A az esötől frissen megtisztított levegő csak ugy áramlott be az ember tüdejébe, az utsza sötétje kissé rémisztő hangulatott árasztott , eggyeseket talán meg is ijesztett volna , de Kannak ez  a napszak a legkedvesebb.Ilyenkkor tudott sétálni anno mikor még "a mestertől" tanult.
 A nosztalgiarohamott egy macska kényes nyávogása törte meg.Az állat lassan leereszkedett a közeli fáról ,és odadörgölődzött Kan lábához.Tekintette az említett fán maradt , de ami még fontosabb az alatta lévő száraz fű.Lassan a fe alá sétált ,Lábával ütött egyet e földre , mire a fa alatt a száraz füben egy olyan 1m átméröjü kör emelkedett ki olyan 10-20cm-re.Leült a spontén csinált meditálóasztalkára , kezétt lassan a táskájába süjeztette és kivette a kulacsát, lassan kinyitotta a kulacsot , félve a vállához emelte majd nagy levegöt vett és leöntötte a válát.A viz egyenesen beleömlött a husba jájt formákba, az égetet részek csak ugy ordítottak a fájdalomtól, a viz tovább fojt le egyenesen a hátáig , minden apróbb sérülésnél fájdalöm ütött be az elméjébe.
Fejét a vállára irányitotta  , a bör sziszifuszi harca a kivágott hus fellett már rég erőtvesztet , a kissé megszáradt hus csak ugy vöröslött az égések miatt.
 Mikor a fájdalom elmult , lótuszalakzatba ült , majd elkezdett meditálni.

A nap még csak perzselte a sötétkék égbolt alját.A friss hajnali szél végigfutott a szük utszákon.A fák levelei apró hulámokként aladt végig minden apró téren.A szálásnak választott fa alatt Kán igen komótosan meditál még mindig.A fél északán át tató meditáció igen jól kitisztította az elméjét .A nap első sugarai most törik át az éj eddig rendíthetettlenek tünő kapuit.A fény aranyszinű festéként teríti be a várost.Lassan Kán is mocorog , a hajnali fény átütött a retináján , jelezve , hogy ideje indulni.Egy gyengéd mozdulattal visszatolta a "meditálóasztalt" majd felált , táskáját válára vete és elindullt valami ehetöt keresni a városban.

- Ranahi, és itt merre? - kérdezte nővérétől Rannori, amikor újra egy utca széléhez értek. Elnézett jobbra, majd balra, és valamiért úgy érezte, a bal oldalon sikeresebben járnak. - Gyere erre, Nahi! - intett neki, majd arra fordult és el is indult. Amikor kiskorában csinált ilyeneket, Ranahi mindig leszidta, hogy ne kóboroljon egyedül el, de már nagylány volt, és jó pár hónapja laktak itt. Ismerte a helyet valamennyire.
 Most azonban először volt alkalmuk, hogy edzőterem után nézzenek Köztársaság Városban. Hatalmas volt, tele emberekkel és modernebbnél modernebb felszereléssel, ami kicsit megijesztette a kissé nyers Rannorit. De nagyon alkalmazkodó volt, és tudta, hogy ez sokat jelent Ranahinak, ezért még a jót is meg akarta látni mindenben. De edzés nélkül az izmai teljesen eltunyulnak, és máris hiányzott az életéből a fizikai munka, ami nem tetszett neki valamiért. Ő ebben volt jó és kész. És tudta, hogy attól még hogy ilyen városban van, nem kell ezt elhanyagolnia. Földidomár, és az idomárok mindig szeretik újra és újra elővenni, tökéletesíteni az erejüket. Ezért vannak itt, hogy erre Nahinak is legyen lehetősége.

Bár egy jó ideje itt laktak Köztársaság Városban, de még mindig voltak ismeretlen és rémisztő részek Ranahi számára. Kicsit elmerengett, de azt még meghallotta, hogy Rannori azt kérdezi:
-Ranahi, és itt merre?
A lány épp, hogy csak kinyitotta a száját, a húga tüstént elsietett balra.
~Áh, mindig ezt csinálja, kóborol össze-vissza, megy a saját feje után... Mióta körözhetünk itt? Vagy egy fél órája... ~
-Hé, Nori! -kiáltott és utána sietett, majd suttogva folytatta: -Várj meg engem is és ne nagyon kószálj el... Ki tudja milyen alakok vannak itt.
Ranahi-t rossz érzés töltötte el a hely láttán. Nem találtak semmi mást, csak gyárakat, régi edzőtermeket, amik ma már használhatatlanok, valamint gyanús alakokat szervezkedni az utcán.
-Nor... Ha csak nem akarjuk valódi küzdelemben "gyakorolni" a képességeinket -suttogta nagyon közel a húgához. -akkor szerintem induljunk vissza. Anyáék azt mondták, hogy mindig vigyázzunk egymásra... Gyere. -biccentett az ellenkező irányba.

~ Nem vagyok én hozzászokva ehhez a rohanáshoz! Edzésbe kéne tartanom magam, akár öreg vagyok, akár nem. ~ Gondolta Domó, miközben majd' megszakadt a futásban. A tüdeje kevés levegőt engedett és a dereka se bírta már. Inkább lassított a tempón és gyors sétába kezdett. ~ Azonnal értesíteni kellene az avatárt, vagy legalább is valamelyik nép képviselőjét az elnök haláláról és az egyenlőségiek támadásáról! A tűz népe biztosan a segítségünkre sietne! Sőt a többi nemzet is, ha tudnák, hogy milyen helyzet uralkodik itt! ~ Miután kipihente magát, újból futásnak eredt. ~ Rendben, a következő utcánál jobbra és az már a Sárkányházak kerülete. Eddig nem láttam különösebb, egyenlőségi támadásra utaló nyomot... De jobb óvatosabbnak lenni! ~ Ahogy a vénember sietve befordult a sarkon, véletlenül Rannorinak ütközött és elesett. - Ááá a derekam! - Kiáltotta el magát a földön feküdve, miután egy hatalmasat roppant a háta. ~ Nem hiszem el, hogy a Ba Sing Seben én és Arath könnyedén legyőztünk egy csapat banditát, most meg nekiszaladok egy kislánynak és teljesen harcképtelen leszek. Jó, mondjuk a banditás esetnél, 10 évvel fiatalabb voltam... ~ Felült, majd sétabotja segítségével fölállt. Megpróbált kiegyenesedni, de egy hangos reccsenés meggátolta benne, ezért görnyedten támaszkodott a botra. - Elnézés kisasszony, az én hibám volt! Ugye magának semmi baja se lett? - Kérdezte, Rennoritól, majd meglátta közeledni Ranahit. - Megdöbbentő hasonlóság... - Mondta halkan magának, majd egyből magyarázkodni kezdett a nővérnek. - Sajnálom az én hibám volt, de szerencsére nem történt komolyabb baja senkinek! - Ekkor ismét reccsent egyet Domó háta és még görnyedtebben támaszkodott, mint eddig. - Nem szabadna kint lenniük az utcán... Túl veszélyes! Az egyenlőségpártiak visszatértek és igencsak megörülnének 2 magányosan sétáló idomárnak... De hova is tettem a jómódorom! Én Domó vagyok és ő itt Arath. - Emelte fel egy kicsit a földtől a drágakővel díszített sétabotot, ami megcsillant a lenyugvó nap fényében, aztán rögvest rá is nehezedett a fájdalom miatt.

~ Ah, nem értem, miért nem lehet egyszer rám is hallgatni... ~ gondolta Rannori, és átfutott az agyán, hogy a nővére miért nem tud néha neki engedni. Azt gondolta, túl fiatalnak tartja, pedig csak pár év van köztük, igazán. Már épp egy újabb veszekedésbe akart kezdeni, amikor valaki neki jött hátulról. Rannori keményen az aszfaltnak csapódott volna, de a reflexeire volt a legbüszkébb, mert azok sosem hagyták cserben; előre tette a kezét és megtartotta magát pár centire a talajtól. Kifújta a levegőt, mikor megnyugodott és feltápászkodott. Aki neki jött egy öregúr volt, aki magyarázkodásba kezdett, és súlyos hátreccsenések közepette az ő épségéért aggódott. 
 - Semmi gond. Előfordul az ilyen. Nem, dehogy, köszönöm. Önnek nem esett baja? - szólt az öregemberhez, aki, aztán, meglátva Ranahit rögtön magyarázkodni kezdett. ~ Mintha az anyám lenne... ~ gondolta unottan Rannori. Ez nem lett volna rossz, gyakorlatilag a lány nevelte fel, de őt folyton csak buta kislánynak kezelik emiatt. Rannori pedig nem érezte úgy, hogy ez a szerep jutna neki - talán egy nagyon kicsit, és csak Nahi közelében.
 - Köszönjük az aggodalmát, de meg tudjuk magunkat védeni. - Igaz, hogy Ranahinak nem volt alkalma a vízzel harci mozdulatokat tanulni, de a lány nagyon 
is kiismerte magát a fegyverek terén. És senki sem árthatott Nahinak. Senki, amíg Rannori él. - Örvendek. Én Rannori vagyok, ő pedig a nővérem, Ranahi. - mutatkozott be, és nővére felé intett.

Épp, hogy Ranahi megfordult, valaki neki ütközött Rannori-nak. Egy pillanatra megijedt, de aztán meglátva az öregurat megnyugodott. Már régen megtanult szájról olvasni, így elmosolyodott mikor az öregember megállapította a köztük lévő hasonlóságot.
~Óh, hányszor hallottam ezt már...~
Az öregember szimpatikusnak tűnt, bocsánatot kért, majd amikor Rannori bemutatta, Ranahi elmosolyodva kezet nyújtott:
-Üdv, Ranahi vagyok. Őő.. hogy is mondta, egyenlőségpártiak?
~Elnevezte a botját... Hm. Lehet, hogy kissé őrült. Jobb lesz vigyázni, ki tudja milyen alakok mászkálnak errefelé és, hogy egyáltalán igazat mond-e...~
-Örültünk a szerencsének Domó, de mi már épp készültünk is visszafelé indulni, igaz Nori? -szólt majd szúrós szemeket vetett a húgára. Nem akart túl gyanakvónak vagy udvariatlannak tűnni, de nem szeretett túlságosan idegenekkel társalogni. És azt még jobban utálta, ha Rannori tette ezt (ami meglepően gyakran előfordult).
-Esetleg segíthetünk vagy... elkísérhetjük-e valahova? -kérdezte, de a szeme sarkából még mindig a húgát figyelte.

- Á, nem! Köszönöm, nekem semmi bajom! - Válaszolt Rannori udvarias kérdésére és újból reccsent a háta az öregnek. Lehetett látni az arcán, hogy nem túl kellemes érzés. Mikor Ranahi is bemutatkozott, a vénember látta rajta, hogy nem szimpatizál az idegenekkel. Amikor a vízidomár nyújtotta a kezét, Domó előszeretettel kezet akart volna fogni, de ahogy nyúlt, az eddigieknél is egy nagyobb reccsenés hangja árasztotta el az üres utcát. - Örvend... Áááá! - Kiáltotta el magát a fájdalomtól. Gyorsan visszahúzta a kezét és rátámaszkodott a botjára. - Úgy van! Egyenlőségiek! - Magyarázta a lányoknak. - Véridomárok... Kérlek, nagyon gyorsan vonuljatok fedezékbe! Nem szeretnék még több áldozatot a mai nap folyamán... Többek között az elnököt is meggyilkolták... Viszont, nekem most égetően fontos dolgom van és ha megbocsájtotok, akkor... - Domó elkezdett futni arra, amerre elindult, de két lépés után iszonyú fájdalmat érzett és pofára esett. ~ Kész, végem... Az a sok történet rólam és tetteimről... Most már tényleg csak mese... Kiöregedtem a szakmából, most már végleg... ~ Bánkódott a földön ülve. - Hát őszintén, egy kis segítség, nem ártana... Bár nem tudom, hogy hogyan tudnátok nekem segíteni, amikor föl kéne derítenem az egész kerületet...

Domó csak arra eszmélt, hogy érdes tenyerű ember megragadta és felsegítette. - Ó, milyen kedves, köszönö... Hát te? - Ekkor vette észre, hogy az izzó tetoválású Kán lett segítségére. ~ Mit keres itt ez a gyilkos? Ő ölte meg az elnököt! Talán követett? Tudja, hogy tudok róla? Vajon mit keres itt, ha nem engem? ~ Gondolta. - Kösz, a segítséget... Ranahi és Rannori, bemutatom nektek, ööö.... Igazából már láttuk egymást, de még nem volt szerencsénk bemutatkozni egymásnak... Szóval én Domó vagyok, hát te? - Kérdezte tőle, miközben Kán feltűnően kutatott valami után. Mint később kiderült a gyújtóját kereste eredménytelenül, majd miután belenyugodott, hogy úgyse lesz meg, tüzet kért. Az öregember, egy szót sem szólt, csak csettintett egyet és mintha elkezdett volna égni a sétabotja vége. De nem égett, csak az volt az eszköze, az idomításban. Kicsit a férfi felé döntötte a botot, majd miután sikeresen meggyújtotta szivarját, megszűnt a láng és ismét rátámaszkodott. - Úgy hallottam, te még ennél is ritkább technikát alkalmazol, kristályidomár... De mondd! Mit keresel itt?

Rannori csak a szemét forgatta, amikor Ranahi indulást jelentett be. A lelkiismerete azonban kicsit megenyhült, amikor megkérdezte, hogy segíthetnek-e az öregembernek. Bár, ahogy az látható volt, el kél neki a segítség: Domó búcsúzott és tovább akart futni, de elesett. Rannori nem is hallotta, amit mond, mozgást vett észre a szeme sarkából, és meg is látta; egy sötét ruhába öltözött fiú lépett oda az öregemberhez. Észrevette, hogy a fiú ravasz mozdulatokkal rejti el izzó tetoválásait, és Rannorinak majdnem tátva maradt a szája, mikor meglátta. De nem mondott inkább semmit, csak figyelte az eseményeket. Rannori a fiú minden rezzenésére felfigyelt: valami nem stimmelt a sráccal. Rossz érzése volt vele kapcsolatban, bár nem tudta volna megmondani, miért. Amikor Domó bemutatta őket egymásnak, szintén nem mondott semmit, csak lopott pillantást vetett a nővérére és tovább szem előtt tartotta a fiút. Lassú, finom mozdulattal Nahi elé lépett, hogy őt nagyobb részben takarja. Ha netán elfajulnak a dolgok, Nahi nem sérülhet. Nem veszítheti őt el.

Domó végighallgatta Kán mondanivalóját, majd válaszolt. - Hogy én mit keresek itt? Nos, a céljaink úgy vélem, hogy közösek, csak az eszközeink mások... Legyen ennyi elég... És veszélyes idekint? Való igaz... De fontosabb dolgom van, mint a saját testi épségemre vigyáznom. És lám, meg is fizettem érte! Megkérhetem rá, hogy fogja meg? - Szólt a vízidomárnak és odadobta Arathot, a botját. - Vigyázzon rá, kérem! - Mondta és hirtelen kiegyenesedett, az eddigi legnagyobb hanghatás kíséretében. Csinált 3-4 törzshajlítást, plusz még pár nyújtást és eközben beszélt. - Nagyon különleges sétabot! Látja benne a vörös kristályt? Varázslatos belenézni! Láthatja benne a saját tükörképét, olyan tiszta és fényes. Tegyen próbát! Sajnos, nem sok ilyen maradt a világon... De számomra teljesen másért különleges... - Domó miután végzett a gyors orvoslással, Arathért nyúlt és visszakérte. - Hol is tartottam? Nah mindegy! Ha érdeklik magukat az unalmas történeteim, akkor majd bent elmesélek párat. Menjen nyugodtan előre és foglaljon asztalt, mi mindjárt megyünk! - Szólt Kánnak, majd a lányokhoz lépett és suttogott nekik. - Tudom, hogy mit gondolnak és teljesen jogos az aggodalom... De hallgassanak meg! Úgy veszem észre, hogy maguk nem idevalósiak és fogalmuk sincs, hogy hol vannak. Be is sötétedett és eközben véridomárok rohangálnak az utcákon, akik elveszik az összes szembejövő idomár erejét. Tudom, a kristályidomár "barátunk" furcsa egy kicsit, hát még én! - Nevetett fel. - De ő is a jó oldalon van! ~ Legalább is remélem ~ Tette hozzá gondolatban. - És viccet félretéve, nem szeretném ha az én kezemen száradna a maguk vére, mert hagytam önöket elsétálni az éjszakába... Elég vér folyt már, a mai nap folyamán. Kérem, bízzanak bennem! Legalább az estét töltsék itt. Bent megbeszéljük, hogy mit keresnek és segítek tájékozódni. És meghívom önöket egy csésze teára! Már, ha adnak ilyen helyen teát... Na, mit szólnak hozzá? Csak maguk után! - Mondta és kinyitotta a fogadó ajtaját a lányok előtt. ~ Remélem tényleg ez a legbiztonságosabb hely, átvészelni az éjszakát. Kán Tariff hmm... Quan barátom, mégse tett semmit ellene. Vajon ez így helyes? Nem tudom... De az biztos, hogy előbb-utóbb kérdőre lesz vonva mindenki a tetteiért...

Ranahi gyomra összeszorult amikor Domó a véridomárokat emlegette, majd figyelmesen hallgatta tovább az öregembert.
~Véridomárok... Egyenlőségiek? Meggyilkolták az elnököt?! Mi folyik ebben a városban?~
Amikor Domó szaladni kezdett és elesett, Ranahi indult volna, hogy felsegítse, de egy fiú beelőzte. Egy fiú, izzó tetoválásokkal, amit kevés sikerrel takargatni próbált, majd tüzet kért az öregtől.
~Ezek ketten korábbról ismerik egymást...~
Rannori elé lépett és bár tudta, hogy a húga csak védeni akarja, kissé kilépett mögüle. Elvégre, ha harca kerül a sor, nem Norinak kell megvédenie Őt. Megígérte a szüleinek, hogy vigyázni fog rá.
Végighallgatta Kán-t, majd figyelte ahogy a fiú tetoválásai újra fekete színben tündökölnek. Elmerengéséből Domó hangja riasztotta fel, aki arra kérte vigyázzon a botjára.
-Őő persze. -mondta és elkapta Arath-ot. Végignézett a boton és megragadt a szeme a vörös kristályon. Tökéletesen tiszta és fényes volt, észrevette, hogy a saját tükörképe tekint vissza belőle. Bár biztos volt benne, hogy nem ez a bot egyetlen különleges képessége, visszaadta a tulajdonosának. Látta, hogy Kán távozott, de annyira elgondolkodott, hogy nem igazán tudta miért.
~Talán az öregembernek van igaza... Szívem szerint fejvesztve rohannék haza, ahol senki sem bánthat minket, de Rannori miatt nem kockáztatnám meg. Ha tényleg véridomárok és gyilkosok járnak az utcán, jobb ha meghúzódunk valahol amíg haza nem mehetünk.~
-Rendben, elfogadjuk a teát. -bólintott Ranahi és a húgát karon fogva belépett a kocsmába.
-Jobb, ha együtt maradunk... Gyanús nekem itt mindenki. -súgta Rannori fülébe.

Rannori felfigyelt, hogy a fiú is néz rá. ~ Ez nekem nagyon nem tetszik...Látja, hogy figyelem... de nem zavar. Tudja csak. ~ gondolta, és teljesen kihúzta magát, védekező pozíciót vett fel, és habár tudta, hogy Nahi valahogy kilépett mögüle, ő védi, akkor is. ~Kán... Ez a név... ~ Nem cukor-erőkről és szivárványokról mesélt... 
Rannori nem szólalt meg, amíg Ranahi félre nem vonta. 
~Gyanús neki mindenki... Miért is ne lenne az egy rejtélyes fiú, kinek tetoválásai az emberben rengeteg kérdést merítenek fel, és egy öregúr, ki a semmiből tűnt fel, egyenlőségiekről hablatyolva... ~ Ugyan Rannori nem volt elég tájékozódott ebben a témában, és, amióta itt beszélgetnek rájött, hogy még sok másban sem, de igazat adott Nahinak. Nem maradhatnak itt, ha dühös véridomárok mászkálnak errefelé. Ha egyedül lenne, haza jutna az árnyékba - vagy sziklatömbbe - burkolva magát, de kettejüket, nem volt biztos benne, hogy meg tudja védeni. És semmiképp sem kockáztathat.
 - Egyetértek... - szólt sokatmondó hangon, és miközben beléptek a bárba, Kánt kereste a szemével. ~ Nem bízok benne... Valami nem stimmel vele, de még nem akarom ezt tudatni Nahival. Majd ha kettesben lehetünk... ~

A fiu késségel befáradt a kocsmába Domo szavai után , mikor az ajtóhoz ért megtörölte a lábát és közben egy kissebet dobantott~földidomár…..másképp rezeg körülötte e föld~, majd egy gyors pillantást tett Rannori felé.
 Ugyanaz a kocsma volt ahova városbaérkezésekor tért be , ugyanaz a 4 kiss asztal , ugyanaz a bárpult és ugyanaz a mindig csillogószemű bárpultoslány.Mikor better a lány már meszire elmosolyodott.
-Na itt van a kedvenc vendégem –mondta majd egy kiss csilingelő nevetést halatott.Hátrafordult és már kapta  is elő a kiss üvegpoharat és a fekete üveget az érdekes sárga löttyel-a multkori fizetség kicsit többet ért egy italnál.

A fiu kicsit megtorpant a meleg fogatatás miat , majd megrázta magát és helyetfoglalt az bárpultnál.A pultos töltött a poharába majd eltette az üveget.A fiu hosszasan nézte a lányt majd felkapta a poharat és együltibe lenyelte.Innen arrafele váltott pár szót a pultossal de semi érdemreméltót , Kán pedig végig az ajtót figyelte , hogy mikor térnek be ujdonsült ismerősei.

A lányok után Domó is belépett az épületbe, becsukta maga után az ajtót és beleszívott a levegőbe. ~ Hát, az biztos, hogy nem fogom a kedvenc helyeim közé sorolni. ~ Sok furcsa alakot látott a pultnál és az asztaloknál, de nem érdekelte különösebben. Kalandozásai és utazásai során sok különböző helyen járt és sok különböző emberekkel ismerkedett meg. Csak egynek tekintette, a sok fogadó közül, ezért nem is nagyon tétovázott, elment a lányok mellett és tekintetével Kánt kereste, aki éppen egy pincérnővel flörtölt. Mikor meglátta, hogy a fiú, a pultnál ült, a tekintete gyorsan továbbszaladt és megakadt egy üres asztalon. - Erre! - Mondta és rátette a kezét, a négy fős kis asztalra. ~ Látom, a barátunk el van foglalva mással... Talán így jobb is! ~ Gondolta. - Nos, foglaljatok helyet és mondjátok, hogy mit parancsoltok? Én fizetek! - Mosolygott. Miután Rannori és Ranahi leültek, Domó levette kissé szakadtas köpenyét és a széke háttámlájára terítette, a botját az asztalnak döntötte, majd ő is kényelembe helyezkedett. Intett az egyik félszolgalónak. - Derűs estét kívánok! Én szeretnék egy szolid húsleves és egy pohárka bort. Szóval, most mondjátok, hogy mit kértek! És ne szégyenlősködjetek, itt nekem! Rendeljetek rendeljetek bármit! Ne törődjetek a pénzzel! - Ekkor megtapogatta az övére csatolt erszényt, amiben a legutóbbi szolgálataiért kapott juss volt. - Mit szólnának a szüleitek, ha éhen, szomjan lennétek egész éjszaka? - Megvárta míg a "pincér" lejegyzetelt minden és el nem ment, majd beszélgetést kezdeményezett. - Mondjatok valamit magatokról! Hogyan kerültetek ide? Egy Föld és egy Víz népi testvérpár, Köztársaság Városban? Biztos van mit mesélnetek! - Mondta mosolyogva, hisz legbelül egy kíváncsi kisgyerek volt, aki imádott történeteket és meséket hallani. Érdeklődve hallgatott, amíg meg nem érkezett az étel. - Jó étvágyat!

Ranahi előretessékelte a húgát, majd Kán-t kereste a tekintetével. Látta, hogy a fiú a pultnál foglalt helyet és nagyon heves szemezésbe kezdett a pincérnővel, szóval esze ágában sem volt mellé ülni. Domó egy asztalhoz invitálta őket és miután a húga leült, becsúszott mellé, az öregemberrel szemben.
-Nagyon kedves, de mi csak teát kérünk. -mosolygott Domó-ra és a pincérre egyaránt, mielőtt Rannori megszólalhatott volna.
~Az kéne még, hogy alkoholosat igyunk... Szeretnék teljesen józan maradni egész este. Éhes meg amúgy sem vagyok...~ Gondolkodott és remélte, hogy Rannori egyetért ezzel a gondolatmenettel, még ha nem is mondta ki hangosan. Mielőtt túlságosan is parancsolgató lett volna, gyorsan hozzátette:
-Illetve Nori, ha te szeretnél valamit enni...
~Egész kedves tőle, hogy érdeklődik felőlünk. Kedves vagy... vagy... gyanús. Ahj, Ranahi, neked mindenki gyanús! Tényleg olyan vagyok mint egy vénasszony.~
Miután kihozták az ételt és a teát, Ranahi kortyolgatni kezdte.
-Hm, nagyon finom... Köszönöm. -pillantott Domó-ra. -Szóval, öhm, igen... Mondhatni érdekes a "történetünk". Idáig a Föld Királyságának külső gyűrűjében laktunk a szüleinkkel, akik föld- és vízidomárok... Innen ez a vegyes képesség. -mosolygott, de amikor eszébe jutott mennyi szenvedéssel járt egyedüli vízidomárnak lenni, a mosolya lelankadt. -Meguntam és úgy döntöttem nem elég ha a karddal tudok bánni. A gyógyításra Anyám nagyon jól megtanított, remekül haladtam vele, de úgy érzem kevésbé tudok bánni a vízzel, mint szeretnék és fejlődni akarok... Megismerni a kultúrámat, havat látni... -ábrándozott el. -És szerintem Norinak is hasznára lesz az út, hiszen Ő is megtanulhat a földidomítással kapcsolatban új dolgokat. Bár azt hiszem, ő már így is messze túlszárnyalt mindenkit a családban. -nézett húgára, miközben elöntötte a büszkeség. Kicsit féltékeny volt és nem érezte fairnek, hogy Rannorinak megadatott az, ami neki nem. De tudta, hogy erről nem Ő tehet, így soha nem is hibáztatatta.
-Csak pár hete vagyunk itt és még elég félelmetesnek tűnik a hely. -tette hozzá és belenézett a teába. Látta önmagát a sárgán csillogó lében, majd kiidomított egy kicsit a bögréből, gömbbé formálta és bekapta. Annyira tetszett neki az "ivásnak" ez a formája, hogy többször megismételte és jól szórakozott közben. Ranahi mindig felelősségteljesen kellett viselkedjen a húga miatt és sokszor megragadta ezeket a pillanatokat, amikor ismét gyerekbőrbe bújhatott.
-És az Ön története? Biztos vagyok benne, hogy az is van olyan érdekes mint a miénk. -szólt és bekapott újra egy tea-gömböt, majd játékosan felkacagott rajta.

A bár valóban nem volt a legjobb helyek egyike, de mit várt az ember Köztársaság város szegénynegyedétől? Okuk azonban nem volt panaszra, mert bár nem volt a legjobb, de a legrosszabb hely sem. A fogadós örült, hogy Kuvira kolosszusa nem tette a helyet a földdel egyenlővé és mivel több másik csehó leomlott, így meglehetősen nagy tömeg volt itt azon az estén. Átlagos népek voltak, szerencsejátékok, kantinpatkányok és átlagemberek. Egy valaki azonban kitűnt közülük. Egy fekete hajú, bőrviseletet hordó nőt vélhettek felfedezni aki az egyik ablakpárkányon szívta a cigarettáját. Az is bámulta őket, azonban csak pár pillantásra méltata a társulatot, majd elmerült a füst mámorában.
Domóéknak ugyan volt mit mesélnie, azonban mindannyiukban egy olyan érzés motoszkált, hogy valaki figyeli őket, veszélyben vannak. A zaj elnyomta a furcsa lény halk lépteit, így nem hallhatták ahogy egy izzó szemű kék férfi közeledni kezdett feléjük. Mire észrevették, már késő volt. A férfi egyenesen Rannori felé kezdett közeledni, majd szinte emberfeletti sebességgel megharapta annak karját. A harapás húsig hatolt, de nem tépett ki belőle semmit. A többiek valószínűleg cselekedni próbálnak majd, de a sarokban kuporgó nő gyorsabb. Csak figyelhetik, hogy a kés alakú fémdarab keresztülrepül a férfi fején, majd anélkül, hogy Rannori-t érintené a pultba fúródik. A furcsa szerzet ott helyben életét veszti. Ezzel egyidőben a nő közelebb sétál hozzájuk.
- A nevem Juno. - a földre hajítja a cigarettát, majd eltapossa.  - és ez a lány hatalmas veszélyben van.

Domó érdeklődve hallgatta Ranahi történetét, közben felszürcsölte a levesét. Mikor megkérdezte, hogy mi az ő története, elmosolyodott. Hisz gyermekkora óta folyamatosan vándorolt és folyamatosan szívta magába a tudást, mint idomítás, mint lexikális ismeretek és még sok más téren is. Akár egy egész hetet el tudott volna  tölteni, csak a történetei és a kalandjai mesélésével. De inkább csak mosolygott és belekortyolt a borába. - Nem szeretnék ilyen hosszú és unalmas históriákkal untatni benneteket. Röviden annyi, hogy egész életemben úton voltam és ahol tudtam, ott segítettem. És most itt vagyok. Valahogy mindig amerre én járok, szükség van segítségre... Vagy mindenhol szükség van segítségre? - És ahogy eme gondolatokat osztotta meg a lányokkal, hirtelen feltűnt egy kéken izzó szemű férfi. Domó látta, hogy feléjük tart, de nem számított veszélyre. ~ Elvégre, melyik idióta támadna rá, bárkire, egy csordultig tömött kocsmában? Úgy is elkapnák, akkor meg miért? ~ Tehát nem törődött vele, inkább barátságosan fordult hozzá és köszöntötte volna, ha hirtelen ne mélyesztette volna a fogát Rannori karjába. Domó nagyon meglepődött, de tisztán látta a helyzetet. Gyorsan megfogta Arathot felállt és a menekülő férfi felé indított egy kisebb tűzgolyót. Az a hátába csapódott, de valaki már beelőzte. Egy fekete hajú, bőrruhás nő volt az, aki bemutatkozott és tájékoztatta őket, hogy a lány veszélyben van. Domó meg se várta míg a titokzatos nő, közelebb ért, hanem a Rannorihoz szaladt. - Jól, érzi magát kisasszony? Tizes skálán, mekkora a fájdalma? - Kérdezte tőle, miközben lesöpört mindent az asztalról, kivéve a borát. A lány karját az asztalra helyezte és megkérte rá, hogy ne mozgassa. - Csúnya harapás... Méllyen, egészen a húsba... Mekkora idióta volt ez a fickó! Nah de ez lehet, hogy egy kicsit csípni fog... Vagyis inkább, tudod mit? Nem fogok hazudni... Iszonyúan fog fájni! Fogakat összeszorítani! - Mondta és a Ranahi felé bólintott, jelezvén, hogy legyen kinek a kezét szorítania Rannorinak. Nem tétovázott sokat, a bort a sebre öntötte, fertőtlenítés céljából, majd elővett egy tiszta köpenyt a táskájából kettészakította és bekötözte vele a lány karját. - Ez megteszi egyenlőre... Viszont, te mit tudsz erről az egészről? - Fordult a titokzatos nőszemély felé.

Rannori bólogatott, mikor Ranahi csak teát kért. Ő sem volt különösebben éhes. Viszont a torka egészen kiszáradt, ezért felüdülő érzés volt, amikor a forró nedű legurult rajta. Ahogy hallgatta Nahit, összeszorult a szíve. Jól tudta, hogy ez kicsit sem volt igazságos a szüleiktől, hogy a Föld királyságába költöztek, de ő már nem tehetett semmit. Azt kívánta, bárcsak a nővérének is lehetősége adódott volna jobban kitanulni a vízidomítást.
Nahi elkezdte idomítani a teáját, és boldogan kuncogott ezen. Ranahi elég komor volt általában, de Rannori imádta, amikor a lány elengedte magát és kicsit a gyerek énjének élt. Úgy érezte, ez az igazi Nahi. ~ Bárcsak ez a Ranahi jobba n felszínre jönne. Ezért vállaltam, hogy jövök vele. Látni akarom, ahogy az idomítás okozta öröm az ő arcán is ragyog. ~
- Áááá! - sikított fel Rannori, mikor érezte, hogy valami egészen a húsába harap. A karjára nézett, és csak annyit látott, ahogy egy idegen elborul a padlón, az ő vére pedig ömlik. Elkezdte kapkodni a levegőt, próbálta visszatartani a könnyeit. Jól tűrte a fájdalmat, de ez kínzóan fájt. Amikor Domó odajött és ellátta, majd megkérdezte, mennyire fáj a sebe, hebegve válaszolt és próbált nem a két óriási sebre koncentrálni.
- Öm... A-azt hiszem, nyolc... Nem f-fáj annyira, csak ne-em számítottam r-rá, hogy v-valaki... megharap-p.. - Hátravetette a fejét, és megpróbálta nem felfogni azt, hogy veszélyben van. Lehunyta a szemét és kieresztette a könnyeit. Megtalálta Nahi kezét és megszorította. Nem tudott most Ranahi szemébe nézni, nem akarta, hogy lássa benne a nővére a félelmet. Félt. Félt, hogy meg akarják ölni, hogy el akarják választani őt a testvérétől. Attól, aki a legfontosabb a számára. Attól, akinek ő a legfontosabb. És ha Nahi elveszíti Jint? Jang nem lehet Jin nélkül. És Jang sem Jin nélkül... Rannorinak az egyetlen gyenge pontja ő volt. Nem sodorhatja veszélybe... De most vajon hol biztonságos? Odafordult a titokzatos nőhöz és megkérdezte: - Nem tudnád elvinni a nővérem biztonságos helyre? Nem nyugszom, amíg őt nem tudom biztonságban. - Ekkor Domó ráöntötte a sebére a bort, de nem akart sikítani, csak a földet taposta és nyöszörgött. Lehet, hogy ezzel kicsit megingatta a földet, de az Istenért, pokolian fájt!

Ranahi kivételesen annyira elengedte magát, hogy fel sem fogta mi történik körülötte. Amikor a húga felkiáltott, végigszaladt rajta a hideg, azt sem tudta mi történik. Gyorsan Nori felé fordult és amikor meglátta húga vérző karját, meg sem tudott szólalni a félelemtől. Épp, hogy felpattant a helyéről és előrántotta a tőrt, ami az oldalán volt elrejtve, amikor megelőzte valaki. Egy nő lépett hozzájuk és közölte, hogy Rannori veszélyben van.
-Mi, milyen veszélyben? -kiáltott dühösen a nőre. -Ki volt ez és miért harapta meg a húgomat?
Szerencsére Domó közben borral fertőtlenítette a sebet, Ranahi pedig gyorsan megmarkolta a húga kezét, hogy legalább megnyugodjon kicsit. Érezte, hogy megremeg alattuk a föld, de meg sem lepődött: mindig is tudta, hogy a húgának elég pár dobbantás, hogy hegyeket mozgasson meg.
-Felejtsd el, nem fogok elmenni innen. Melletted maradok. -suttogta a húgának és a homlokára nyomott egy puszit. Látta, ahogy Nori a közös nyakláncukat szorongatja és ösztönösen végigsimított a sajátján. Mindig is ez volt a legnagyobb félelme: valami történik a húgával, Ő pedig tehetetlen... Mert megint a hülyeségeivel volt elfoglalva.
-Szóval Juno... -fordult a nőhöz kicsit higgadtabban. -Ki volt ez és miért van veszélyben a húgom?
Rezzenéstelen arccal figyelte a választ és kész volt rá, hogy akár egy rossz mozdulat vagy bármi, ami veszélyeztetheti a húga életét és kettéhasítja a nőt a tőrrel, még ha ez a saját életébe is kerül...