Roku szigete

Roku szigetén korábban egy vulkánkitörés megszüntette az életet, azóta azonban a hamu alól új növények  bújtak ki és a sziget megtelt élettel. A szigetre Aang avatár Roku emlékére építtetett egy templomot. Az emlékmű alá folyamatosan házak épültek és így született meg az egyetlen falu a szigeten, Heiwa.

/A Sötét triumvirátus/
/Három évvel később/

/Korábban/
A terem közepén pislákolt a tűz, mely jelenleg az egyetlen fényforrást nyújtotta odabenn. A jobb s bal oldalára egy térkép volt feszítve míg a bejárattal szemben három trón állt. Középen egy páncélos férfi ült, bal oldalt egy másik aki a föld népének köpenyét viselte. A harmadik trónra jelenleg egy rádió volt helyezve. Pár percig még csendben voltak, majd a rádióból egy hang szólalt meg.
-Minden a tervek szerint alakul, Raiko elnök a markunkban van.
Ezt követően a köpenyes férfi válaszolt.
-Oldar, minden a terveid szerint alakul. Hamarosan a Föld Köztársaságának minden képviselője a markomban lesz és akkor az Egyesült Triumvirátus végre színre léphet s egyesíthetjük a négy népet egy egésszé s akkor majd nekünk kell a trónra lépnünk, hogy uralkodni tudjunk.
-Így van Athar, ha Thomas állja az ígéretét akkor az első csapataink hamarosan lerohanhatják a víz törzseit.
-Ígéretem szerint cselekszem testvérem. - Szól a hang a rádióból. - Köztársaság Város az én vállalatomból él jelenleg így az Egyesült Köztársaság erői tétlenül nézik majd végig a győzelmünket amíg őket is el nem éri a megtisztulás.
-Én pedig gondoskodom róla, hogy a Föld Királysága háború nélkül elfogadja az Egyesült Birodalom ajánlatát.
-Akkor hát a szellemek segítsenek utunkon, a négy nép hamarosan eggyé válik. Az I. Egyesült Birodalommá ahol minden nép egyenlő...Aang akarata szerint.
Oldar felkel a trónról, majd a katonáihoz szól.
-Triumvirátus katonái! Holnap eljő a ti időtök és bizonyíthatjátok rátermettségeteket amikor együtt elfoglaljuk Roku szigetét s ezzel kimutatjuk, hogy nem félük a jelenlegi zsarnokok uralmától.
Majd kardot ránt, amit ujjongás követ.

/Most/

Roku avatár napja van, ez egy viszonylag újnak számító fesztivál a szigeten amelyet minden évben megünnepelnek. Rengetegen utaznak ezen a napon a szigetre, hogy együtt emlékezzenek a tűz avatárjára. Idén sem volt másképp, az aprócska faluban hatalmas volt a nyüzsgés. Sokan álarcot húztak mely -leggyakrabban- sárkányt ábrázol, mások utcaszínházzal, fafaragással és egyéb dolgokkal szórakoztatták az érkező vendégeket. A fesztivál közepén egy hatalmas színpad, melyre a falu polgármestere lépett fel, hogy ünnepi beszédet mondjon egy tűzijáték kíséretében, ekkor azonban olyan dolog történt, amire a boldog fesztiválozók nem számítottak. A fellövésre szánt puskapor abban a pillanatban felrobbant, amikor a férfi a színpadra lépett. A hatalmas villanás sok ember életét követelte, még többen megsérültek. Az égő színpad romjai közül egy férfi lépett elő, mögötte a katonáival, ugyanolyan páncélzatban.

A maszkos férfiak közül is fegyvert rántottak és a tömeget az égő színpad elé tekerték.
- Üdvözlöm a tűz népének lakóit, Oldar vagyok. Sokan most terroristának vagy mégrosszabbnak gondolnak. Én azonban a népek egyesítője vagyok, a szellemek küldöttje. A maguk szigetét éri először a megtiszteltetés, hogy az Egyesült Birodalom részévé váljon. Most valószínűleg megvannak rémülve, de ne féljenek. Hamarosan az egész világ a zászlónk követője lesz, senki nem állhat a terveim útjába. Aang terveinek útjába. Most pedig, hogy bebizonyítsátok hűségeteket, térdeljetek le az új uralkodó előtt.

/Írjátok le, hogy hogyan reagáltok a beszédre, lehet előtte fesztiválozni is, szökni stb./

Thran élvezettel nézte a különböző maszkokat, amelyek szembe jöttek vele. Mindegyik egyedi volt, s izgalmas, ami külön szórakoztatta is őt. Végül úgy döntött, hogy megnézi a polgármester beszédét, hátha mond valami érdekeset. A tűzijátékot is szerette volna megnézni. Azonban mielőtt fellőtték volna az elsőt, egy hatalmas robbanás történt, amibe sokan belehaltak. Thrannak az volt a szerencséje, hogy őt megmentette az előtte álló ember. Mikor visszanyerte látását, látta, hogy valami tábornok áll a romok közepén, s egy beszédet kezd el mondani. Vegyes érzésekkel hallgatta, hogy mit mond, ugyanis volt, ami tetszett neki, de volt olyan is, ami nem. ~ Nem mond hülyeséget, de miért kell ilyen durván fellépni? ~ Kérdezte magától, miközben felszólították, hogy térdeljen le minden támogató. ~ Én ilyen embernek nem fogok megalázkodni! ~ Határozta el magában, s habár remegtek a lábai az izgalomtól, félelemtől, állva maradt a tömegben.

A falu legszélső házának sarkának támaszkodva, a fiú boldogan pufogtatta szivarját, és figyelte az előtte elhaladó embereket. Tekintete ide-oda ugrált állandóan, csupán, néha-néha pihent megy egy-egy szebb „hölgyemény ” kihívóbb részén. Nem igazán érdekelte a  fesztivál kínálni valói, csupán átutazóban van a szigeten  ~Legalább a „panoráma ” jó ~.
 A tömeg lassan kezdet elszivárogni , mindenki elment a polgármester beszédét hallgatni.
-Legalább csend lesz.-motyogta magában majd tovább szívta szivarját, csak ez alkalommal (megfelelő kinézetű hölgyek híján) a tengert figyelte.
Hirtelen nagy robbanásra lett figyelmes. Ellökte magát a faltól és a hang irányába eredt. Mikor odaért kissé összerezzent , a tömeg (már amennyi megmaradt belőle) a színpad előtt állt , körbevéve fegyveres emberekkel és valaki a színpadon épp beszédet mondott, melynek csupán a végét csípte el.
-Az egész világ a zászlónk követője lesz, senki nem állhat a terveim útjába. Aang terveinek útjába. Most pedig, hogy bebizonyítsátok hűségeteket, térdeljetek le az új uralkodó előtt.

A fiú megbújt, az egyik ház sarka mögött, és onnan figyelte tovább mi fog történni.

~ El sem hiszem, hogy emiatt hazajöttem ~ morogta magában Dolores, ahogy egy épület falának dőlt, ami a színpadtól nem messze volt. ~ Persze, szeretem a tűznépi hagyományokat, de ez nekem túl...modern ~
Unottan gyömöszkölt valamiféle húst a szájába, amit nemrég vett egy ételes standnál. ~ Még ez sem az igazi. Egyébként is, mire ez a nagy felhajtás? Ezt a napot azelőtt is ünnepelhette, aki szerette volna, mielőtt megjelent volna ez a teljesen értelmetlen fesztivál ~ a mellette lévő kukába dobta az étel papírdobozát, s miután az utolsó falatot lenyelte kissé odébbállt. Látta, ahogy a polgármester fellép a színpadra, előkészülve beszédére.
~ Ez a legkevésbé sem érdekel ~ ahogy messzebb sétált a színpadtól, gondolatai azon jártak, vajon hazamenjen e a családjához. ~ Nem mintha, szívesen látnának. Azok után, hogy évekig nem láttam őket. De annyira megszoktam Köztársaságvárosban, hogy van hol laknom. Most pedig nem biztonságos oda visszamennem ~
Hirtelen robbanást hallott maga mögül, majd megjelent egy Oldar nevezetű katona, néhány követőjével. ~ Nem tetszik nekem ez a fickó ~ a tömeget a színpadhoz terelték, Dolores kívül volt ehhez a körhöz képest, de így is veszélyben érezte magát, a sziget szélén is megjelent pár hasonló fegyveres.
~ Most meg mi a fenét tegyek? Nem tudok elmenni innen, de az sem túl jó ötlet, hogy a színpadhoz menjek. Bárki is legyen ez a fickó, nekem nem tud jót mondani. ~

Utálta a nyüzsgés, utálta a tömeget, és utálta azokat az embereket, akik azt hiszik, valami irtózatosan fontosban vesznek részt – Reniel tulajdonképpen azt sem tudta, hogy mi a fenét keres Roku szigetén, azt az egyet kivéve, hogy így talán volt rá némi esélye, hogy senki sem veszi észre, és nem fogják megbámulni. Egy mogorva vízidomár lány még mindig sokkal kevésbé tűnt érdekesnek, mint valami szaladgáló álarcos alakok...
Sosem volt oda a beszédekért, a tűzijátékért viszont még annyira sem, így a lehető legmesszebbre elkerülte a színpadot. Aztán meghallotta a robbanást, és szinte azonnal visszafordult. Látta a holttesteket...és látta a maszkos embereket is, meg a páncélos férfit, aki előlépett a színpad romjai közül, katonái kíséretében. ~ Ez vajon az elődadás része? Mert ebben némileg kételkedem... ~ gondolta, és idegesen csípőre tette a kezét.
Némán, egyre növekvő dühvel hallgatta Oldar, vagy kicsoda beszédét, és összefonta karját. ~ Még mindig nem szeretem a beszédeket ~ ismételte meg magában, bár el kellett ismernie, valamiért érdekli a dolog. Nem éppen kíváncsi volt, egyszerűen csak tudni akarta, mit akar egy ilyen...nos, cseppet sem kedvesnek és aranyosnak látszó tábornok, vagy micsoda, és hogy állíthatja, hogy jó célért küzd, miközben ártatlan embereket gyilkol meg. Gyógyító volt...embereket mentett, és ez nagyon nem vágott a szakmájába.
- Hülye maszlag... – jegyezte meg félhangosan, igazából oda sem figyelve, majd ráébredt, mit is mondott. ~ Talán nem volt jó ötlet hangosan is kimondani... ~ jegyezte meg magában, de most már lényegtelen volt. Ha egyszer kimondta, akkor kimondta...csak reménykedni tudott abban, hogy senki sem hallotta meg.

"- Hülye maszlag.." - Hallotta maga mögül valahonnan Thran, miközben az emberek még mindig menekültek körülötte. - Kíváncsian fordult meg, hogy lássa, ki is az, aki így szembe mer szállni a katonákkal. Mikor meglátta a víztörzsi lányt, elmosolyodott. ~ Naná, hogy csak egy víztörzsi olyan hülye, hogy beszóljon, vagy ellenálljon bárkinek is. ~ Majd arra gondolt, hogy talán meg kéne ismernie honfitársát, nemcsak azért, mert csodálta a lányt a bátorságáért, hanem azért is, mert ha harcra kerülne a sor, jobb csapatban lenni, mint egyedül.
~ Talán nem fog nekem örülni, vagy megijed, hiszen nem mindenki takarja el folyton az arcát, de lehet, hogy örülne egy víztörzsinek, főleg itt a parázsemberek hazájában. ~ Kergették egymást a gondolatok a fejében, végül elindult a lány felé.
- Üdv! – köszönt rá, kicsit hangosan, ugyanis mellette épp elfutott egy sikoltozós, álarcon nő. – Thran vagyok, a Déli Víztörzséből. Láttam, hogy te is víztörzsi ruhát hordasz, így hát gondoltam, jobb ha az egy népből valók együtt maradnak. Ki tudja, hogy hová fog fajulni a ad dolog. – Hadarta el gyorsan, miközben érdeklődve figyelte Reniel reakcióit.

Reniel elfintorodott, ahogy a menekülő emberekre pillantott - igazán nem értette, miért kell sikoltozni meg kiabálni ahhoz, hogy valaki eltűnjön valahonnan...nem épp az lett volna a cél, hogy a lehető leggyorsabban és legcsendesebben lelépjenek valahonnan? Valahogy a fejvesztett tyúk módján való szaladgálás és a kiáltozás nem igazán illett a képbe, de hát, mindenki tudja, hogy mit is szeretne elérni... ~ Mindenesetre, ez egyelőre jobban érdekel engem, minthogy simán lépjek... ~ határozta el magában, mikor valaki hangosan ráköszönt.
Kissé bosszankodva körbenézett, és észrevette a fiút, bár az arcából semmit sem látott, mivel eltakarta. Tulajdonképpen egyáltalán nem tűnt sem megbízhatónak, sem épp nagyszerű új ismerősnek, a lány azonban nem törődött vele - most robbantotta fel a színpadot néhány magát szentnek hívő terrorista, az, hogy azon problémázzon, hogy valaki miért takarhatja a fejét, már túlságosan is túl volt a tűréshatárán.
Kétkedve nézett végig a déli víztörzsi Thranon, és felhúzta a szemöldökét. Ismételten emlékeztette magát arra, hogy ki nem állhatja azokat az embereket, akik csak úgy, minden előzmény nélkül rárontanak másokra, és felsóhajtott. ~ De még ez is jobb, mintha ha az Ondar, vagy ki a frász jött volna ide személyesen ~ jutott eszébe, és grimaszolt. ~ Különben pedig jobb, ha van valaki, akivel együttműködhetek... ~ tette hozzá gondolatban, és bólintott.
- A nevem Sui - jelentette ki tökéletes közönnyel -, és egyetértek...nem úgy néznek ki, mint akik teljesen... - elharapta a mondat végét, és gúnyosan elmosolyodott, hogy Thran is értse, mire gondolt.

Thran úgy érezte, mintha kissé bosszantaná a lányt az, hogy ő csak így itt termett a semmiből, de a végén megkönnyebbült, mikor az elárulta a nevét. ~ Sui… Olyan ismerős nekem ez a név, de vajon honnan? ~ Kutatott az emlékeiben Thran, miközben a mulatott azon, hogy Reniel nem láthatja, az ő gondolkodó arcát ~ Megvan. Sui… Régen hallottam róla, ha ő az. Biztos ő. Hasonlít rá a modora. ~ gondolt egy gyermekkori barátjára, aki, biztos nem az volt akivel beszélget, de hát ő ezt nem tudta. – Sui, tényleg te vagy az? – kérdezte, majd karon ragadta a lányt. – Gyere gyorsan, el kell tűnnünk innen, mielőtt ezek belekezdenek a szent háborújukba. – mondta, miközben szemeivel a már a búvóhelyet kereste. – Majd egy nyugodtabb környezetben elmesélheted, hogy hogyan kerülté ide. – mondta, majd elkezdte maga után húzni a lányt. ~ Ezek a katonák megőrjítenek, hogy pont most kellett kitalálniuk mindenféle egyesítési célt. Legalább azt tudnám, hogy mi indíttatta őket erre. ~ Kezdett ez sok lenni neki. A katonák, a régi ismerősök, a robbanás, a menekülők. Rájött, hogy mennyire is szeret az üres, lakatlan déli sarkot.

~ Miért ilyen csendes? ~ kérdezte magától a lány, és érdeklődve Thran felé fordult. Most már tökéletesen borzasztó ötletnek tartotta az arc eltakarását...ez annyira nem volt fair, hogy még azt sem tudta megállapítani róla, hogy vigyorog, bosszankodik, vagy gondolkodik... ~ Mert az sokkal tisztább játék, ha hamis nevet adsz meg valakinek, ugyebár... ~ gondolta, és egy pillanatra idegesen elfordult. ~ Már csak az kell nekem, hogy egy kiszámíthatatlan délivel hozzon össze a sors, mikor már a kiszámítható északiakból is elegem van... ~ morgott magában.
Aztán bekövetkezett a katasztrófa - legalábbis ő így értékelte. Thran egyszerűen karon ragadta, és valamit magyarázni kezdett a mesélésről, meg megkérdezte tőle, hogy tényleg ő-e ő, és nagyon úgy festett, hogy valamikor ismert egy Suit. ~ Na jó, ez már határozottan idegesítő... ~ gondolta, és lefékezett, és ellökte a fiú kezét.
- Figyelj, én tényleg Sui vagyok, de azért nagyon nem vagyok oda, ha idegenek elkezdenek ráncigálni - jelentette ki némi éllel a hangjában, és hátralökte az egyik szemébe lógó, fekete hajtincsét. ~ Néha lehetnék kedvesebb is... ~ jutott az eszébe, és ismét megszólalt. - Figyelj, nekem veled konkrétan semmi problémám nincsen, viszont soha korábban nem láttalak. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy egy másik Suit ismersz, azonban az ő hollétéről nincsen tudomásom - jelentette ki, és hátrább lépett. - Viszont tényleg jobb lenne egy viszonylag nyugodt helyet találni...nincs sok kedvem kipróbálni, milyen, ha az ember feje vagy egyéb függeléke lerepül - tette hozzá, és sietős léptekkel elindult a korábbi irányba. ~ remélem, Thran jön utánam...ha nem, én akkor sem fogok megsüketülni, meg semmi hasonló ~ jegyezte meg magában, de azért visszanézett.

Thran, kissé meglepődött, mikor a lány közölte vele, hogy ő nem az a Sui, akire gondol. ~ Na szép, jó lejáratom magam előtte, vajon mit gondol rólam? ~ Kérdezte magától, és hálát adott a sorsnak, hogy a kendő eltakarja, a vörössé vált arcát. ~ Ezzel egy egész életre elástam magam előtte ~ gondolta végig a következményeket. Szerencséjére a lány kedvesebb hangra váltott, és elindult egy igazi rejtekhelyet keresni, így hamar elterelődött a téma, habár Thrannak kicsit morbid volt a lány felfogása. ~ Lerepülő testrészek? Mintha csak ebből állna egy robbanás… ~  forgatta vissza magában az eseményeket, de végül úgy döntött, hogy nem marad egyedül, nem hagyja magára a lányt. – Bocsáss meg az előbbiért, - próbálta menteni a helyzetet – hirtelen megörültem, hogy ráleltem egy régi ismerősre, és elfelejtettem gondolkozni. Remélem nem lett semmi bajod a ráncigálástól. Egy bizonyos akcióm óta hajlamos vagyok rosszul dönteni, ha gyorsan kell meghozni azt. Megengeded, hogy itt maradhassak, de ha elküldesz, azt is megértem. – Nézett a lányra kérdően.

- Igazán semmi probléma, senki sem tehet arról, ha véletlenül egy olyan emberbe fut bele, aki egy régi ismerősének a nevét viseli - mondta, csupán félig-meddig odafigyelve, szeme azonban a tájat pásztázta. Kellett lennie valami normális helynek itt is...nem létezett. hogy az egész szigeten csak őrültek szaladgáljanak... ~ Ha például te Azoirnként mutatkoztál volna be ~ jutott hirtelen Reniel eszébe ~, akkor minden valószínűség szerint néhányszor fejbe kólintottalak volna, majd arról faggatóztam volna, hogy hol kódorogtál az utóbbi években... ~ gondolta, de nem mondta ki hangosan a gondolatait. Most nem volt sok kedve hozzá.
Aztán Thran kérdésén kezdett el gondolkodni...szíve szerint elküldte volna jó messzire, mint ahogy minden közelében lévő embert, de ez egyrészt kissé bunkó - ez kicsit kevésbé érdekelte -, másrészt pedig tökéletesen ésszerűtlen lett volna. Ezek körülötte mind tűzidomárok voltak...nem volt abban biztos, hogy jó ötlet egyedül császkálni, pláne úgy, hogy tudta magáról, gyakran hangosan kimondja azt, ami először az eszébe jut...
- Azt hiszem, jobb lenne, ha együtt maradnánk...két vízidomár mindig jobb, mint egy - jelentette ki kissé talán túlzott tárgyilagossággal, és bólintott. - Szóval, valami javaslat, kérelem, terv, hogy hova kellene mennünk, illetve mit kellene csinálnunk? - kérdezte, és ismételten körbenézett. A káoszon és pánikon kívül nem sok mindent látott, de akár még szerencséjük is lehetett...

Lassan elindult a sziget szélének irányába. Lépései közben tovább gondolkodott egy szökési terven, de nem akarta elhagyni a fesztivál területét. ~ Nem ismerem eléggé ezt a helyet ~ Lassan lépkedett a házak között, olyan helyeken amerre nem látott katonákat. 
Visszanézett a tömegre. Látta, hogy sokan zavarosan mozogtak, sikoltozva próbáltak menekülni, de a maszkos férfiak nem engedték őket. Voltak, akik egyből behódoltak, mások nemtetszésüket kimutatva egy helyben álltak. Már elég messzi került, nem látta minden ember reakcióját. Olyan helyre ért, ahol nem volt több épület. ~ Most merre menjek? ~ elindult az utolsó házak mögött, hátha talál egy biztonságosabb helyet. De a sziget túl kicsi volt ahhoz, hogy ne vegyék észre. Megállt az egyik fal mellett és figyelte, ahogy a vezető türelmesen várja a tömeg egyetértő önmegadást, a katonái azonban már türelmetlenek voltak. A pánik nem akart megszűnni.

A mellette lévő ház mögött egy ismerős alakot látott meg. Nem volt benne biztos, ezért közelebb akart menni. Hangtalanul lépett a fiú mellé, aki a színpadot figyelte.
- Rég láttalak - súgta Kán fülébe.

A fiú feszülten figyelte a történteket , az össze-vissza szaladgáló emberek látvány kis mosolyt csalt az arcára. ~Nem ... a csendes eltűnés, a jó fenébe nem megfelelő megoldás, ha millió + 1 maszkos alak üldöz.. Nem...komolyan nem értem ezeket az embereket.~ Tekintete ide-oda ugrált a tömeg közt, figyelte mikor téved erre egy szerencsétlen flótás vagy egy katona.
 A nagy figyelem közepette megfeledkezett a háta mögé is nézni , így a lány “támadása” váratlanul érte. Mikor a lány a fülébe súgott, hirtelen fordította a hanggal ellentétes irányába a fejét, és sikerült jó erősen beütnie azt a falba.
Kissé kómásan a fejét fogva fordult meg , majd mikor szembefordult Doloresszel  levette kezét a sebről mely egy olyan tojás nagyságúra dagadt.

-Soha…- majd megpróbálta megérinteni az ujjával a puklit, de ahogy megtette felszisszent - soha többé ne lopózz mögém…Komolyan , szerencséd , hogy megszólaltál és nem csak megfogtad a vállam, mert akkor biztos nem fordulok meg mielőtt támadok. - mondta kissé idegesen , a vállában a kis kristályok igen hamar izzó vörösre váltottak, kezét a vállára kapta, ismét felszisszent majd lehunyta a szemét vett egy nagy lélegzettet, és újra megszólalt csak most teljesen nyugodt hangon. -  Bocs , kissé ideges vagyok, jó látni. - ezalatt elővett egy szivart és a szájába tette –Légy oly szíves. – és a szivarra mutatott.

Majdnem felnevetett, ahogy a fiú beverte a fejét, de visszafojtotta azt, és figyelte a fiú arcreakcióját. Láthatólag nem volt oda ezért a meglepetésért, de száján megjelent egy aprócska mosoly.
Keresztbe tett karral végig hallgatta a fiút, majd mikor észrevette, hogy lenyugodott, várakozóan a falnak dőlt.
- Ugyan...semmiség - válaszolta - "Jó látni" - mondta Kán. Erre Dolores gúnyosan elvigyorodott, főleg mikor társa előkapott egy szivart és várakozóan nézett.
- Látom még mindig a régi vagy - halkan nevetett és meggyújtotta a szivart. - Mint mindig - mondta magának, mikor visszahúzta a kezét. ~ Annak ellenére is, hogy kárt tesz magában. De miért ne tenném meg egy jó barátnak ~ előbbi vidám arca kissé szomorkássá vállt. ~ Tényleg rég volt. Azóta biztos sok minden történt vele. Velem pedig alig. ~
Közelebb lépett, és kihajolt a fal mögül.
- Nem túl fényes helyzet, mi? Neked mi a terved? - hátrafordult és várakozóan nézett a szivarozó Kánra.

Lando örült a fesztiválnak, hiszen az volt az egyetlen szórakozása a hónapban. Jó kaják... És igazából még a jó hangulat. No meg akkor volt a szabadnapja. Mikor a robbanás bekövetkezett, gyorsan egy ház fala mögé bújt, és figyelte az eseményeket. ~Ez mi akar lenni? Mer nem a a műsor része az biztos. És miket beszél ez az ember? Egyesült Birodalom? Világhódító terv? Ezzel semmi sincs rendben. Ráadásul, az aztán az uralkodó, aki megöli az alattvalóit. Ez cseppet se jó.~ Aztán megpróbált kilopakodni a faluból, közben belefutott Kánékba. Nem szólt hozzájuk, egy másodpercre megállt mellettük, aztán továbbment. Még két emberbe belefutott. Thranbe és Renielbe. Náluk megállt. ~Ezek mit keresnek itt? Na mindegy.~
 -Elnézést, önöknek van tervük ezek ellen? Csak mer nekem nincs, és szeretnék eltűnni innen, hacsak valami nem jut az eszembe vagy eszükbe. Már bocs a zavarásért de ez fontos. - Majd elkezdte figyelni a főtérről odavezető utat, nehogy jöjjön valaki.

-Aaa.....  a tervem?....-egy pillanatra ismét a színpadra nézett majd vissza- Ja.. a tervem hát - lassan elfeledkezve dörzsöli a tenyerét, mint mikor egy függő ember fügésének tárgya mellet van, és nehezen tudja visszafogni magát - Hát... nagyon húz a belső kényszer , hogy kinyírjak párat, azokból a páncélosokból .... de valami azt súgja ,hogy kissé veszélyes lenne. - majd mosolygott egyet , megfogta a már elszívott szivart és ledobta a földre - Nem igazán tudom…- arca feltűnően komoly lett, már-már álkomolyságott sugárzott A logikus az lenne, ha biztonságos helyet keresnénk. –majd igen kurtán folytatta- Deeeee… talán…. De csak talán … meg kéne próbálnunk segíteni annak a csapatnyi birkának. –és itt most a nagy téren szaladgáló menekülő tömegre bökött - Hogy elszökjenek –majd halkan fojtatta – és közbe talán elpáholhatunk párat, ezekből a katonákból is – majd mosolygott egy nagyot.
Miközben a válaszra várt , a fiú kiidomított 3 vasrudacskát a táskájából, majd a kezére tekerte , és feszülten figyelte a tömeget.  

- Csak talán? - gúnyosan elvigyorodott. - Nem túl magabiztos terv. De "talán" még így is segítek.
~ De vajon melyik a fontosabb, hogy én eltűnjek, vagy, hogy mindenki eltűnjön, aki akar?... Ugyan, úgysincs jobb dolgom! ~ beleegyezően bólintott egyet a fiú felé. Gondolkodás közben egy idegen alak futott melléjük, egy pillanatra megállt, és zavart tekintettel nézte őket. Mikor felocsúdott, már tovább is sietett.
- Ebbe meg mi ütött? - nézett a férfi után, majd visszakapta a tekintetét a tömegre, ahol egyre többen kerültek csapdába. - Elég sokan pánikolnak még most is. Viszont az az ember még mindig türelmesen áll - mondta, ahogy a katonák vezérét figyelte.
Lassan elindult a ház másik oldalához, szorosan Kán mellett. Próbáltak minél kisebb feltűnést kelteni. A maszkos férfiak nagy része a rohangáló embereket fenyítette, és vissza kényszerítette őket a tömegbe.
- Egy idő után úgyis feltűnik nekik a különbség, hogy ők ott vannak mi meg itt - súgta Kánnak.

Thrannak ötlete sem volt azzal kapcsolatban, hogy mit is kéne csinálni. Egyre jobban örült viszont, hogy arcát eltakarva tartja, hiszen az előbbi arcpírja után a tudatlan és gondterhelt grimaszait is elrejtve tudta tartani. Igyekezett minél jobb ötletet kitalálni, amivel mindkettejük megeléhedhet, de nemigazán jutott eszébe semmi sem. ~ Ha minden veszve lenne, még akkor is tudok vért idomítani ~ gondolta ~De ezt csak végső esetben, jobb ha titokban tartom~. Ebben a pillanatban hozzájuk lépett egy fiatalember, és rögtön rákérdezett a haditervre. ~ Na, szép, egyből a közepébe! ~ Mérgelődött magában ~ Habár én is ugyanezt csináltam szegény lánnyal.
- Tervünk az még egyelőre nincs. Illetve annyi, hogy megpróbálunk kimaradni ebből a kalamajkából.  Szeretnék olyan maradni, mint a víz. Ha akadályba ütközöm, más irányba csordogálok tovább. Bármikor készen állunk a harcra, de minek kockáztassunk a túlerővel szemben. – Mondta elgondolkozva, miközben szemeivel még mindig kutatott a lehetőségek után. ~Hogy harapná meg a jegesmedvekutya! Unalaqot ennél könnyebb volt elrabolni… ~ szitkozódott. – Nézd, mi vízidomárok vagyunk, bármikor elhagyhatjuk a szigetet. De nem szeretném, ha itt ártatlanoknak esne baja. Valamit kéne kezdeni a katonákkal, de ehhez mi hárman kevesen vagyunk. Egyébként értesz valamilyen idomításhoz? – kérdezte Landot ~ És esetleg a nevedet…~ tette hozzá gondolatban, majd Renielhez fordult. – És te Sui? Tudsz gyógyítani, vagy inkább harcolni szeretsz? – kérdezte, miközben szemei még mindig egy esetleges búvóhelyet, vagy egy újabb segítőtársat kerestek.

~ Szellemekre, csak venné már le a maszkját ez a...Thran ~ bosszankodott magában a lány. Utálta, hogy nem olvashatja le érzéseit az arcáról, egyszerűen csak a falnak tudott volna szaladni tőle. Ennyi erővel szellemet is nézegethetett volna... ~ Bah, én bele fogok pusztulni ebbe a sok morgolódásra! ~ gondolta, és mély levegőt vett. Úgy döntött, hogy amíg a fiú nem hajlandó levenni azt az izét a fejéről, addig ő Sui marad. Kész, pont.
Hirtelen még egy idegen lépett melléjük. Reniel hangosan felsóhajtott - már nagyon-nagyon kezdett elege lenni az újabb és újabb idegenekből, ha viselnek kámzsát, ha nem. Nyíltnak meg kedvesnek és aranyosnak tűnt - egyszóval határozottan olyannak, mint akiket alig tudott elviselni. A nevetéstől néha megfájdult a feje...na persze, nem a szó szoros értelmében, de gyakran látta azt, hogy az emberek csak azért vihognak, hogy elhitessék magukkal, milyen jó a kedvük. ~ Aztán meg csodálkoznak, ha annyit tettetés után a másikat azon kapják, semmit nem érez irántuk...vagy magukat... ~ tette hozzá gondolatban, és szúrós szemmel a jövevényre nézett.
Aztán Thran beszélni kezdett, váltogatva az egyes szám első személyt és a király többest. A lány érezte, hogy a vér az arcába szökik - nos, lehet, hogy készen állt a harcra, mint Thran mondta, de nem volt joga neki mondani...ő Reniel volt, és semmi esetben nem társult senki mellé...akkor gondolta meg magát, amikor csak akarta, és... És amúgy meg utálta, hogyha az emberek helyett beszéltek - ezt még a barátaitól is nehezen viselte...azaz, viselte volna, ha vannak barátai.
- Nem is tudom...mindkettőt igazán szeretem - felelte a kelleténél talán kicsit nyersebben a lány, majd érdeklődve Lando felé fordult. Igazán kíváncsi volt, hogy ő hogy és miért került ide, és persze, hogy mit tudott.

A tömeg közül sokan térdeltek le, hogy esküt tegyenek, egy szebb jövő érdekében, de még többen voltak azok, akik egyáltalán nem akartak senkit sem követni. Oldar végül megunta a várakozást, és intett a katonáknak, hogy itt lenne az ideje, összegyűjteni az embereket.
- A hűségeseket vigyétek a hajómra! – parancsolta – a konokabbakat pedig a másik hajóra. Még hasznunk válhat belőle. – mosolyodott el, majd összevonta a szemöldökét, ugyanis több embert is látott, akik menekülni akartak valamerre.
Intésére egy újabb csapat került elő, akik azt a feladatot kapták, hogy gyűjtsék be a kóborlókat. Az erőszakot is engedélyezte, ugyanis számított arra, hogy egy-két helyen biztos ki fog bontakozni egyfajta harc.
Az osztag el is indult, sorra járták végig az utcákat. Így vették észre, amint Thran, Reniel és Lando diskurálnak. Mikor rájuk kiáltottak, a kis csapat menekülni kezdett, és az egyik utcasarkon befordulva beleütköztek Kánba és Doloresbe. Ahányan voltak, annyi irányba repültek szét, de mire feltápászkodtak, már körül voltak véve mindannyian. A harc lehetősége szóba sem jöhetett, a túlerővel szemben. Tűrniük kellett, ahogy a lándzsák a torkukhoz szegeződnek, és elveszik a fegyvereiket. Ezután érkezett oda hozzájuk Oldar, aki nevetve üdvözölte a foglyokat.
- Á, maguk bizonyára nem akarnak támogatni minket. Nem akarnak Egyesült Birodalmat. Nem akarnak békét, nem szeretnék Aang örökségét megőrizni. Ugyanolyan idomárok maguk, mint akikkel Amon akart leszámolni. Maguk azt hiszik, hogy befolyásolhatnak bármit is ennek a világnak a sorsában?! – kérdezte erős gúnnyal. – Adtam egy lehetőséget, hogy hűséget esküdjenek. Nem tették. Most vállalják a következményeket. Vigyétek őket is a hajómra, de külön cellába zárjátok őket. – vetette oda katonáinak, majd elsétált a helyszínről.
Szándékosan gyanúsította a foglyokat anarchizmussal és elnyomással. Tudta, hogy ezzel lépre csalhatja őket. Csak meg kell várni míg beérik a gyümölcs.
A kis csapat pedig szempillantás alatt került Oldar hajójának börtönébe, távol a többi fesztiválozótól, egymagukba.

~ Fenébe! ~ gondolta, mikor körbe vették. ~ Nem baj, majd találunk másik kiutat ~
A katonák vezetője lépett oda hozzájuk. ~ Ez mégis mit gondol? Hogy majd bevesszük ezt a rizsálást? Különben is, hogy kapcsolódik ehhez Amon?~
Dolores nehezen tűrte, ahogy felcipelték a hajóra, tekintetével meg tudta volna ölni a katonákat. Mindenkit egy külön cellához vittek. Ahogy az egyik őr kinyitotta Dolores cellájának ajtaját, a másik rögtön belökte őt oda.
- Ezt még nagyon megkeserülitek! - a katonák felé fordult és ugyanazzal a gyilkos tekintettel nézte őket, amíg az ajtó be nem zárult.
Ahogy a karjához nyúlt, érezte a karpántja alatt rejlő pengéjének hiányát, amitől még dühösebb lett.
Körbejárt a kis cellában, a falat vizsgálta, de semmit sem talált amiben kárt tudna tenni. Leült a helyiség közepére, és hallgatta a körülötte lévő végtelen csendet. ~ Eddig is egyedül voltam. Most is ki fogom bírni. ~ feszülten figyelt maga elé, de sokáig nem történt semmi változás.

Thran egyáltalán nem örült, hogy ilyen balszerencsének köszönhetően kapták el, de az még jobban feldühítette, amit a katona mondott róluk. ~ Még hogy nem tiszteljük Aang örökségét? Mégis mit hisz ez? ~ Kérdezte magában, de nem szólalt meg. Tudta, hogyha ha magára vonja a figyelmet, akkor levehetik róla a kendőt, s látszódni fog az arca. Azt pedig nem akarta. Inkább csendben tűrte, hogy felvonszolják a hajóra, s belökjék egy cellába, ahol elzárva a többiektől kellett az időt töltenie. ~ Egyértelmű, hogy az erő a csapatban rejlik. Biztos ezért zárnak külön minket. Muszáj valahogy fenntartani a kapcsolatot a többiekkel.~ Járt az agya, miközben szemeivel valami eszközt, megoldást keresett ahhoz, hogy ki tudjon szökni. Látta, ahogy az egyik rab elkezdi öklözni a csöveket, de mivel semmi nem történt azokkal, rájött, hogy ezek nem fémből vannak, azaz nem lehet csak úgy kijutni innen. Persze véridomítással rávehette volna az őrt, hogy nyissa ki a zárat, de nem akarta magát felfedni. Még nem. Nem tehetett mást, mint hogy csendben üldögél a cellában, és vár. Ahogy oldalra pillantott, meglátta a mellette lévő cellában Dolorest, és ráköszönt.
- Szia! Van ötleted, hogy hogyan szökjünk meg? – vágott a közepébe, bemutatkozás nélkül. – Biztos van rá valami megoldás.

Már kezdte elveszteni a türelmét, mikor a csendet csörömpölés törte meg. A mellette lévő cellába zártak valakit.
~ Ennyit a csendről! ~ bosszankodott magában, majd felkelt és közelebb ment, ahhoz a falhoz, ahonnan a hangot hallotta. Meglepődve fedezte fel, hogy a helyiségből, amit eddig teljesen sötétnek gondolt,hogy átlátni a mellette lévő cellába, bár nem sokat látott az alakból. Ahogy lassan lépkedett a hajó padlóján a másik felfigyelt rá, és megszólította.
~ Nem ismerős a hangja, de odakint láttam őt. Vízidomár, azt hiszem. ~
Dolores először szúrós szemmel nézett az idegenre. Sértésnek vette a hirtelen közvetlenséget.
~ Persze érthető, hogy fogságban az ember próbál kiutat találni, de egy vadidegennel nem érezném túl jól magam. ~
Habozott a válasz adással, tartózkodott az idegenektől, ezért először el kellett döntenie, hogy szóba álljon-e vele, de úgy döntött egy próbát megér.
- Még nincs. Egyenlőre - válaszolta egy gondterhelt sóhajtás kíséretében.
Hátralépett egyet és megvizsgálta a mögötte lévő falat.
~ Valószínűleg a hajó szélén lehetünk. Bár fogalmam sincs mekkora ez az egész. ~
- Van valaki a másik oldaladon? - kérdezte a vízidomártól. Mielőtt megvárta volna a választ, ő maga is megvizsgálta a másik falat, hogy át lehet e látni.
~ Hamár, megszökünk innen, azt a többiekkel együtt tesszük. ~
Miközben a férfi válaszára várt, észrevette, hogy a másik oldalán is cella van, bár ő maga üresnek látta.