Levegő Templom Szigete

A templomot maga Aang építette. Több részből áll, beleértve egy nagy tornyot, több kisebb épületet, és egy nyitott gyakorló területet. A Fehérlótusz Rendje tagjai, és Köztársaság Városba érkező levegőidomár szerzetesek is megszállnak a kis szigeten. Jelenleg Tenzinnek -Aang fiának- és családjának ad otthont, valamint az újonnan érkező levegőidomároknak.

Levegőidomárok itt tanulhatnak és fejleszthetik képességeiket, innen kiindulva dolgozhatnak, és járhatják a világot. Az akolitusokat is itt képezik.

A lány meglepetten nézett körül a légtemplom szigetén - úgy tűnt, a Fekete Nap támadását a levegőtemplom is megsínylette.
- Hát, szebbre emlékeztem... - fintorodott el Jasmine, és útitársaira nézett. Nem igazán örült, hogy új barátait ide hozta el, de...de legalább elindultak valahová, és megérzése szerint Doloresnek ez volt most a fontosabb. ~ Aztán majd szépen lehangolja a látvány... ~ jutott eszébe, mire újra grimaszolt. - Legalább légidomárok még vannak... - jelentette ki félhangosan, miután körbenézett.

-Nekem igy is tetszik-mondta a fiu arcán érdekes mosollyal-igen jol néz ki.......vajon találkozhatunk egy légidomárral is errefele, csak mert mintha kissé kicsiny lenne a lakosság errefele-mondta tekintettével meredten figyelte az üres udvart.

Kissé ledöbbentette a látvány, ő maga sem ilyenre számított, de próbálta visszatartani ellenszenvét a helyzettel kapcsolatban. ~ Szegény templom, láthatott már jobb napokat is. Sajnálom, mert nem ilyennek képzeltem el egy híres levegőtemplomot. ~ Végül csak ennyit tett a dologhoz:
- Láttam már ennél rosszabb állapotot is - tovább haladtak a tér felé - Ha szétnézünk talán találkozunk párral - felelte Kán kérdésére.

- Azt hiszem, a Fekete Nap nekik sem tett jót... - fintorodott el Jasmine, és körbepillantott. - És őszintén szólva nem is látok olyan sok légidomárt errefelé - válaszolta Kánnak. Hangjából elégedetlenség és csalódottság csendült ki, és dühösen felsóhajtott. ~ Nyugi már, Jas, a világ nem egy kiállítás, ami csak arra vár, hogy te megérkezz...jó reggelt, kisasszony ~ mordult rá magára, és lemondóan elmosolyodott. - Gondolom, sok dolguk van a világ rendbe tételével, de lehet, hogy azért találunk egyet - vonta meg a vállát, és ismét szétnézett. ~ Hátha Iona valahol erre van... ~ jutott az eszébe, és biztos léptekkel elindult - hogy merre, abban azonban már cseppet sem volt biztos.

A fiu elindult Jasmine után , közbe továbra is figyelve környezetét , hátha meglát valami érdekeset.Valahányszor egy régi váza vagy tárggy mellet mentek el megált megvizsgálta és ha nem tünt törékennynek meg is fogdosta.Az egyik ilyen müvelet után hirtelen megszólalt.
-Vannak errefele repülő bölények-arcára hirtelen az a kisgyermekes mosoly került-csak azért kérdem mert még nem volt szerencsém egyet se látni és igen érderkes jószágoknak mondják...... uh uh-- ja és limúrok,.....aaa..... mindig is látni akartam egy limurt.

Ahogy a lány után indult, gondolkozott magában, aztán ő is jobban körbenézett.
~ Nem egy tűzidomárnak való hely. Persze ettől még lehet érdekes. ~ majd a kék tetős házak fele nézett ~ újkorukban szépek lehettek, most elég lehangolóak ~
Kán arcát látva hirtelen őt is elkapta a mosolygás, bár az ő fejében meg sem fordult, hogy akár repülő bölényt is láthatnának, azt a másikat pedig nem is ismerte.
- A legősibb levegőidomárok... egyszer már volt szerencsém látni őket - mondta Kánnak, miközben visszaemlékezett arra, mikor egy erdőben volt, és a fák tetejéről látni lehetett őket elrepülni.

- Bölények...igen, tényleg szépek - mosolyodott el Jasmine is, majd felsóhajtott. ~ Kiskoromban mindig is szerettem a repülő bölényekről meg Aangról szóló meséket ~ jutott eszébe, és elkomorodott. A kiskoráról önkéntelenül is elméjébe csúszott Night arca, és ez cseppet sem töltötte el jó érzésekkel. ~ Beszélnem kel vele...hogy aztán eldönthessem, hogy képes-e normálisan viselkedni, vagy eltűnni előle örökre... ~ gondolta, és útitársaira nézett. - Szerintetek beengednek a templomba is? - kérdezte olyan vidáman, amennyire csak telt tőle.

- Ha lesz ki beengedjen - mondta Jasminenak, miközben körülnézett. A házak, amik mellett elhaladta többsége lakatlan volt, és be voltak zárva. Jasmine a templom felé indult, ők pedig követték.
- Úgy tűnik zárva van - állapította meg, mikor már majdnem odaértek. ~ Nem meglepő ~ megtorpant az épület előtt és Jasmine arcát figyelte. ~ Remélem ez nem rontja a lelkesedését. ~

/Előzmények: Városháza 6. oldal/
 
Miután bezárkózott, hátát az ajtónak tartva lecsúszott a földre. A földidomítás jól esett neki, kissé megnyugtatta és kitisztította a fejét. Körülnézett az ismerős szobában. Annak idején sokszor meditált itt, ha éppen valamiért nem kint tette ezt. Jól ismerte. Tudta, hol kell alagutat idomítani ahhoz, hogy a konyhába, vagy éppen a saját szobájába jusson. Tökéletes. Így nem fogják észrevenni. Egyedül tud maradni. Persze eszébe jutott családja is, akik valószínűleg aggódni fognak érte... Megcsóválta a fejét. ~ Úgysem tudnak segíteni… ~ Hosszú percekig csak ült ott és bámult maga elé, vagy hagyta, hogy a gondolatai össze-vissza járjanak. Aztán hirtelen felállt és a kis csaphoz ment, ami a szoba túl oldalán volt. Eredetileg inni akart, de akaratlanul is belenézett a tükörbe, ami a csap fölött lógott. Hosszú percekig nézett farkasszemet a tükörképével. Azok a szomorú, kisírt szemek… az arcán végigfutó, megszáradt könnyek, a kissé sápadt arc… Sietve megmosta az arcát. Keserűen elhúzta a száját, ahogy újra a tükörbe pillantott. ~ Egy fokkal jobb… ~ Ezután visszaült az ajtóhoz. Próbálta végig gondolni az elmúlt időszakot. ~ Régen szinte sosem sírtam, pedig ütköztem nehézségekbe… És most? Kikészültem, mert nem tudok segíteni. Night… nem is értem, hogy kerülhettünk ilyen közel egymáshoz… hiszen… másképp gondolkodunk… Annak örülök, hogy a naplót megsemmisítetted, az valóban egy nagyobb előrelépés volt, de… mégis… miért csinálod ezt? Egyáltalán… mit fogsz csinálni? Belegondoljak ebbe jobban? És… én miért akarlak ennyire megmenteni? Miért veszem ennyire magamra? Hülye szerelem… a francba is, aggódom érted! Szerintem… meg tudnál változni, ha hagynád, hogy segítsek… Tudom, hogy ott van a múltad, de… a jövődnek nem kell olyannak lennie. ~ Újra végig futott benne az utolsó beszélgetésük, nagyot nyelt. ~ Jó, hogy van igazságérzeted, de nem kell, hogy tönkremenj miatta… Vajon… mindent megtettem, ami tőlem tellett? Nem tudom, mit tehetnék még… ~ Egy könnycsepp folyt le az arcán. Sóhajtott. ~ Ennyi elmélkedés elég lesz mára. Vajon mennyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy az egészet végig gondoljam? Mindenesetre… addig nem akarok senkivel sem találkozni… Ez az én dolgom, nekem kell lerendeznem magammal… Bár… sokszor mondják, hogy a problémát ki kell magunkból beszélni… Nem tudom… Viszont, lehet, hogyha egy kicsit összeszedem magam, visszamegyek nagyapáékhoz… Rám férne egy kis feltöltődés, tanulás, meg az ő szigora…~ Hosszú volt ez a nap, Zima kimerült. Az egyik szekrényből előszedett néhány takarót, majd visszatelepedett az ajtóhoz. Meglepően hamar elnyomta az álom.

Reggel a korgó gyomrára ébredt. ~ Hát persze… tegnap semmit sem ettem… ~ Idomított egy alagutat a konyhába és hozott magának egy kis élelmet. Miután visszatért és eltüntette az alagutat, leült reggelizni.

Geradeblitz megérezte, hogy valami probléma van. Soha nem bírta, hogyha valaki annyi rossz kedvet áraszt, mint most tette az a lány. Követte őt egészen a szigetig. Persze, mindezt láthatatlanul. Láthatatlanul...
Éjjel figyelte a lányt. Nézte, ahogy alszik. Látta, hogy valami nincs rendben a lánnyal. Mikor reggel felébredt Blitz az ablakban ülve (bár ezt a lány nem láthatta) leste, hogy a lány felébred és elindul a konyhába. Vicces volt, hogy annyira félt, hogy a konyhába is csak titkos alagúton mert elmenni. Nem akart senkivel sem találkozni, ezt Blitz biztosra vette.
Viszont ez rossz döntés volt a lány felől. Gerade tudta, hogy rosszabb döntést ha akart sem tudott volna hozni.
Látta, hogy a lány leül az ajtóhoz reggelizni. Ez megakadályozta azon eredeti tervében, hogy azt tettesse, hogy az ajtón keresztül jött be. Így hát a legegyszerűbb módszerhez folyamodott. Beállt a lánnyal szembe a szoba lehető legmesszebbi pontjába. És PUKK, mintha mindig is ott állt volna megjelent a semmiből emberi alakban.
- Jó napot, Geradeblitz vagyok!

Pukkanást hallott. Felnézett. Felvonta a szemöldökét. ~ Hallottam már, hogy ha sokat agyal az ember, megeshet, hogy becsavarodik, na de… ilyen hamar? Képzelődök… Vagy… lehet, hogy egy szellem? Mondjuk emberi alakja van… Nem, nem őrültem meg. Biztosan szellem. Mindig is akartam találkozni egy szellemmel, de nem ez a legalkalmasabb időpont… ~
- Jó reggelt. – mondta, majd visszafordult a reggelijéhez.
Tudta, hogy kissé bunkó, de nem érdekelte. Senkivel sem akart beszélni. Csak ott akart lenni a szobában. Egyedül. Zimát egyre jobban zavarta, hogy még percekkel később is ott áll, így felemelte a fejét és egyenesen ránézett.
- Miért vagy még itt? Mit akarhat tőlem egy szellem? Legalábbis… gondolom az vagy…
Zima jobban megnézte a szellemet. Teljesen olyan volt, mint egy átlagos férfi. Fekete haj, fehér zakó, kék ing, szürke nyakkendő… De mégis… minek van itt?
- Nézd, ha segítség kell… arra ne számíts, mert most nem vagyok olyan állapotban. Az lenne a legjobb, ha elmennél. Sőt, kérlek, menj el! Nem akarom, hogy bárki így lásson engem…
Remélte, hogy a szellem teljesíti a kérését, bár azért kíváncsi volt arra, mi irányította őt hozzá. ~ Válaszoljon a kérdéseimre, aztán lépjen le. Ennyi. Dolgom van… Tisztáznom kell magamban egy csomó mindent… egyedül… nincs szükségem társaságra… ~ Visszafordult a reggelijéhez. Éhes volt még, de már nem volt étvágya. Elcsomagolta és odébb rakta a kis pakkot. Ezután a szellemet figyelte. Várta a válaszát.

- Igen, szellem vagyok. - Mondta Blitz mosolyogva. Barátságosan széttárta a karjait. - Nem azért jöttem, hogy segítséget kérjek. Én... Más dolog miatt jöttem. Igazából, az utóbbi ellentéte miatt.Mindig is felfigyeltem azokra, akiknek segítség kell. 
~Kivéve magamra...~
- Megengedi? - kérdezte Blitz és ráült egy székre. - Meséljen kérem, mégis mi okozta, hogy ennyire magányra vágyik?? Értem én, hogy egyedül akar lenni, de az sosem tesz jót. Legalábbis ebben az esetben nem. Vannak, akik nem szeretik a szeretteiket ezzel traktálni, szóval... Bennem megbízhat. Én csak azért vagyok itt, hogy segítsek magának. - Blitz megelyt egy mosolyt a lány felé, és megvakarja a fülét. - Szóval, ha kiszeretné adni magából, ami történt, akkor nekem megteheti. Nem lesznek következményei, ugye. És természetesen nem mondom el senkinek, amit mondott. - Blitz megköszörüli a torkát. - No meg, persze nem várom el, hogy megbízzom bennem.
Felállt és oda sétált az ablakhoz, majd az ablak melletti falnak nekidőlt.

Zima figyelte a szellemet, majd sóhajtott.
- Tudod, ebben hasonlítunk… Régen sokat utaztam és elég hamar észrevettem, ha valakinek segítség kellett. Meg mostanában is… szeretnék… segíteni… - elcsuklott a hangja és néhány könnycsepp folyt végig az arcán – nem érdekes… *legyint* Nézd, tisztában vagyok azzal, hogy nem jó, amit csinálok, de én ezt szeretném tenni. Egyedül akarok lenni, hogy végig gondoljam az elmúlt időszakot… Mert nekem is… meg kell értenem, mi történt…
Pár percre elhallgatott. Letörölte a könnyeit, aztán folytatta. Igazából magát is meglepte, hogy ilyen könnyen beszédbe elegyedett vele, még ha… a problémájáról nem is akart beszélni… ~ Fene vigye a közvetlenségem… ~
- Értékelem, hogy segíteni akarsz, de mégis miért? Vagy másképp megfogalmazva… miért pont nekem? Annyi embernek van baja… És én… nem akarok segítséget… ~ Vagy csak ezt mondom, mert eszembe jutnak azok a dolgok, amiket nagyapa az érzelmekről és a gyengeségekről mondott? Vagy mert... mindig is mindent egyedül akartam megoldani... ~ Nézd, fordulhatnék a családomhoz, vagy megkereshetném a barátaimat… tudom, hogy nem vagyok egyedül, de… úgy érzem, nem tudnának segíteni és… igazad van, terhelni sem akarom őket. Persze itt jön a paradoxon, vagy mi a neve, hogy ők viszont azért aggódnak, mert semmit sem mondok. Ez így sehogy sem jó…
Zima a kezébe temette az arcát. Ő előszeretettel aggódott másokért, de azt utálta, ha érte aggódnak. ~ Ez így sehogy nem jó… ~

- Nem akar segítséget? - Blitz megcsóválta a fejét. - Magában egy kis hang azt mondja: "Segítség!" Míg egy másik hang még inkább azt szajkózza, hogy "Nem kell senki segítsége!" Gondoljon bele abba is, hogy maga nem akar senkit megbántani. Az egyik éne nem akarja, hogy a szerettei szenvedjenek. Nem akarja, hogy más is szenvedjen. Ez az éne ordibálja, hogy nem kell segítség. De engem nem tud megsérteni, megbántani vagy elérni, hogy bármilyen módon is szenvedjek. Ebből kifolyólag felesleges attól tartania, hogy valakit megbánt. Szóval adja ki magából nyugodtan. Sírjon, örjöngjön, míg velem van, tegyen amit akar. Tudja, ha nekem a legrosszabb arcát mutatja, a szeretteire könnyebben fog rámosolyogni. És előbb, utóbb, boldog lesz. Megkönnyebbül. Soha többet nem is fog eszébe jutni az, ami miatt most rossz kedve van! Sőt, képes lesz megbékélni vele. - Geraldblitz elcsendesült egy pillanatra. Az ablakon kibámult. Lassan csöpörögni kezdett az eső, majd rendesen zuhogni kezdett. - Látja ezt? Az időjárás alkalmazkodott a lelkiállapotához kisasszony. Az eső után pedig - Blitz csettintett a nyelvével - gyönyörű szivárvány lesz.

Zima végig hallgatta a szellemet.
- Nekem van szükségem segítségre, mikor te beszélsz hangokról? – vonta fel a szemöldökét – Én nem hallok hangokat, de.. *sóhajt* lehet, hogy igazad van. Sőt biztos… Mindig is inkább én voltam a támasz, nekem kellett erősnek lennem. Úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy… gyenge legyek. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy ez így nem jó… hogy tényleg ki kéne adnom magamból… csak… már sírtam miatta… és… őrjöngeni meg… azért nem akarok, mert attól tartok, hogy túlzásba esek és lerombolom a szigetet, amit nyílván nem akarok…
~ Lehet, hogy még mielőtt megpróbálom végig gondolni, tényleg ki kéne adnom a feszültséget… De vajon tényleg megbízhatok benne? Próba szerencse… ~ Ekkor felállt.
- Még nem válaszoltál arra a kérdésemre, hogy miért segítesz és miért pont nekem… de ha ezt akarod… Állj arrébb! – utasította a szellemet.
Tudta, hogy nem eshet baja, de mivel ember alakja volt, meg úgy mert mégis, szólt neki. Megvárja, amíg odébb megy, majd szabadjára engedi a feszültséget. Nem érdekelte, hogy odakint esik. Ahogy az ablakra nézett, az hirtelen kirobbant az udvarra. Zima elmosolyodott.
- Be kell vallanom, ez jól esett…
Persze a szilánkokat ezután visszaidomította és visszatette a helyére. Az ablak újra normális volt.
-  Lebetegedni azért nem akarok… majd ha elvonul a vihar, kimegyek idomítani… Tényleg tudni akarod, mi a bajom? Elmondom neked, mi a bajom.
Ekkor gondolt egyet, odament az ablakhoz és kirúgta az üveget. Aztán visszaidomította.
- Ezt kezdem élvezni… De a bajomra térve… Szeretek egy srácot, akivel több mindenben különbözik a gondolkodásunk, véleményünk… Olyan dolgokat tesz, ami szerintem - és valószínűleg nem csak szerintem - nem normális. Próbáltam vele beszélni, de hiába. Ami csak eszembe jutott megtettem, hogy megmentsem őt önmagától. És most itt vagyok… Magamat hibáztatom, mert úgy érzem, nem tettem meg mindent érte… Meg hát… a vele kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat, emlékeimet akarom rendezni. Most örülsz? – nézett a szellemre, majd a falba rúgott, amit nem kellett visszaalakítania. Fájt a lába, de nem érdekelte. Várta a fickó reakcióját.

- Aha, értem már. Szerelmi dráma. Egy barom fiú, akibe szerelmes, és attól tart, hogy sokkal többet tehetett volna érte, mint amennyit tett. Bocsásson meg, de ez tipikus naiv hozzáállás. Túl sokat aggódik, amiatt, amiért nem kéne. Nem tudott volna mit tenni. Ez egyértelmű. Ha a vonat 200 kilométer per órával robog, nem fogja tudni megállítani szép szavakkal. Persze, ha meg a síneket teszi tönkre, akkor valószínű, hogy a vonatnak is annyi, ott helyben. Bocsánat, ez buta metafora volt. Hmm. *Megköszörülte a torkát* Látom, szépen idomítja az üveget. Melyik szülője volt idomár?

Zima csak állt, mint aki hidegzuhanyt kapott. Döbbenten meredt a szellemre. Hirtelen olyan ideges lett, hogy muszáj volt valamit megütnie. Tudta, ha a falba öklözik, eltöri a kezét. És ez nem hiányzott neki, mivel a másik még amúgy is béna volt. Így maradt az üveg… annál ha figyel, akkor nem vágja meg magát. Odament az ablakhoz és teljes erejéből beleütött. Aztán visszaidomította az üveget.
- Ennyi? Ezt tudod rá mondani? – csattant fel, majd folytatta – Megint igazad van, de ezzel én is tisztában vagyok… Igen, tudom, hogy naiv voltam és hogy túlságosan magamra vettem a tetteit… Erről beszéltünk is… tegnap délelőtt… ő maga mondta, hogy ez így nem jó, hogy én ennyire rosszul érzem magam az ő dolgai miatt, meg, hogy a tetteiért ő felel… nem akart nekem rosszat... - tette hozzá halkabban, majd előző hangján folytatta - Az aggódásról meg… nem ismersz régóta, szóval nem tudhatod, hogy én sokat aggódok azokért, akik közel állnak hozzám… én már csak ilyen vagyok… bár régebben ezt nem mutattam ki annyira… Viszont ez a vonatos metafora érdekes… másabb megvilágítása a dolognak. És… van benne valami… De tényleg nem tudtam volna tenni érte semmit? – nézett Blitzre szomorúan, majd visszaváltott a kissé ideges tekintetre - Mellesleg jó gyorsan váltottál témát, mit ne mondjak… Persze, mert mint ahogy látod, ez „csak” egy rohadt szerelmi dráma, ami igazából… tök egyszerűnek tűnik… És végül is… Lehet, hogy az is… Nem kéne ezen kattognom, és kész, minden meg van oldva. Remek. Köszi a segítséget… Nézd… lehet, hogy valamennyire megkönnyebbültem, mert beszéltem róla, de… ettől függetlenül egy darabig még biztosan fogok rajta gondolkodni, szóval… akár itt is hagyhattál volna engem egyedül…
Zima keresztbe fonta a karjait, úgy várta a reakciót. ~ Na majd ha erre válaszol, akkor talán mesélek neki a családomról… remek… és akkor ki fogunk kötni a bátyámnál… Vajon róla mit fog megállapítani…? ~

Blitz jóízűen felnevet.
- Érthetetlen. Ha valóban nem akarta megbántani magát, akkor miért tette azt amit tett? Biztosra veszem, hogy tudta semmi jó nem származik abból, amit magával tett, mégis megtette. Ön nem hibázott el semmit. Nem elmélkednie kéne azon, hogy mit tehetett volna (mivel, ugye, nem tehetett bakfittyet sem), hanem végre rá kéne jönnie arra, hogy a hiba nem magában van. Vonat metafora... Az egész jól sikerült, így jobban végig gondolva. Mindegy is. Maga nem rám haragszik, és nem is a szerencsétlen ablakra. - Bök rá magára és a mondott tárgyra. - De mégis jól esik ezeken kiadni az energiát, nem? Az ablakot püfölheti. Úgy töri zúzza, ahogy csak akarja. Képzelje az ablak helyére annak az arcát, akit megakar ütni, és tegye meg. Minden erőből! Közben pedig ordítsa bele a világba a problémáját vele. Nyugodtan, elvégre - Blitz egy nagy mosoly keretében széttárta a karjait - nem lesz semmi következménye.
Hátra tette a kezeit, és várja, hogy a lány vajon mivel fog elődrukkolni.

Zimát zavarta, hogy Blitz állandóan vigyorog, mint a tejbe tök. Legszívesebben lecsapta volna, de mégse… Mélyen sóhajtott. Belefáradt az ablak ütlegelésébe. Nem akart ő senkit sem odaképzelni… tudta, hogy nincs következménye, de mégsem... Fogta magát, leterítette az egyik takarót a földre és lefeküdt.
- Majd ha eláll az eső, kimegyek idomítani. Van egy kis terület, ahol Tenzin korábban megengedte, hogy gyakoroljak… most viszont… elment a kedvem tőle… Tudod, belegondolva… régebben, mikor kicsit feszültebb voltam, akkor így vezettem le a felgyűlt energiát… elvonultam idomítani. Nem volt szükségem arra, hogy bárkinek az arcát odaképzeljem… anélkül is segített… Most viszont… úgy éreztem, talán előbb végig kéne gondolni a történteket – a puszta tényeket – és aztán belevetni magam az edzésbe… Meg lehet, hogy ez a Fekete Nap dolog is belejátszott. Nagyon szeretek idomítani, de… ott sokat harcoltam, meg… le is sérültem – ami amúgy nem gátolna – és… emiatt is úgy éreztem, kicsit pihentetni kéne…
Ekkor elcsöndesedett. Ha a szellem hozzá is szól, nem válaszol, ignorálja őt. Lehunyta a szemét és elgondolkodott azon, amit Blitz mondott. ~ Nem én vagyok a hibás… valahol igaza van… megint…~ Ekkor átfutott a fején néhány emlékkép és sóhajtott. ~ Nem akart nekem rosszat… vigyáztunk egymásra… csak az igazságérzete erősebb… lehet, tényleg bele kellene törődnöm abba, hogy nem tudok semmit sem tenni… Utálok tehetetlen lenni. De úgy tűnik, ez van… ~ Még mindig volt benne szomorúság, düh, meg még egy csomó érzés, de kezdett megbarátkozni a gondolattal. Persze, azért még voltak kétségei, hogy hátha, mégis van megoldás, de… úgy döntött, kicsit pihenteti. ~ Night… ~ motyogja, majd még hosszú percekig csukott szemmel marad. Már nem gondolkodik. Csak pihen. Aztán felül. A hirtelen mozdulatba beleszédül, és a fejéhez kap, majd amint kitisztul a látása, feláll és a szellemhez fordul.
- Arra jutottam, hogy egy kicsit hanyagolni kéne a témát… Ja és… bocsi a bunkózásért… ritkán fordul elő, hogy ilyen vagyok, de… talán most érthető… Tudod, alapvetően udvarias vagyok, viszont most a helyzet egy csöppet fura, mivel szellem vagy… szóval… arra akarok kilyukadni, hogy én most elmegyek teáért… Megkérdezném, hogy kérsz-e, de szellem vagy… szóval… mindjárt jövök…
Ekkor újra alagutat idomított a konyhába.
- Továbbra se nagyon akarok senkivel sem találkozni, de inkább az esőre fogom a dolgot… - jegyezte meg – mindjárt jövök, vagy felőlem jöhetsz is, nekem mindegy…
Ezzel elindult a konyhába. Szerencsére senki sem volt ott. Sietve melegített vizet, majd előkereste a teafüves dobozt. Miután elkészítette, visszament a szobába és lezárta maga mögött az alagutat. Ezután leült és elkezdte inni a teát. Néhány korty után Blitzhez fordult.
- Lehet, hogy hülyeséget kérdezek, de… milyen érzés szellemnek lenni? De nehogy vissza kérdezz, hogy milyen embernek lenni… - már majdnem elmosolyodott. De csak majdnem.
Várta a választ.

Blitz figyelmesen végighallgatja a lányt. Igazából kicsit komikusnak találja a helyzetet, de csak bólogat. Mikor Zima lefekszik, Blitz csak fogja magát, és leül törökülésbe, és egy szót nem szól. Látja, hogy a lány nem különösebben foglalkozik vele, így hát csak bámészkodik a szobában, és megpróbálja összegezni magában a hallottakat.
- Semmi gond. - Mosolyog a lányra. - Tudja, ezért vagyok itt.
Ekkor közölte a lány, hogy lemegy teáért, és ekkor Blitz felállt, ellenben ott maradt a helyén. Mikor a lány visszaért, kintről hatalmas mennydörgés hallatszott, és villámlott. Ekkor Blitz látványosan összerezzent.
~Ez a mimika egész jól sikerült. Azt hiszem az emberek így reagálnak a nagy zajokra.~
-Milyen érzés? Ő... Fura. Természetes. Érdekes. Nos, nem is tudom. Tudja mi a legfurább? Ez az emberi alak. Ó, és ami a teát illeti... - Blitz kezében megjelent egy pont ugyanolyan teás csésze, mint amilyen Zima kezében van, és pont ugyanúgy gőzölgött benne a tea.- Ilyet is tudok. - Mondja mosolyogva. - Csak ne nézze túl közelről. Úgy nem túl élethű.

Odakint egyre rosszabb lett az idő, de ez Zimát nem zavarta. A menydörgés és a villámlás sem foglalkoztatta. Egyiktől sem félt. Az azonban meglepte, hogy Blitz összerezzent. ~ Most tényleg megijedt, vagy csak hasonlítani akar az emberekre? ~ Aztán jött a válasz a kérdésére. ~ Hogy lehet valami egyszerre fura és természetes…? Fura az emberi alak… ez mókás… tényleg embernek próbál tűnni. Egészen ügyesen csinálja… ~
-  Értem. – biccentett, majd továbbhallgatta.
Mikor előtűnt a teáscsésze, Zima halványan elmosolyodott. ~ Tök jó… még teázni is lehet vele… ez már tényleg vicces… Ha nem lennék ilyen lelkiállapotban, már rég nevetnék… ~ Sóhajtott. ~ Egész jó fej… Lehet, hogy tényleg erre van szükségem… beszélgetésre, a fájdalmam kiadására és nem begubózásra... Nem is tudom… De egyáltalán… találkozunk még? Majd megkérdezem… ~ Ekkor felállt és közelebb ment a szellemhez. Elkezdte tanulmányozni a bögrét. Hát úgy már tényleg nem volt olyan élethű…
-  Gyakorold még, jó lesz ez. – mondta, majd folytatta – Kénytelen vagyok beismerni, hogy… segített a beszélgetés… még nincs minden rendben - közel sem - de… köszönöm az eddigieket… igen, tudom, ezért vagy… de mégis… Ja és… mivel ahogy elnézlek, eléggé szeretnél hasonlítani az emberekre…
Megemelte a bögréjét és „koccintott” vele (persze adott ki mellé egy „kocc” hangot az élethűség kedvéért).
- Igyunk arra, hogy találkoztunk. Ja és… még nem mutatkoztam be… A nevem Zima…

Blitz mosolya még nagyobbra nyúlik, mikor Zima "kocc hangot" hallat. Belemegy a játékba, és megemeli a csészét.
- Igyunk rá... Zima. - Mondja, és tetteti, hogy iszik a teából. Ez eléggé gyatrán sikeredik (persze szintén csak közelről), mert a tea nem lögybölődik egyáltalán.
Elfintorodik kicsit, de csak az igazi alakjában, melyet Zima nem láthat.
- Szóval, akkor jobban van, jól értem? - mondja már kevésbé mosolygósan. - Látom, akkor egyenlőre nem próbálja rámborítani az asztalt... Nos, én viszont egyenlőre távozom. - A csészét leteszi egy pontra, ahol Zima nem láthatja, így leplezve, hogy az eltűnik abban a pillanatban, hogy elválik a "testétől".
- No, akkor én megyek! Majd jövök még... Mondjuk holnap, rendben? Most jött el a pillanat, hogy magányra van kicsit szüksége, de figyelem, ha kellenék. - A ajtóhóz sétál. Rámosolyog a lányra, majd komor arcra vált, és átsétál az ajtón, így egyenlőre távozva Zima életéből, ámde csak pár órára. Holnap újra jelentkezik.

Zima arcán újra megjelent az a halovány mosoly. ~ Nem borítom rád az asztalt? Egyelőre tényleg nem, de ki tudja… Mondjuk nem akarnék ártani… ja és mellesleg nem is tudnék…~ Zima épp egy újabb kortyhoz emelte bögréjét, mikor Blitz azt mondta, elmegy. Keze megállt a mozdulatban és meglepődve nézett a szellemre. Hosszú percekig emésztette azt, amit még mondott. ~ Elmegy, de visszajön… most hirtelen magányra van szükségem? Mi van? Mondjuk… én már nem próbálok meg magamon kiigazodni… Ő tudja… de ezzel meg is kaptam a kérdésemre a választ… mondjuk fura lenne, ha állandóan itt lenne… de várjunk… azt mondta… figyel, ha kellene… ez egy csöppet… fura? Ijesztő? Akkor meg miért megy el, ha figyel? Na jó… oké… most egyedül hagy, teljesíti az eredeti kérésem… de visszajön, mert… különben még a végén megint mindent túl agyalnék és becsavarodnék… legalábbis… gondolom… Na mindegy…
- Rendben, akkor holnap – mondta, majd figyelte, ahogy Blitz elhagyja a szobát.
Hirtelen egyedül maradt. Sóhajtott. ~ Végül is… ezt akartam… ~ Megitta a teája maradékát, majd elgondolkodott és arra döbbent rá, hogy nincs min gondolkodnia… mármint… lenne, de… aznap már agyalt rajta. Hirtelen nem tudta, mit kezdjen magával. Semmihez sem volt kedve. Hosszú percekig csak állt a szoba közepén. Végül földidomítás segítségével kiszélesítette az ablakpárkányt és felült oda egy takaróval. Fejét az üvegnek döntötte. Nézte az esőt. ~ Az időjárás alkalmazkodott a lelkiállapotomhoz… Milyen igaz… ~ A nap hátralévő részében az esőt bámulta, majd amint eléggé belefáradt elaludt.

/Sötétség születik/
/3 évvel később/

/Pár nappal ezelőtt/

A légtemplom udvarát a gyakorlatok zaja töltötte be, egy ifjú bájos leányzó ücsörgött a térdig érő fűben, majd hirtelen egy hatalmas zápor sújt le a városra. Tenzin visszavezényel mindenkit a templomba, a névtelen nő is igyekezne vissza, szinte teljesen elázott azalatt a pár másodperc alatt. Ahogy felakar ülni hirtelen hatalmas fájdalmakat érez a méhe tájékából és pár perc alatt világrahozott egy hófehér bőrű, kék szemű gyermeket. A növendék nem volt terhes, sőt... kapcsolata sem volt még férfival, így ő volt a legjobban meglepve. Legalább is ezt hitte, a templomba lépve Tenzin is rácsodálkozott a csecsemőt szorongató nőre, aki csak annyit mondott.
-Anya lettem, van egy gyönyörű kisfiam!
A lány arcára boldogság fagyott, azonban nem tartott sokáig...Hirtelen eldőlt és ott helyben meghalt. Az utódnak furcsa módon semmi baja sem volt, Tenzin felemelte azonban a mester érintésére a gyereken sötétlila tetoválások kezdtek megjelenni, akárcsak az avatárokon a szellemvilágba lépésnél. Ahogy tartotta a gyereket, a férfi elgyengült és egy lótusztagra bízta azt.
-Vigyék minél jobban őrzött területre.
A mester csodálkozva hívatta az elnököt és Bei Fong kapitányt a szigetre.
-Semmi kétség, ez a gyermek Vatuu utódja, a sötét avatár.
-Hisz Unalaq... Nem... az nem lehet, hisz avatárállapotban hallt meg.
-Legalábbis így hittük- ordít fel az elnök- ezt a gyereket el kell pusztítani.
-NEM! Ő egy ártatlan újszülött, nem tehet arról, hogy ilyen sorsba született.... megfelelő neveléssel...
Nem fejezte be a mondatot, azonban a szobában továbbra is csend honolt, senki nem tudott hozászólni, az elnök akarta őt kivinni a templomból de a lótusz őrei az útjába álltak.
-Maga csak foglalkozzon a városa helyreállításával én gondját viselem a gyereknek.
*Tenzin felkészítette a gyermeket a szállításra, egyenesen a Tűz Népéhez, mert teljesen nyilvánvalóvá vált számára, hogy Raiko elnök elakarja őt pusztítani.

/Most/

A fehérlótusz katonák teljes rendezettségben álltak a sziget körül és minden szigetre érkezőt útbaigazítottak aki segíteni akart, mást azonban nemes egyszerűséggel elküldtek. A sziget teljes hadkészültségben volt, az udvarán a tűz népéből is kirendelt katonák is osztagokba voltak állítva. Tenzin tartott attól, hogy Raiko a pár napja történteket nem hagyja majd szó nélkül, ezért a lehető legnagyobb biztonságot akarta biztosítani. Sokakat felzaklatott a sötét avatár híre, azonban Tenzin eltökélt szándéka annak megmentése. A léghajó vékony platinaréteggel van bevonva, hogy a fémidomár rendőrség ne tudja azt szabotálni. Maga a légidomármester csendben állt egy a város romjaira néző sziklán.
- Ha Korra itt lenne...
De nemvolt, más segítség után kellett kutatni, nem volt más választása mint önkéntes nomádokat és útitársakat toborzott a gyermek védelmébe. Amikor úgy tűnt, hogy mindenki odaért ő maga szólalt fel először.
- Raiko elnök eltökélt szándéka, hogy az élet egy ajándékát elpusztítsa. Biztos vagyok benne, hogy a felszólításom ellenére sem fog lemondani a gyermekgyilkosságról. Ennek fényében a gyermek a tűz népének fővárosában, egy szerzetes templomban fog számára megfelelő nevelést kapni a tűz népének állampolgáraként. A szállítás felől azonban rossz érzésem van. A templomon töltött éveim során megtanultam, hogy Raiko makacs ember aki mindenáron elakarja majd érni a célját. Itt jöttök a képbe ti. Azért jelentkeztetek, hogy megvédjétek a gyermeket az útja során. Bízom benne, hogy elégségesnek bizonyultok ennyien. Most pedig induljatok, minden a templom szigetén töltött perc veszélyes lehet a gyermek számára.

/Úton/

Tenzin baljós beszéde ellenére az út nyugodt volt. A gyermek csendesen aludt az egyik nomád karjában, a mogorva lótuszőrök tették a dolgukat és fel-alá mászkáltak a hajón. A legénység ennek ellenére alig beszélt egymással, mindenkit feladatokkal bíztak meg és az őrjárataik is egyedül történtek a megfelelő biztonság érdekében.
-Elértük az országhatárt.
Hangzott a léghajó bemondójából a kapitány hangja, majd mindenki hangosan fellélegzett.
-Körülbelül másfél óra út van még előttünk adják a szellemek, hogy az is ilyen nyugodt legyen.
Aztán csendben haladt a hajó tovább. Pár perc csendes ünneplés után azonban a hajó rázkódni kezdett és aztán mindenki előtt elsötétül a világ.

/A szigeten/

Az önkéntesek (csak a játékosok) egy szigeten térnek magukhoz. A gyermeknek semmi nyoma és a fekete dobozból kiderül, hogy a léghajó rejtélyes körülmények közt zuhant le itt és úgy néz ki, hogy csupán ők az egyetlen túlélők. Legalábbis addig, amíg el nem hagyják a roncsokat. Női lábnyomok vezetnek befelé a sziget belsejébe, azonban ha jobban körülnéznek láthatják, hogy bizony az élelmük és a vizük is véges. Dönteniük kell, hogy merre mennek tovább.

/A posztokat ide: LINK/