Léghajóállomás

First topic message reminder :

Ba Sing Se központi léghajóállomása, több sor léghajó pihen itt használaton kívül. Innen nem messze húzódik a palota.

Nilela elmerengett a nap történésein és leült az egyik székre.
~Végülis mindegy mit kapunk enni, úgysincs túl nagy étvágyam... Nem lep meg, hogy Walter a szobájába kérte az ételt. Biztos a terveit szövögeti...~
Észrevette, hogy Dibiron leült mellé majd miután kihozták a vacsorát, elmosolyodott és felé fordult:
-Köszönjük, neked is!
Nilela hozzá is látott az evéshez, és bár eleinte csak a zöldségeket turkálta, később rájött, hogy nem nagyon evett egész nap semmit, úgyhogy kifejezetten megjött az étvágya. Épp egy szelet húst próbált nagy nehezen elrágni, amikor Dibiron közelebb hajolt hozzá.
~Szép látvány lehetek, mint egy medvekutya, evés közben.~ Kuncogott, majd befejezte és végighallgatta Dibiron-t.
-Öhm... -mondta és egy kendővel a száját törölgette. -...igen, meglehetősen furcsán viselkedik. Esetleg mondott neked valamit, ami miatt erre a következtetésre jutottál?
Miközben beszélgettek, kint hatalmas vihar kerekedett. Az eső verdeste az ablakokat, mennydörgött az ég. Egy pillanatra úgy tűnt nappal van, a villámlások beborították fénnyel az éjszakát. Nilela, bár megszokta már a viharokat a Déli Víz Törzsénél, mégsem tudott megbarátkozni velük.

Walter épp jegyzeteit összesítette és próbált, egy rövid összefoglaló ábrát rajzolni, ami bemutatja a közte és Vlad közti kapcsolatot, ám egyszer csak hatalmasat dörgött az ég és kialudt az asztali lámpa. Walt vaksötétben találta magát. Gyorsan elővett a zsebéből egy gyufát és meggyújtotta. Felállt az asztaltól és egy hatalmas, sötét, üres teremben találta magát, amit a gyufa halvány fénye próbált bevilágítani, sikertelenül. Nem látta a szoba határait, hiszen amerre csak nézett, sötétség. A férfi botorkálni kezdett a homályban, hátha megtalálja az ajtót, de nem sok siker követte fáradozását. A gyufa szinte teljesen leégett. A tűz megégette az ujját és gyorsan kipöckölte a kezéből, hogy ne okozzon több fájdalmat. Ismét vaksötétség, ám meglátott egy halványan pislákoló fényt. Mintha egy mécses lángját akarná elfújni a szél... Ismét meggyújtott egy gyufaszálat és megindult a nagyon gyér fényforrás irányába, de amikor már majdnem odaért, az kialudt, majd végül a saját gyufája is. Majd egy ismerős hang szólalt meg: ,,Megszánnál egy kis tűzzel, barátom?" Walt sietve újabb gyufát gyújtott és közelebb lépett. - Csak nem az akire gondolok? Kán? Te vagy az? Szóval a te szivarod parazsa fénylett a sötétben, de kialudt... De, hogy kerülsz ide? Mondjuk nem is ez a lényeg! Ezt nézd Kán! Végre sikerült, amiről álmodoztam, illetve álmodoztunk az elmúlt 10 évben! - Mondta és a fény felé tartotta a szellemi karját, de csak egy normál, átlag kéz köszönt vissza a félhomályban - Micsoda?! Mi történt?! Vlad itt vagy?! Mi a franc folyik itt?! - Üvöltötte, majd jött egy hirtelen fuvallat és eloltotta a tüzet. Egyre erősebben süvített a szél, elkezdett esni az eső és egyre gyakrabban érkező villámok világították meg a helyet ahol volt, ami immár nem egy üres sötét szobára, hanem egy ködös, szabadtéri helyre hasonlított. Talán egy temető, vagy egy mocsár. A sötétség itt is ugyan akkora volt, de a gyakori villámlás lehetőséget adott a környezet feltérképezésére. Egy dombon állt, egy kidőlt fa mellett és bokáig állt a sárban.
- Vlad! Hol vagy?! Hová tűntél?! - Üvöltötte, majd megszólalt mögötte a szellem nyugodt hangja.
- Nyugalom Walt... Itt vagyok. - A szellem felvette Walter teljes alakját és lassan a férfi felé közeledett. Sűrű fekete ködből állt és vörösen izzottak a szemei.
- Mi történik itt?! Semmire sincs logikus magyarázat! Hogy váltunk szét?!
- Nyugalom... Semmi pánik... Majd mindent megtudsz időben... - Eközben egyre közelebb és közelebb ért Walthoz, aki hátrálni kezdett.
- Micsoda, nyugalom?! Nem úgy volt, hogy elválaszthatatlanok vagyunk?!
- Igazából van egy módja, hogy elválasztódjunk, csak ez egy kicsit kellemetlen eljárás... Főleg az egyikőnknek! - Mondta ördögi mosollyal az arcán. Walter a kidőlt fának ütközött háttal, mert már nem bírt tovább hátrálni.
- Beszélj! - Vlad megállt a tudós előtt és tisztogatni kezdte hatalmas karmait.
- Ahhoz, hogy elváljunk, valamelyikőnknek háttérbe kell szorulnia... Olyannyira, hogy csakhogy nem teljesen halott legyen... Vagyis aki élni akar, annak meg kell ragadnia az irányítást és a másikat olyan mélyre süllyeszteni, hogy még csak a gondolatainak se legyen semmilyen befolyása. És én most pont ezt fogom tenni! - Kacagott fel és a férfinak ugrott. 

De ekkor Walter megint más helyen találta magát. Újra a léghajó szobájában volt és a padlón feküdt. ~ Bizonyára csak egy álom volt... ~ Gondolta, majd gyorsan fölállt, felöltözött, kilépett a szobájából és besétált az üres és sötét nappaliba. Leült egy karosszékbe és a kint tomboló vihart bámulta.
- Értelek már Vlad... - Mondta halkan az ablakot bámulva. - Nem hagylak érvényesülni és félsz, hogy a háttérbe szorítalak és eltűnsz végleg... Ígérem, ezentúl többször kerülhetsz majd akcióba, de egy valamit ígérj meg! Ne törj az életemre soha, se az elnyomással, se máshogy! Ezt az egészet azért mondom, mert szükségem van rád... - Szinte már suttogta, de nem érkezett válasz. Ám ekkor hirtelen alakokat látott az állomáson mászkálni. ~ Chö... Szerencsétlen, alávaló népség... Még egy rendes menedéket se találnak maguknak... Érdekes lesz nézni a szenvedésüket és a próbálkozásukat! Vagy... várjuk csak? Miket beszélek én itt? Ennyire megváltoztam volna Vlad miatt?
~ Így van! Mind a ketten alkalmazkodunk a másikhoz!
~ Nah végre, hogy itt vagy! Már azt hittem, hogy eltűntél! Szóval... Mi a válaszod az előző ajánlatomra?
~ Benne vagyok! A felszínre engedsz egy kicsit gonoszkodni, csak ne szorítsalak háttérbe? Szerintem össze is tudunk dolgozni, hisz szükséged van rám, nem?!
~ Oké, akkor megegyeztünk! De miért nem válaszoltál egyből?
~ Nem is tudom... Mert nem volt kedvem! ~ Röhögött fel. ~ Nah? Nézzük a pornépség próbálkozásait? Szerinted mit tennének a túlélés érdekében? Hahaha!
~ Bocsi Vlad, de be kellene engednem őket...
~ Megőrültél?! Egy perce még alávaló szerencsétlenek voltak, még számodra is!!
~ A véleményem most sem változott róluk, de úgy érzem, hogy a csapat, nem tart elég emberségesnek...
~ Áhh, ugyan miért gondolod ezt! (szarkazmus level90) Azért mert te jegyzeteket készítettél, miközben összeverték a te kőmorzsoló komádat?
~ Öööö... Többek között! Szóval, ha az elméletem nem csal, akkor ha megsegítem ezeket a "szegény párákat" akkor sokkal elnézőbbek lesznek velem a többiek!
~ Mondjuk logikus következtetés... És mikor szórakozhatok ÉN egy kicsit?!
~ Nyugalom... Annak is eljön majd az ideje. ~ Walter kinyitotta a léghajó ajtaját és azonnal besüvített a vihar és annak minden ereje. - Héééé ti! Itt meghúzhatjátok magatok! - Üvöltötte a két idegen alaknak akik próbáltak talpon maradni a nagy szélviharban.

Quan az érkezés után egyből a léghajóállomás felé vette az irányt. Mivel ez volt az utolsó pont ameddig tudta merre kell mennie így próbált sietni, de nem feltűnően. Kissé szakadt ruhája segítette, hogy átlagosnak tűnjön, még a hátán lévő tok sem volt különösebb az átlagnál. Száját is zöld szövet takarta, védve kilétét, és a bőrét a hidegtől. Látta, már a vonaton a város felé tartó vihart, de nem gondolta, hogy ilyen hamar eléri a várost. A heves eső és villámlás arra kényszerítette, hogy tempóján rövid időn belül gyorsítson, ha nem akar vezető lenni. Így hamarosan el is ért a léghajóállomásra. Az idő csak rosszabb lett. Quan mikor odaért meglátta az ott parkoló hajót. Mivel nagyon nem volt más választása, így lassan elindult a hajó felé. Az első lépte után kiordítottak a hajóból és Quan ezt kihasználva a hajónál álló férfihez sietett. Nem akart megszólalni álcáját fenntartani ezért csak meghajolt és belépett a hajó fedélzetére. Fejét lehajtva tartotta kicsit lerázta a kezéről a vizet majd a legközelebb lévő falhoz odalépett és leült a földre.

Csendben fogyasztottam el a vacsorámat. Cseppet sem voltam még álmos, így edzeni terveztem az este hátralévő részében. Walter viselkedése továbbra sem hagyott nyugodni, legtöbbször nyugodt és logikus volt, máskor azonban irracionális lépéseket tett, amelyeket egyelőre képtelen voltam értelmezni. Természetesen fenntartottam a gyanúmat, hogy a tervek elpusztítása a célja, és megnyugtatott, hogy legalább egyvalaki osztja a nézeteimet a hajón. Egy esetleges összecsapás esetén legalább nem kell attól tartanom, hogy egyedül maradok, ráadásul Nilela tehetséges idomárnak tűnt, adott esetben erős szövetséges lehetett. A gondolatmenetemből az zökkentett ki, mikor a szobám felé tartva megláttam a kintről belépő férfit. Ismerős volt. Nem szólalt meg, és az arca nagy részét zöld szövet takarta, így nem akartam feltételezésekbe bocsátkozni, de sejtettem ki az, ahogy azt is, hogy egészen biztosan észrevett. Más sem hiányzott. Eddigi tapasztalataim alapján garantált az emocionális instabilitás, amennyiben Quan közelében vagyok, és amennyiben ez ő, ami továbbra sem volt teljesen egyértelmű, az önmagában is éppen elég problémát és konfliktuslehetőséget rejtő feladatban jelen lévő komolyabb akadályok száma számomra megháromszorozódik. Tudnom kellett, az-e akire gondolok, és veszteni valóm nem is nagyon volt. Mikor leült a fal tövébe, odaléptem hozzá.
- Remélem, nem keverem össze senkivel, de... te vagy az, Quan? - kérdeztem higgadt, színtelen hangon, amelyből, mint általában most sem hallatszódott izgalom, vagy bármilyen más érzelem.

Quan mikor leült próbálta magát csendben meghúzni így nem nagyon csinált semmit. Egyszerűen bámult maga elé, és azon gondolkozott, hogy keresésében hogyan tudna előrébb jutni. Nem telt el olyan sok idő egyszer csak Quanhoz szóltak. A férfi nem akarta elhinni, hogy kit hall így felnézett. Ekkor meglátta Tairát. Egy pillanatra lefagyott. Rendkívül örült és legszívesebben átölelte volna a lányt. Viszont jelenleg nem akarta a többiek előtt felfedni kilétét, hiszen nem értük hanem Tairáért jött. Így újra lenézett földre kezével arcáról letépte a szövetet, majd a kapucnit is levette. És felnézett.
-Igen én vagyok.- Majd a férfi felállt és folytatta. –Nem volt egyszerű, de sikerült rádtalálnom. Örülök, hogy újra láthatlak. Ennyi év után azt hiszem, van mit megbeszélnünk. De addig is. – Quan azzal a lendülettel, ahogy befejezte a mondatot átölelte a lányt. Szorosan ölelte, hiszen nem akarta a számára utolsó embert elengedni. Ölelése gyengére tért át és arca Tairáét súrolta. Quan jobb szeméből egy könnycsepp csordult ki és a két arcba kapaszkodva haladt lefele. Majd halkan Taira fülébe suttogott. –Hiányoztál. És szerintem tudod is, hogy mennyire.- Elengedte Tairát és folytatta. –Látom csapatba szegődtél. Most valami fontosan csináltok vagy van rám pár perced. Persze ha neked nem gond.-

Az ölelésre ugyanúgy reagáltam, mint mindig. Tartózkodással. Továbbra sem voltam közvetlen alkat, és továbbra sem tisztáztam magamban teljesen a férfival kapcsolatos érzéseimet. Legszívesebben a küldetésre hivatkozva kibújtam volna a beszélgetés alól, de rájöttem, hogy felesleges. Jobban járok, ha nem halasztom az elkerülhetetlent, végre tisztázom a dolgokat, és lezárhatok magamban mindent. Éppen elég volt, hogy három éven át töprengtem, vajon a jó döntést hoztam-e meg. Ha másért nem, azért kellett igazat mondanom, mert így volt logikus.
- Persze. - bólintottam. - Van egy kis időm. De szerintem menjünk a központi helyiségbe. Ott kényelmesebb.
Mikor átsétáltunk a léghajó központi helyiségébe, azonnal leültem, és vártam, mit akar mondani Quan.

Quan meglepődött rajta, hogy a lány még szóba áll vele. És hogy nem küldte el. Pedig Quan alkalmat adott rá, persze remélte, hogy Taira nem él vele. Quan természetesen követte és leült mellé. – Szerintem te is tudod, miről akarok beszélni. Kettőnket kéne megbeszélnünk. Hosszú utat jártam be, hogy megtudjam és, hogy lássalak megint. - Az ifjú levegőt vett és folytatta. –Én nem értettem miért. Három év nem volt elég rá, hogy megértsem miért hagytál csak úgy el. Volt idő mikor azt hittem, hogy én bántottalak meg, valami rosszat mondtam. Volt amikor azt hittem neked semmit nem jelentek csak egy fellángolás volt és dobtál. Sokszor kérdeztem magamban, hogy mi is történt az erdőben valójában, és soha sem jutottam előrébb. Egyedül nem. 3 év alatt majdnem megőrültem, mert nem tudtam. Egy idő után feladtam a visszavonult életem és elkezdtelek keresni. Így bukkantam először rád… szerencsémre. Szóval. - Quan nagyon nagy levegőt vett és remélte nem most szúrja el.
- Akkor miért pont egy levél? Személyesen nem merted? Féltél tőlem? Kettőnktől? Én bántottalak meg? Nem akarlak megbántani csak nem tudom, és érdekel mi is történt vagy történhetett volna ha. Bármit mondasz, én elfogadom. Így vagy úgy, de beletörődök.

- Természetesen szó sincs erről. - rázta meg a fejét Taira. - Sokkal bonyolultabb a helyzet, mint gondolnád. Nem miattad hagytalak el, és a levél, bevallom, elsősorban azért készült el, mert nem tudtam, hogyan mondhatnék el mindent szemtől szembe. Nem véletlenül csatlakoztam a rendőrséghez, ahogy az sem, hogy bérgyilkos múlttal elfogadtak. Olyan párharcokba keveredtem, amikre nem számítottam, és amibe nem volt jogom belekeverni téged. Őszinte ember vagyok, ebben nem hazudnék, ugyanakkor, bonyolult lenne elmagyarázni, pontosan hogyan kerültem ellentétbe azzal az emberrel, aki miatt biztos voltam, az életemmel játszom. Jelen pillanatban nem tudom, hol tartózkodik, azt sem, él-e még, de ennyi év után nehéz lett volna odaállni eléd, és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Az egyetlen döntést hoztam, ami logikusnak tűnt, és mindkettőnk számára túlélhetőnek. Nem a te hibád volt, a döntéseket én hoztam meg. - fejezte be végül.
Persze, sajnálta, hogy ennyi fájdalmat okozott, de tudta, hogy akkor helyesen döntött. Nightról már jó ideje nem tudott semmit, ahogy a füzetről sem... de éppen elég problémát jelentett, hogy ne akarjon mást is belekeverni kettejük harcába. A három évvel korábbi események hirtelen szokatlanul tisztának tűntek. A Fekete Nap, a Forrongó Szikla, a raktár, majd a rendőrkapitányság... mintha napok teltek volna el azóta. ~Furcsa, hogy ilyen rövid idő alatt a másik oldalra kerültem... most azokkal dolgozom együtt, akiket annak idején üldöztem.~ Remélte, Quan valamennyire meg tudja érteni a helyzetét, még a hiányos információk mellett is.

A vihar ugyan nem erősödik, de az is pont elég, hogy ilyen erősen tombol. Tairáék mellett az egyik ablaknak valami nagyon erősen nekicsapódik, és bár nem töri be, azért elég nagy robajt, és egy kisebb repedést okoz az üvegen.
Uyemura ijedtében odaszaladt a konyhából (még pont végzett ott végzett tevékenységével is), majd ijedten megállt az anti-turbékolást végző páros mellett.
- Ők kik? – Nézett gyanúsan az újonnan érkező nőre és férfira, majd haragosan megnézte az ablakot, majd nagyot sóhajtott. Egyértelmű volt az ablak elhelyezkedéséből, hogy nyilván nem a bent lévők repesztették meg, így hát egy újabb sóhajtás keretében távozott. Nagyon elfáradt az estére, sőt, már éjfél is elmúlt.
A csapat pár percig így hát teljesen békésen beszélgethet, aludhat, semmi sem zavarja meg őket, sem egy kósza repkedő kő, sem Uyemura… De csak pár percig, mert hirtelen az egész hajó odébb megy pár méterrel, minden bútornak lába kél, az összes mozdítható tárgy pedig kirándulni indul.
Uyemura már majdnem sikítva rohan ki az léghajó ajtaján, miközben a „segítsetek!” szót ordibálja. A hajót tartó egyik fémkötél elszakadt, és ugyan súlyából adódóan repkedni nem kezdett el, akár egy garázsvásár hirdető bábuja, de a szél előszeretettel dobálta jobbra-balra-fel-le, és még megannyi irányba.

Ahogyan bejöttek az idegenek az ajtón, egyből be is csukta. - Itt meghúzhatjátok magatokat, egy ideig! - A férfi csak meghajolt és szó nélkül lekuporodott a padlóra. ~ Még ekkora pofátlanságot! Megmentem ettől a rettenetes vihartól és se szó, se beszéd, összesaraz mindent és kisajátítja magának az a helyet?! Kár volt beengednem... ~ Ekkor belépett Taira a helyiségbe és Quanra ismert. ~ Remek! Hogy még ismerik is egymást! Nagyszerű! Hogy lehetek ekkora hülye?! Miért engedtem be őket? Csak tovább fogják rontani itt a levegőt és nehezebb dolgom lesz, mint volt! Sőt! Ha ezek itt maradnak segíteni! Kész végem... ~ Walter arra lett figyelmes, hogy egy másik szobába sétálnak. Walt utánuk ment, de megállt az ajtóban és háttal az ajtófélfának dőlt, majd karba tett kézzel hallgatta a beszélgetést. ~ Micsoda?! Taria egy rendőr és volt bérgyilkos?! Így már minden értelmet nyer... Basszus! Végem, ha nem csinálok gyorsan valamit! Jó, nyugalom semmi pánik! Gondolkodjunk! Abban jó vagyok... Szóval! Van ellenem egy vízidomár, egy pilóta, egy bérgyilkos, és két új jövevény, akik valószínűleg nem engem fognak támogatni... És az egyiknek egy bazi nagy kard lóg az oldalán... Viszont az én oldalamon van egy két méter magas földidomár! Aki meg van sérülve, nem mellesleg egy idióta és egy káposztaszellem elverte... Remek! Ennél kilátástalanabb, már nem is lehet a helyzetem! Innen már nem nyerhetek! Hacsak... ~
~ Hacsak nem kezdenének szépen lassan fogyni!
~ Hacsak nem kezdenének szépen lassan fogyni...
~ Pontosan! Nah? Meghallgatsz már végre?
~ Mondjad!
~ Ketten vannak a szobában, rajtad kívül... Mondd csak Walt... Jók a színészi képességeid?
~ Nos, nem tartom magam profi színésznek, de bármit el tudok játszani, ha szükséges! Miért kérded?
~ Nos röviden annyi lenne a terv, hogy lemészároljuk ezt a kettőt, aztán eljátszod, hogy a kardos férfi leszúrta Tariát, te neked, meg sikerült megölnöd a csávót! Érted már? Mínusz 2 zavaró tényező és még meg is fognak becsülni, mert sikerült elkapnod a "gyilkost". És ha még van időd és ügyes vagy, akkor a másik csajt is belevihetnéd a "buliba"... Aki a másik szobában maradt.
~ Nem is mondasz hülyeséget... Szerinted képesek vagyunk rá?
~ Walt... Csak engedd el magad és hagyd, hogy megtörténjen... Én segíteni fogok! Hisz megállapodtunk nem? ~ Kacagott fel.
~ Oké... Rendben, csináljuk! ~ Walter kiegyenesedett lassan elindult Taria és Quan felé. Ahogy közeledett egyre jobban átjárta a sötétség. Érezte, ahogyan végigfut, majd szinte teljesen elárasztja a testét. A szemei már-már vörösen izzottak. Mikor már olyan közel került, hogy már csak csapnia kellett volna, a hatalmas és pengeéles karmaival, hirtelen megmozdult a léghajó. A férfi elesett és nagyon csúnyán beverte a fejét az asztal sarkába. Azonnal el is ájult.

Taira felvont szemöldökkel nézett Walterre. Quan kérdése éppen eléggé zavarba ejtette, így kivételesen még örült is a gyanús tudós szerencsétlenségének.
- Először lássuk el őt, aztán… megbeszéljük ezeket a dolgokat. – próbálja felemelni Waltert, és várja Quan segítségét. Ha be tudják vinni a kabinjába, és lefektetni az ágyra a lány megnézi a fejsérülését, és biccent. – Hát, lehetséges, hogy nem fog emlékezni pár dologra, de szerintem komoly baja nem lett.
Taira az íróasztal felé fordult, és végignézett a jegyzeteken. Akaratlanul is beléjük lapozott, majd megszemlélte a férfi első látásra csak sérültnek tűnő kezét. Quanhoz fordult.
- Bocsáss meg a válasz késéséért, de azt hiszem, ennél komolyabb problémánk van. Walter úgy tűnik nem ok nélkül volt gyanús. Úgy fest elvégzett magán pár… furcsa kísérletet. – mutatja fel a jegyzeteket. – Ha valóban a tervek megszerzése a célja, akkor komoly bajban vagyunk, attól tartok.

Quan ha legbelül nem is, de egyetértett Tairával. Mikor látta, hogy a lány próbálja Waltert felemelni odalépett és a jobb vállára felkapta a férfit. Jobb keze a férfi hátára, bal keze a lábát fogta, hogy véletlenül se akarjon barátkozni a földel megint. Majd Tairára nézett várva, hogy hova vigye Waltert. Követte, majd mikor a kabinjához értek az lefektette az ágyra. Majd a lányra figyelt. –Meglehet, hogy kicsit hiányos lesz az emlékezete. - Majd látta, hogy Walter jegyzetei között kutat. Mivel nem tudott semmit arról, hogy itt ki mit csinál így nem szólt egy szót sem. Quan meghallgatta és rápillantott a jegyzetekre. Kis idő után válaszolt. –Ne aggódj. Ha eddig nem haltam bele az elmúlt három évbe, akkor még tudok várni egy keveset. Főleg akkor, ha neked ez most fontos. Bocsáss meg, de lehet, hogy nem figyeltem rád teljesen, de milyen tervekről is van szó pontosan? A jegyzeteket látva tényleg van miért félnünk, de a tervekkel kapcsolatban még én homályt látok. Egyébként meg ha ez a Walter veszélyt jelent ránk ezen gyorsan segíthetünk. – Majd Quan  szép lassan a kardjáért nyúl.

Nilela vacsora közben kiabálást hallott, de úgy döntött ezt a problémát most nem Ő fogja orvosolni a hajón. Biztosan csak a személyzet... Éppen elindult volna felfelé a kabinjába, amikor megpillantotta Walter-t és még egy pár idegent. Nem szokott ilyet csinálni, nem vall rá mert elég alattomos de... Leguggolt és elbújt az ajtókeret mögött. Néha-néha kipislantott. Látta, hogy Walter-t ismét elkapja az agybaj. Mozgott a szája, de nem beszélt. A szemei vörösen izzottak, mintha az egész testéből valami sötétség áradt volna...és... és... erő. Olyan erő, amit eddig nem érzett a tudós körül. Teljesen megszállottan, határozott léptekkel elindult valami felé... Vagy inkább valaki felé. Nilela kicsit jobban kinézett és meglátta Taira-t egy ismeretlen férfi társaságában.
~Walter... bántani akarja Taira-t!~
Nilela már épp felszökkent amikor a léghajó megmozdult és hátraesett. Eléggé beverte derekát egy asztalba, de pár szisszenés után felpattant és ismét kinézett. Walter a földön feküdt. Nilela nem értette mi történt, csak a többiek szavaiból tudta kikövetkeztetni. ~Úristen, mi lett volna ha nem mozdul meg a léghajó... Beszélnem kell Taira-val.~
Amíg elmélkedett az ajtófélfa mögött, addig eltűntek a többiek. Walter is. Nilela kissé kókadtan, a derekára meredt és nem öntötte el boldogság a kék folt láttán. ~Na ezt hogy magyarázom ki...~
Elindult felfelé, amikor meglátta, hogy Walter ajtaja nyitva van. Odaosont, hallgatózott, majd bekukucskált:
-...Egyébként meg ha ez a Walter veszélyt jelent ránk ezen gyorsan segíthetünk. -mondta az ismeretlen férfi és a kardjáért nyúlt.
-Ne! -állt meg az ajtóban, kezét a vizes palackjára téve. Látta, hogy Taira Walter jegyzeteit böngészi, amikbe Ő is szívesen belekukucskálna... -Taira, azt hiszem beszélnünk kell. Nem várhat. -kissé elcsuklott a hangja, leengedte a karját és az ismeretlen férfihez fordult: -Örvendek, Nilela vagyok.

Quan a hang hallatára visszaeresztette a kardot, viszont a markolatot erősen megszorította, látván, hogy a lány a palackjaira tette a kezét.  A férfi várt, hogy mit tesz a lány, de a mikor leeresztette a kezét és bemutatkozott, így ő is elengedte a kardját és teljes testel a felé fordult.
–Szerbusz, Dredd Lein Quan nyugalmazott rendőrbíró állok szolgálatodra.- Majd meghajolt a lány előtt. –Nyugodtabban is közölhetted volna nem tetszésedet. Csak úgy nem bántok senkit. Rendkívüli esetben persze kivételt teszek, például ha Tairáról van szó. Nem tudom, mit akarsz mondani Tairának, de akár velem is megoszthatnád, hátha tudnék segíteni nektek.-
Majd halotta, hogy Walter mocorog és megint a kardjához nyúlt. Fejével lassan visszatekintet az ébredező Walterra. Mikor elkezdett ordibálni, Quan lassan felé fordult. Nem tetszett neki, ahogyan beszélt és viselkedett így a keze továbbra is biztosan fogta a markolatot. Mikor elnézést kért akkor sem lett szimpatikusabb, de még várt, mert nem akarta egyből bántani. Hiszen még nem tett semmi olyat, ami okot adhatna. Egyszerűen csak idegesítő. Végighallgatta Waltert és figyelte, ahogyan kifele halad. Látta, hogy elesik és segítséget kér.
Annyira nem tudta meghatni Walter segélykérése, de természetesen oda ment, bal kézzel alá nyúlt, felemelte, majd jobb kézzel oda húzott egy széket és finoman leültette. –Lehetőleg maradj itt, mert ha most ilyen állapotban kimész, a viharba még rosszabbul leszel. És nekem kintre nem kell kolonc. Maradj bent. Meg tudom oldani magam is. – Majd hátán lévő kardjához nyúlt azzal a különbséggel, hogy tokos túl levette és Taira felé fordult. – Taira vigyáznál erre. Lehetőleg jobban, mint az előzőre. - Quan elmosolyodott, kicsit fel is nevetett. – Ne engedjétek utánam, mert még kettévágja egy elszabadult kábel aztán rám fognátok. – Majd tokkal együtt a lány felé dobta a kardot. – Vigyázz, mert kicsit nehéz kihúzni a tokból, de ez gondolom, neked gondot nem okozhat. – Ezután kifutott Quan, hogy gyorsan rögzítse a hajót, mielőtt komolyabb gondokat okozhatna.

Karin szinte meg sem mozdult azóta, hogy a léghajóra lépett, és elmorgott egy köszönömöt a férfinak, aki beengedte őt és a másik utazót. Csendesen állt az egyik ablak mellett, és némán, tágra nyílt szemmel nézte a vihart. Hajából csorgott a víz, de nem érdekelte, ahogy az esőcseppek végiggördülnek arcán. Pislogni is alig pislogott; az odakint tomboló zivatar teljesen lekötötte a figyelmét.
Gyermekkorában nagyon is szerette az esőt – elvégre, ki ne örült volna a sivatagban egy kis víznek? Még most is élénken emlékezett, hogyan szaladgáltak odakint az esőben a húgával és az öccseivel...még azokban az időkben, mikor könnyedén kijöttek egymással. Görcsösen ökölbe szorította a kezét. Habár most már nem fájt annyira az emlék, mint egykoron, a remény, hogy egyszer újra láthatja a többieket, még most is ugyanúgy égett. Tudta, hogy életben kell lenniük...
~ Őket elvesztetted...ahogy a legjobb barátodat is. Emlékszel, az a vihar éppen ilyen volt, mint ez ~ szólalt meg egy hívatlan hang a fejében, nem mintha szüksége lett volna rá. Azóta kényszeresen gyűlölte az esőt, mintha csak az tehetett volna mindenről. Vagy ha éppen nem az esőt, akkor önmagát... ~ Hát igen, aki képes volt valakit megölni, az számoljon ezzel ~ jutott az eszébe, és felsóhajtott. Erre sem akart gondolni, de úgy tűnt, ma a vihar nem fogja hagyni, hogy azon járjon a feje, amin ő szeretné. ~ Már ha egyáltalán volna olyan dolog, amire szeretnék gondolni ~ tette hozzá magában, és elfintorodott. Na, igen...nem tűnt egyszerű feladatnak ilyet találni.
Csupán az térítette magához, mikor a hajó megbillent, és körülnézett. Addig szinte semmit nem is vett észre a körülötte lévő eseményekből. ~ És már megint az emlékeidben élsz... ~ figyelmeztette magát, mire haloványan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Látta, ahogy valaki elesett, és észrevette a többieket is – ott volt a férfi, aki őket beengedte, ő verte be a fejét, volt ott egy vízidomár...és igen. Quan és Taira. ~ Na, őt se tudom elkerülni... ~ bosszankodott magában egy sort. ~ Úgy tűnik, a szellemek, vagy bárkik is irányítják ezt a szerencsétlen világot, úgy döntöttek, ma tényleg nem hagynak nekem egy cseppnyi nyugalmat sem. ~
Miután a férfit bevitték az egyik szobába, kissé zavartan odalépett Quanhoz – a kardforgató is annak a múltnak a része volt, amit szeretett volna elfelejteni, de inkább vele váltott pár szót, mint a volt fekete napos bérgyilkossal.

- Rég láttalak – biccentett neki. Többre azonban egyelőre nem futotta...képtelen lett volna mást is mondani. ~ Ha nem akar a régi szép emlékekről beszélni, az kész csoda lesz ~ gondolta a nő, és némán várta a választ.

Quan éppen sietett volna kifele, hátha meg tudja oldani a problémát egymaga, mikor egy idegen ismerős hangon szólt hozzá. Az ajtó előtt fordult meg mikor meglátta Karint. Nem gondolta volna, hogy pont vele fog találkozni. Hirtelen emlékek sora rohanta meg, nem is tudta, hogy hirtelen mit kezdjen velük. Karinra nézve minden eszébe jutott, amit Taira miatt elfelejtett.
A családja, a fekete nap, és a többiek. Az utóbbi időben megfeledkezett a múltról. Már nem haragudott a fekete napra, de az akkori harag érzése újra átjárta. De ez csak egy pillanatig tartott. Már nem tudott haragudni. Megbékélt.
A családjával kapcsolatban még nem zárt le mindent. Még lett volna mit elintéznie, de három év alatt nem tudta feldolgozni, hogy aki számára fontos volt az vagy már nem él vagy elhagyta. De végül Taira után ment.
A többiekről pedig nem nagyon tud semmit. Hogy még ki él. Ionáról tudja még, hogy jól van. És most már Karinról is. Mindenki eszébe jutott, akivel anno találkozott. Minden olyannak tűnt, mintha tegnap történt volna. Pedig már három éve, hogy utoljára látta őket. Arcán csak a meglepődöttség volt látható. Próbálta leplezni, hogy kissé felkavarta Karin hirtelen megérkezése, így szokás szerint elő vette jobbik énjét, és egy kis késéssel válaszolt Karinnak. –Szia. Valóban régen láttuk egymást. Sok minden változott azóta nem de? Ahogy látom rajtad azonban nem fog az idő. Jól nézel ki. - Mosolygott rá a lányra. –Hogy vagy?-

~ Ó, hogy a... ~ káromkodta el magát Karin, meglátva Quan arckifejezését. Talán nem csak maga miatt lett volna okos döntés, ha esetleg nem köszön rá a kardforgatóra. ~ Gratulálunk, Karin, ezt megint megcsináltad. Piros pontot is szeretnél? ~ bosszankodott egy sort, és dühösen kilökött egy hajtincset a homlokából. Elhatározta, hogy legközelebb inkább a hallgatás csodás művészetét fogja gyakorolni, ha ilyen helyzettel szembesül, de most már nem tudott mit tenni. Elvégre is, ő kezdeményezte ezt a beszélgetést...
~ Hát igen...a Fekete Nap, azt hiszem, egyikünknek sem volt egyszerű menet ~ állapította meg Karin, ahogy sorra elé tódultak az emlékek...Zima, Kira, Night és...és Aaron. Nem akkor tört össze először a szíve, mikor a fiú elhagyta, de úgy érezte, akkor tört össze véglegesen. Nem értette, miért ment el...hogy miért nem hagyott neki lehetőséget arra, hogy beszéljenek vagy, hogy bármit is mondhasson, és talán ez volt a legrosszabb mind közül. Persze, nem töltöttek sok időt együtt, sok idő óta Aaron volt az első, akivel őszinte volt, aki ismerte...és eltűnt. Kisétált az életéből, éppen olyan hirtelen, ahogy jött. ~ Hát ez van... ~ sóhajtott fel, majd Quanra udvariasan Quanra mosolygott.
- Ne mondd...tudom, hogy továbbra is úgy nézek ki, mint valami bolond útonálló – vigyorodott el, de nem tudta folytatni, köhögés rázta meg, és a falnak dőlt, hogy meg tudjon állni. ~ Emlékszel, éppen ilyen léghajón jöttél rá először, hogy kedveled őt? Mondhatod, hogy három év sok, de ugyan már....kit akarsz áltatni? ~

- És, te hogy vagy? – kérdezett vissza, miután visszanyerte a lélekjelenlétét.

A vihar tovább tombolt odakint, a megoldás meg nem készülődött. Uyemura szemlátomást nem bírt egyedül megbirkózni a problémával, így hát hamarosan a második tartókötél is elszakadt. Ezután már nem volt megállás, a drótok egymás után mind felmondták a szolgálatot, és a léghajó elszabadult. Mivel Uyemura nem volt ott a pilótafülkében, hogy mentse, ami menthető, a léghajó röpte szánalmas és rövid volt. A léggömb hamarosan ereszteni kezdett, a világítás elszállt, és a bútorok az utasokkal együtt vad fogócskázásba kezdtek. Aki figyelmes volt, ilyenkor károgást vélhetett hallani. Ekkor már látszott, hogy rázós lesz a leszállás, de még mindenkinek volt lehetősége, hogy még valamit megmentsen, minden más törékeny tárgy darabokra hullott az érkezéskor. A megrázkódtatás mindenkit kiütött másnap reggelig.
Amikor felébredtek, már Ba Sing Se középső gyűrűjében voltak (nem messze a főbb utcától, amire korábban a négyes mutató mutatott), de körülöttük a léghajó már romokban hevert. Egy kisebb mentőcsapat jött értük, melynek mindegyik tagja hosszú, zöld köpenyt és kerek kalapot viselt, és rendkívül komor képet vágott. Szótlanul kisegítették az utasokat a roncsból, majd amikor meggyőződtek róla, hogy senki nem maradt benn, földidomítás segítségével elkezdték eltávolítani az útból a maradványokat. Ekkor egy újabb alak érkezett, akin szintén zöld ruha volt, bár enyhén díszesebb, és nem viselt kalapot.
- Nagyon örülök hagy megismerhetlek benneteket- hajolt meg- Yze Feng vagyok, a Dai Li vezetője. Beszélni szeretnék veletek. A léghajótok súlyosan megkárosodott, majd ezen a címen jelentkezhettek érte és a benne lévő tárgyakért később. *átnyújt egy papírt* Hamarosan utatokra is engedlek benneteket, de előbb volna egy kérdésem. Miért érkeztetek ide, és miért rongáltátok meg a Káposzta Vállalat régi raktárát, amit már hónapok óta üresen áll?

(OOC: Innentől átveszem a kalandot Ne aggódjatok, beszéltem Moggal, tehát tudom milyentervei voltak a kalanddal. Az enyhén szórakozott írásmódját sajnos nem hiszem, hogy le tudom másolni, de talán majd próbálkozok  Mostantól a reagokat a Középső gyűrűbe írjátok)