A Dai Li újjáépített börtöne

First topic message reminder :

Ide hozzák az elfogott levegőidomárokat. (Nem a föld királyságában van!)

~ Igazam volt ~ a lány hátradobta hosszú haját, és bájosan elmosolyodott. Mindig is voltak elméletei, ami kuszán úszkáltak a fejében, de egyiket sem mondta ki. ~ Azoirt persze továbbra sem szeretem, azt viszont imádom, ha valaki rébuszokban beszél... ~ szeme megcsillant. Ha valaki látta volna azok közül, akikkel együtt volt a börtönben, hát most lebukott volna - de senki sem volt itt, így nyugodtan lehetett ugyanolyan, amilyen csak akart.
~ Imádom azokat a naiv kis gyerekeket, akik azt hiszik, hogy átlátják a háborút ~ szíve szerint gúnyosan felnevetett volna, ahogy arra a néhány szerencsétlenre gondolt Tonraq táborából...Ionára, aki azt hitte, milyen nagyszerű légidomár a képességeivel, valójában meg csak egy buta kislány volt...Tairára, a tűzidomárra, aki azt hitte, hogy megfejthet mindent...meg az az ostoba kis földidomár... ~ Meg én. A megalomániás őrült ~ úgy döntött, hogy kifejezetten tetszik a meghatározás, és hogy semmi pénzért nem cserélné le. ~ Na persze, a világ királynőjére bármikor készséggel... ~ a gondolat eszébe juttatta Azoir rádiózását, és Caroline-t, vagy kit, aki "királynő" akart lenni. Nem tudta, hogy sajnálja-e a lány a dolog miatt, vagy inkább nevessen rajta...ebben a játékban úgyis csak báb lehetett, semmi több, és azt hitte, hogy majd ő fog bábozni. ~ Én legalább tudom, hol a helyem...ha most ebben a csatában bábnak kell lennem, akkor az leszek...néha várni kell. Márpedig én imádok várni ~
Elhúzta a száját, mikor meghallotta Azoir kérdését - aha, szóval el akarta terelni a beszélgetés fonalát. ~ Csodás...ha nem akar beszélni, akkor titkol valamit...ha titkol valamit, akkor azt hiszem, ez egy érdekes téma ~ gondolta, és közelebb lépett a hadnagyhoz.
- Tudja, kevés dolog van, ami igazán érdekel, és higgye el, hogy én mindig a győztesek közé tartozik. Azonkívül meg, hogy én mit akarok, egészen addig, amíg a terveim között nem szerepel az ön vagy Haka meggyilkolása, szerintem nincs sok köze a vágyaimhoz...márpedig, egyelőre semmi ilyet nem forgatok a fejemben - csilingelően felnevetett. - És persze, hogy tudni szeretnék valamit...mégis, mit tesz az után, hogy vízidomár lett?

- Mit csinálok? - nézett rá Azoir - Egyszerű. Vezető lesz, úgy mint maga. Nincs ebben semmi különös. Megígértem neki, hogy királynő lehet, és teljesítem az ígéretemet.
~ Persze, hogy mi az igazi cél, azt nem is sejted, te kis buta~ tette hozzá gondolatban, majd elmosolyodott.
- Egyébként a kisasszony meddig képes követni egy parancsot, meddig tart a hűsége?

- Tudom, mit gondol - jelentette ki a lány mosolyogva. - Hogy ugyanolyan buta liba vagyok, mint az összes többi, és talán nem is téved akkorát..ki tudja? - felnevetett. - Lehet, hogy nem tudom, mi a maga meg Haka igazi célja, de ez nem érdekel...ugyan már, mind ketten tudjuk, hogy ebben az egész játékban nekem csak az egyik báb szerepe jutott, és ez cseppet sem zavar...tudja, ha olyan bolond lennék, mint azok, akik a börtönben ülnek, akkor vígan gondolkodnék, de így nem vagyok túl kíváncsi... - egy pillanatra lehunyta a szemét. Tulajdonképpen tényleg beletörődött abba, hogy ez most nem az ő háborúja, de ettől még tudni akart mindent...sosem az érdekelte, mi történik, hanem az, hogy miért...mindennek oka volt, és az volt a lényeg. Az ok a következő cselekedetet is megmagyarázta. ~ Ezenkívül pedig számtalan ötletem van ~ tette hozzá gondolatban. ~ Na persze, ennek az egésznek az a gyönyörűsége, hogy csak egyetlen megoldás lehetséges... ~ gondolta, és felsóhajtott. Szeretett várni, és bármennyit képes volt egy helyben toporogni, hogy a végén az övé legyen a válasz. ~ De azért van, amit ezek sem érnek meg...pláne egy olyan harcban, amiben csak jókedvből veszek részt ~ jutott eszébe, mire újra vigyorogni támadt kedve.
- Ami a kérdését illeti...a hűségem az életem végégi kitart - ~ magamhoz, persze... ~ ezt már nem mondta ki hangosan. - Amennyiben viszont szeretné, hogy valamit megcsináljak, örvendeznék neki, ha azt egyenesen kimondaná, nem csak célozgatna arra, hogy valamit akar... - oldalra billentette a fejét, és várta a választ.

- Látja, kisasszony ilyenek az emberek... - mondta elgondolkozva Azoir - Rébuszokban beszélnek, elhallgatják az igazságot... - mosolyodott el - Igen hölgyem, butának tartom, de nem olyan félének, mint a többieket. Ez a "buta" kifejezés egy bók volt ön felé. Persze, tudom azt is, hogy ön is csak magának tartozik hűséggel, de ajánlok valamit. Beszéljünk nyíltan egymással, mondjuk el az igazságot. Ami pedig a feladatait illeti, kérem készüljön fel, mert hamarosan jön a végjáték, a mindent eldöntő ütközet. Maga az akire mindenképpen számítok. - majd elhallgatott.
~Vajon elmondjam neki a Hakás ügyet is, vagy ezt elég később elmondani, ha majd összegyűlt a csapat. Ráadásul még van két ember, akinek tartozok valamilyen jutalommal. Caroline királynő lesz. Yangchen a légidomárok legnagyobb tanítója. Vajon tudják, hogy mi fog következni a győzelemből? Vajon sejtik azt, hogy ha győzelemre vezetem őket, akkor én veszíteni fogok?~ Ilyen kérdéseken gondolkozott miközben nézte a végtelen óceánt, majd eszébe jutott, hogy a nomádlány még mindig ott áll.
- Szóval állok rendelkezésére. Játszunk egy kérdés játékot. Maga kérdez, és én őszintén válaszolok, sőt nem hallgatok el semmit. Aztán én kérdezek, és a feltételek ugyanazok. Megegyeztünk?

~ Bók...hah ~ gondolta a lány, és arcán különös félmosoly jelent meg. igazából élvezte a játékot, meg ezt az egész helyzetet...komikus volt a maga módján, márpedig ő imádott nevetni. Igaz, többnyire csak magában tette meg ezt, de attól még ugyanúgy számított, legalábbis ő így látta...az meg, hogy mások nem feltétlenül élvezték azokat a dolgokat, amit ő...nos, az már csak részletkérdés volt.
~ Az meg, hogy mit gondol rólam, nem hiszem, hogy számít...lehet, hogy tényleg bolond és buta vagyok, de ez sosem érdekelt. Csak az, hogy őrült...de azt hiszem, ennyi bőven belefér az életembe...engem azonban az érdekel ~ pillantott a hadnagyra ~, hogy ő milyen...tudni akarom minden cselekedetének okát...hogy mit miért tesz... ~ tekintet az óceánra siklott, látva, hogy Azoir is azt nézi. Nem szerette a vizet - nem volt tartása, túl könnyen esett szét...de ugyanennyire nem kedvelte a levegőt meg a tüzet, és a földet sem. Persze, régebben vágyott arra, hogy légidomár lehessen, de időközben rá kellett jönnie, hogy csak a hatalmat akarta...hogy végre tényleg azt lássák benne, aki, ne csak egy buta akolitus lányt...
- A játék valóban jó ötlet - mondta halkan. - De attól tartok, nem áll módomban elhinni magának mindazt, amit mondani fog...persze, ettől függetlenül nagyon is szívesen várom a válaszát - lehunyta szemét egy pillanatra, és átgondolta, mit is akar tudni...azaz, mit akar először tudni, meg hogy megéri-e neki az, hogy félig-meddig őszintének kell lennie. ~ Na persze, az igazság nem biztos, hogy valóban így is történt... nem is hiszek az igazságban... ~ elfintorodott. Ez tulajdonképpen igaz volt - nem hitt még annak sem, amit a saját szemével látott, mert az sem volt valódi...a szeme ferdített el mindent. Vagy épp a füle. De nem tudott a szemüveg nélkül nézni...csak ha elengedte a saját véleményét... - Nos, csupán annyi érdekelne, hogy mit gondol rólam - jelentette ki végül, és némán várta a választ.

Azoirból hirtelen feltört az őszinte nevetés, ahogy meghallotta, Yangchen válaszát, és kérdését.
- Kisasszony, kérem, én megmondtam, hogy nyíltan és igazan fogok beszélni, az hogy elhiszi vagy nem, a maga dolga. - Majd letörölte a szeméből kibuggyanó könnycseppet, és folytatta. - Mit gondolok magáról? Nos, azt gondolom, hogy maga egy olyan lány, aki megvan elégedve, ugyanakkor még sincs megelégedve a sorsával. Maga, kisasszony, egy okos és művelt lány, aki nem másra vágyik, mint hatalomra. Ó igen... Arra vágyik. Mit gondol miért döntöttem úgy, hogy magam mellé állítom? Minket ugyanaz hajt. ~ Meg persze más is, ami most még nem lesz lényeg ~ Szóval azt gondolom, hogy maga egy igazi főnyeremény, egy ász, egy adu a kezemben. Ön a titkos fegyver, az utolsó esély, a legbiztosabb megoldás, a legbizalmasabb szövetséges és a legmegbízhatóbb katona. Ezt gondolom önről. - Mondta, majd tekert egyet a kormányon, minek következtében a hajó orra arrébb fordult. - Szóval, mondja, miért is rühelli Ionát, meg a többi nomádot? De őszintén válaszoljon! - rakta a végére a felszólítást, végig gúnyosan, félig komolyan.
~ Remélem betartja a szabályokat, mert ha nem, akkor jön a meglepi~

~ Ha valóban így gondolja, akkor igen hízelgő...ugyanakkor mégiscsak sértő ~ gondolta a lány, és elvigyorodott. Egyrészt örült annak, ha fontosnak tartották, másrészről viszont jobban szerette, ha az számított, hogy ő kit tart fontosnak - bár, ha jobban meggondolta, ez tulajdonképpen csak önmaga volt, szóval nem is volt olyan sok különbség a kettő között... ~ Ebben csak az a komikus, hogy még magamat is utálom...te jó ég, milyen ember vagyok én? ~ szíve szerint felnevetett volna, de nem tette. A többi viszont, amit a hadnagy mondott, elgondolkodtatta, bár valamiért volt egy olyan érzése, hogy Azoir nem csak a hatalom érdekli...hanem valami más is - ahogy korábban mondta, a bosszú. ~ Talán elvesztett valakit szegénykém? ~ gúnyolódott magában, és grimaszolt. ~ Még mindig jobb, mintha úgy vesztett volna el valaki számára fontosat, hogy az még kézzel-lábbal kapaszkodott belé... ~ megrázta a fejét, ahogy eszébe ötlött anyja arca...nem akart rá gondolni...ő ugyanolyan hazug volt, mint az apja...
- Nos, a kérdése kissé túlontúl bizalmas... - felkacagott. - De úgy döntöttem, hogy őszintén válaszolok magának, ki tudja, miért... - egy pillanatra elhallgatott. - Tudja, hadnagy úr, akolitusnak születtem, és ez...hogy is mondjam? Mindig is zavart...hogy állítólag egy nép képviselője vagyok, ugyanúgy, mint egy nemidomár is víztörzsi, és lehetnek rá büszkék, mint Sokkára, de egy akolitus mindig is csak akolitus marad...mivel csupán kevés légidomár van, mindenki őket isteníti, bárhogy is legyen...hiába tudtam többet a kultúrúról, mint ők maguk, mi csak arra voltunk jók, hogyha szerencsénk van, egy légidomár feleségül vegyen minket...vagy épp hozzámenjen, azt hiszem, érti, mire gondolok - elgondolkozott. - Ezenkívül gyűlölöm, hogy tökéletesen teszetoszák...maga szerint miért tudták őket kipusztítani? Talán mert olyan életképtelenek voltak...és ehhez még hozzátatozik az is, hogy azt hiszik magukról, a világ minden apró részletével tisztában vannak...nos, megteszi a válaszom? - kérdezte.
Egyelőre még nem tudta eldönteni, hogy valóban meggondolatlanság volt-e ennyit beszélnie, de nem érdekelte...mégis, mit számított, ha valaki megtudta, milyen valójában? Ugyan már...
- Most pedig én következem...mondja, kit vesztett el, hogy ennyire hajtja a bosszúvágy?

~ Nahát, nem is gondoltam, hogy hasonló a gondolkodásunk... ~ döbbent meg Azoir, hallva Yangchen válaszát. ~ Vajon mit zsólna a hosszú távú terveimhez? ~ Majd válaszolt.
- Én nem vesztettem el senkit sem. Bosszúvágy? Nem, kisasszony. A bosszú az Haka dolga. Én mást akarok. Valami újat. Valami olyat ami ötvözi Kuvira, Zaheer, Unalaq és Amon eszméit. Engem nem hajt bosszú, én nem szenvedtem el semmi kárt. De a népem, az igen. ~ Biztos, hogy felkeltettem az érdeklődését...~ Sajnálkozott magában Azoir ~ De mostmár mindegy...~
- És én jövök... Tegyük fel, hogy megkapja, amit akar. Hatalmat. Mihez kezdene vele, mit változtatna, mire használná?

~ Legutóbb még nem így mondta...de sebaj... ~ gondolta Chen, és félrehajtotta a fejét. Igazság szerint érdekelte a dolog, meg nem is... ~ Az ő dolga, mit akar...és sejtem, mi lehet az, de majd később kérdezek róla... ~ elmosolyodott. Valójában sokkal jobban sikerült ez a beszélgetés, mint ahogy számított rá...egészen élvezte. ~ Csodás...legalább nem utálom annyira a főnökömet, mint eddig... ~ jutott eszébe. Aztán persze az is, hogy vajon mi lehet Ionáékkal...élnek-e vagy halnak, vagy egyáltalán, mi van velük...mégiscsak össze voltak zárva...mégiscsak túl sokat tudhattak róla, ha figyeltek. Felsóhajtott - annak ellenére, hogy szerette az ártatlan és aranyos kislányt adni, zavarta, hogy mindenki olyan vak volt...így semmi értelme nem volt az erőfeszítéseinek...
- Hogy mit tennék, ha minden úgy lenne, ahogy én azt akarom? - kérdezett vissza a lány, és elgondolkodott...valójában már ezernyi terv volt a fejében, de végül melyiket is tenné meg? ~ Persze, csak egy helyes megoldás van ~ emlékeztette magát, és nagy levegőt vett. - Tudja, ha egyszer oda kerülnék, hogy azt tehetem, amit csak akarok, sok mindent tennék...azt hiszem, egyensúlyt teremtenék a népek között, ha lehetne...tudja, én nem hiszek abban, hogy létezik igazság, de ha mégis, akkor nem hinném, hogy ez az...ha valaki előnyt szerez, akkor csak más kárára tudja...a népek nem egyenlőek,  vezetők nem megfelelőek - elhallgatott. Kicsit félt attól, hogy sokat mondott, de nem hagyta abba a beszédet. - Tudja, gyűlölöm, hogy minden gyereknek azt tanítják, hogy a világ csak fekete meg fehér, vannak a jók meg a gonoszak. Én ebben nem hiszek - vannak az emberek, és vannak eszméik és vágyaik...mindegyik jó...csak épp a maga nézőpontjából. És amíg ebben hiszek...nos, addig pontosan tudom, mit akarok - jelentette ki.
- És, mi vezette magát ahhoz, hogy Hakával dolgozzon együtt? - kérdezte a hadnagytól, és várta a választ.

- Osztozok a gondolkodásmódjában, kedves Chen kisasszony. - válaszolta Azoir. - Úgy látom, hogy az érdekeink, céljaink megegyeznek, csupán az eszközök mások. De ez nem baj, engem nem zavar. - mondta, majd sóhajtott - Nos, Hakaval való kapcsolatteremtésen azon alapult, hogy kellett egy balek, egy báb. Kellett valaki, akinek nagy céljai voltak, és volt ereje véghez vinni őket. Hakát én tettem királlyá, de mint minden gépezetbe, az enyémbe is homokszem került. Haka úgy gondolta, hogy erősebb nálam, és ezért változtatott a terveken. Nos, vesztettem vele szemben. - mondta beismerően, majd széles vigyor jelent meg az arcán, ugyanis eszébe jutott a filozófiája. - De nem baj. A mi szövetségünk egy érdekszövetség. A másik addig barát, amíg nincs útban. - nyugtázta, majd elgondolkozott azon, hogy mit kérdezzen. - És egyébként ön mit gondol rólam?

- Nos, valóban érdekesen hangzik...de mivel tudom, hogy maga veszít, ha nyer, azt hiszem, nem kell attól tartanom, hogy esetleg túl súlyosan érinti a veszteség - mosolyodott el Chen is, miközben gondolatai egyre gyorsabban pörögtek a fejében. ~ Nos, ebben a játékban meglepően sok a balek...és kíváncsi vagyok, mit tervez ez az őrült... ~ elvigyorodott. Kezdte megkedvelni a hadnagyot...végre úgy tűnt, hogy van esze, és ennek végtelenül örült...végre talált magának egy érdekes beszélgetőpartnert, akivel nem kellett azt játszania, hogy micsoda érzékeny, ártalmatlan, aranyos kis teremtés...utált az lenni. Még ha a hadnagy hazudott is neki, az sem érdekelte...legalább beszélgethetett normálisan, és ez mindennél többet ért.
- Hogy én mit gondolok magáról? - felnevetett. - Őszintén szólva először egy öntelt hólyagnak gondoltam magát, és utáltam... - megvonta a vállát. - Aztán már egy egészen ép elméjű öntelt hólyagnak gondoltam, most pedig egy ép elméjű őrültnek gondolom...megfelel ez a válasz? - kérdezte, és elgondolkodott...mit is akart kérdezni? Mi volt az, ami igazán érdekelte. Gyors mosoly futott át az arcán - nos, akkor ezt fogja mondani...a válasz pedig...a válasz pedig, reményei szerint igen beszédes lesz.
- Mind a ketten tudjuk, hogy sok mindent titkol el, és annak ellenére, amit mondott, nem vagyok biztos abban, hogy valóban igazat mondott...nem abban kételkedek persze, hogy a mondatok, amik elhagyták a száját, hazugságok voltak, de...de azt szeretném tudni, hogyan vert át. Most vagy máskor...az mindegy.

- Látom, ismer engem - kuncogott a hadnagy, miután meghallotta a lány szájából a saját filozófiáját. Igen, meglepően sok a balek. - mondta, mintegy kitalálva a nomádlány gondolatait. - Itt mindenki az, kérdés, hogy ezt kihasználják-e vagy nem. Ami pedig az ép elméjű őrültet illet, sztornózzuk az épet és az elmét. - Majd elgondolkozott azon, hogy mit is akar tudni a lány a kérdésével. - Tudja, eredetileg át akartam verni. Aztán rájöttem, hogy azzal semmit sem érnék el. Nem hazudtam, nem hallgattam el semmi fontosat. Csak a részletek egy részét... - mondta mosolyogva, és szeme megvillant. - A múltban talán átvertem, de nem emlékszem, hogy hol, ugyanis sok a köpönyegem. A másik: Az a titkárnő is azt hitte átverem, de igazat mondtam neki. Szóval, ha úgy is érzi, hogy átverem magát, gondoljon arra, hogy ebből önnek csak előnye származhat. Mondja csak képes lenne végezni az avatárral?

Ionát elöntötte a düh, és a csalódottság. Azoirnak nem volt joga így felhasználni az indákat, sem a légidomárokat. Nem volt joga megölni két embert. De újabban kiket érdekel, hogy mihez van joguk, mihez nincs? A lány magában átkozta a hatalomvágyat, és a bosszút, ami az emberek legtöbbjét hajtotta. Undorító, amit ez a fickó művelt. A gyökerektől mozogni is alig tudott, így csak Kai felé fordult:
- Ki fogunk jutni innen. Valahogy. Akárhogy... - elgondolkozott. - Nem használhatom a szellemi kivetülést, így számba kell venni a lehetőségeinket, és nyugodtnak maradni. Képes vagyok hangokat utánozni és elnémítani, de ez most, fogságban nem sokat ér... Viszont Jinorától hallottam, hogy egyszer képes volt kivetülés nélkül segítséget kérni a szellemektől. Nem tudom, sikerülne-e... de megpróbálom. - lehunyta a szemét, és igyekezett koncentrálni. ~Tudnom kell hol vagyunk, és üzenetet szeretnék küldeni. Segítségre van szükségem. Tudnom kell, hol vagyunk...~

- Nem érdekel, hogy jó lesz-e nekem attól, hogy átver - vonta meg a vállát a lány, és elmosolyodott. - Tudja, lehet, hogy azzal jól járnék, de néha többre értékelem a bukást, ha tudom, mi az oka, mint a felemelkedést úgy, hogy átvertek...inkább bukjunk el emberként, mint legyünk valakik bábként, nem? - felkacagott. - Persze, beletörődtem abba, hogy itt nincs sok szerepem, de ettől szeretem tudni az igazságot...még akkor is, ha csak azt tudom, hogy átvernek-e - elhallgatott, és végiggondolta, mint is válaszolhatna a hadnagy kérdésére...igazság szerint azon még sosem gondolkozott, hogy mit tenne az avatarral, de érdekes kérdés volt. Persze, már magától is eszébe jutott néhányszor, hogy hasznosabb lenne holtan...akkor egyszerűen csak megkeresné a következőt, és maga mellé állítaná... - Azoirra pillantott. Nem tudta eldönteni, hogy neki is ez-e a terve, vagy az avatart, mint személyt, végleg meg akarja semmisíteni. ~ Hát, ha a Vörös Lótusz elveit is hasznosítja... ~ felsóhajtott.
- Nem tudom...ha arról van szó, hogy elméleti szinten képes lennék-e rá, hát akkor igen. Hogy a képességeim szerint nem, az viszont egy másik dolog...talán...nem tudom - válaszolta vidáman, és elgondolkozott azon, hogy mit kérdezzen. - Mondja csak, van olyan ember ezen a világon, akit nem ölne meg pusztán azért, mert az útjában áll? - bökte ki végül.

- Kisasszony, ennél fogósabb kérdést vártam. - nevetett fel Azoir, - Persze, hogy van. Én csak akkor ölöm meg azt, aki az utamban van, hogyha nem áll az oldalamra. - majd folytatta a lány elmélkedését - tudja, a bukást én is többre tartom a győzelemnél. És ne aggódjon, van magának szerepe, és nem is kicsi. Kérdésem viszont az lenne, hogy képes-e úgy harcolni, hogy van egy állandó társa. Egy olyan embert képes-e elviselni, aki szakított népének hagyományaival?

Chen jót vigyorgott magában Azoir válaszán - szeretett buta, rosszul megfogalmazott kérdéseket feltenni, mert azokra sokkal, de sokkal viccesebb volt a válasz. ~ Ó...ha tudná, hogy megtudtam azt, amit akarok... ~ nem mosolyodott el, de nagyon jól mulatott.
A kérdés azonban igenis zavarta - persze, tudta mi a helyes válasz, de abban már cseppet sem volt biztos, hogy neki ténylegesen az is a jó...ezt még át kellett gondolnia. ~ Persze, azt hiszem, némileg jobban szórakoznék, na persze, csak ha nem egy tökkelütöttről van szó, ami igenis előfordulhat...másrészről viszont attól tartok, néha zavarna... ~ kisimított egy kósza hajtincset a homlokából.
- Tudja, ez egy érdekes kérdés - kezdte halkan. - Amennyiben azonban nem egy tökéletesen lökött illetőt akar rám sózni, még az is lehet, hogy képes leszek vele együttműködni...azt hiszem, hajlandó vagyok rá...de ha tényleg valami idiótát akar a nyakamba varrni, én komolyan mondom, hogy megölöm - tette hozzá mosolyogva. - Szóval, akkor meddig húzza még a dolgot? Netán még ma láthatom az illetőt? - kérdezte végül. ~ Jobb előbb túlesni rajta, mint később... ~ gondolta, és nagy levegőt vett. Egyelőre nem tudta elképzelni magát, mint valami nagy csapatjátékost - de elvégre, előbb-utóbb ezt is meg kellett tanulnia...

Kai felébredt az alvásszerű állapotból, amit az indák okoztak. A lehunyt szemű Ionára nézett.
~ Na ne, szerintem ez kipurcant ~ fintorodott el magában.
Végig csak egy néma szemlélő volt. Látta, hogy Bociszemet elvitték, ahogy a furcsa vízidomárt is.
~ Szóval kivégzik. Hát, ilyen az élet. ~
Végül pedig rájött, hogy indák szorítják, még a legkellemetlenebb részeinél is, ami eléggé fájdalmas volt. Mozgolódni kezdett, majd egy furcsa, halk pattanást hallott, és rettenetes fájdalom hasított végig az alkarjánál. Volt egy olyan érzése, hogy eltört.
~ Ó, mondd, hogy csak megzúztam, és egy inda pattant el... ~

Mint kiderült, Iona nem purcant ki, hanem megpróbált kapcsolatba lépni a szellemvilággal. Rövid időn belül sikereket ért el, és az indák engedni kezdtek neki, sőt a börtön ajtaját is kitörték. Ezután a két légidomár keresztül rohant a börtönön, és pár őr falhozcsapása után kijutottak a föld felszínére. Ahogy körbenéztek, észrevették Azoir léghajóállomását, és az épületeket körbejárva találtak egy térképet a börtönökről. Így hát közös erővel, (Kai törött keze miatt) a levegőidomításhoz folyamodtak, és elhagyták ezt a gyilkos helyszínt.

Azoir sajnos nem tudott válaszolni a kérdésre, mert megjelent a vízen egy hatalmas platina építmény. Azoir egyenesen odakormányozta a hajót, és le is szállt, majd mindketten elhagyták a hajót, és csatlakoztak az ottmaradtakhoz.

/ A játékosok írjanak Blaine hajójára! Azoir és Yangchen írjanak a víztörzsi börtönbe! /