Titokzatos falu

First topic message reminder :

Szellemek telepedtek meg a Tűz Népének ezen részén. A falu kicsi ugyan, de rengeteg szellemet találni, az emberalakúaktól az egészen absztraktig. A fák szokatlanul magasak, mintha az ember a szellemvilágba csöppent volna. A házak leginkább a fákon helyezkednek el, az aljnövényzet gazdag, a levelek között napfény szűrődik át.

~ Ez az! Sikerült! ~ Gondolta, miközben a ketrec az elemeire hullott. A szellem megszólította őt a gondolataiban. A fiú válaszképp csak bólintott egyett, de ekkor hirtelen egy föld ölelte körül a testét. Nem tudta folytatni az idomítást ezért kicsúszott a keze közül az írányítás és a víz lehullott a földre felszívva azt. ~ Fenébe! Nem tudok mozogni, de el kell vonnom a figylmét a szellemről. Basszus... Most fog átváltozni a "negatív" alakjába? Akarom én ezt látni? De nincs túl sok választásunk. A lényeg az, hogy eltereljük a figyelmét és kizökkentsük az egyensúlyból. Lerra témája érzékenyen érintette, ezzel kéne most is próbálkozni. Majd én feldühítem... Még akkor is ha lerúgja a fejemet egy jól irányított sziklával... - Hé Iyo! Szép a "földbörtönöd" egy mozgássérülthöz képest... - Mondta nagyképűen és próbált minél idegesítőbb lenni. - De az anyaság terén mégsem vagy olyan kiváló, mi?! Hátrahagytad az egyszem lányodat, csak azért, hogy támogass egy bukott ügyet?! Hát ez vicces! Jah nem is, inkább siralmas. Nem mintha jobban járt volna egy olyan anyával, mint te. Igazából szívességet tettél neki, Vörös Lótusz ide vagy oda. - Ha a többiek közül valaki nem értené, hogy bosszantani akarja Iyo-t, akkor feltűnésmentesen a szellem irányába biccenti a fejét. - De hát nézz csak rá! Egy erős, okos érett nő lett belőle... NÉLKÜLED! - Dogorn úgy érezte, hogy erősen betalátak a szavai. - És most sincs rád szüksége és valószínűleg nem is lesz. Most is csak hátráltatod a saját lányod a céljai elérésében... Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, de milyen anya az ilyen? Vagy egyáltalán, hogy nevezheted magad annak? Azt mondod szereted? Én azt mondom, hogy... - Itt egy pillanatra megállt és Lerrára nézett. ~ Lerra, ha nem csinálsz itt most valamit, lehet, hogy mind meg halunk. Csak egy kicsi kis zavargás kéne... ~ Gondolta. De mivel nem emlékezett, hogy hol tartott a monológjában és, hogy mit akart kihozni ebből az egészből ezért már csak ennyit tudott kinyögni: - Szóval én mondom azt, hogy szeretem!

Lerra felfüggesztette a támadásokat, amikor Iyo kitért előre, majd földdel börtönözte be a többieket.
~Mit is gondoltam... Hát persze, hogy sokkal jobb idomár mint én... Nem, nem érdekel mi beszél, ne érdekelnek a szavai! Elhagyott, ezt nem szabad elfelejtenem.~
Iyo kitartóan beszélt a lányhoz, ő pedig próbálta figyelmen kívül hagyni "anyja" szavait, ám amikor azt mondta szereti, Lerra gyomra összerándult. Elszorult a torka, a könnyeivel küszködött, nem igazán tudott mit mondani. Úgy érezte a dühe alábbhagy és a helyébe a csalódottság lép, amit nagyon nem akart... Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Dogorn bosszantani kezdte Iyo-t.
Lerra kicsit megkönnyebbült, lenyelte a könnyeit és megpróbált Dogorn-ra figyelni, bár az első szavait nem hallotta.
~Mi a fenét csinálsz? Meg akarsz öletni mindannyiunkat?~
Dogorn feltűnően idegesíteni akarta Iyo-t, csak Lerra azt nem tudta, hogy miért. Látta, ahogyan összenéznek a többiek.
~Van valami tervük... Biztos vagyok benne.~ Sóhajtott. ~Megbízom bennük.~
Már épp rákészült volna a nagy monológra, amikor Dogorn ismét megszólalt:
-Szóval én mondom azt, hogy szeretem!
Lerra önkéntelenül is elmosolyodott és ismét elszorult a torka. Dogorn-hoz lépett és végigsimított a fiú haján. Belenézett a kék szemekbe, amikben bár már annyiszor elmerült, úgy érezte sohasem fogja megunni a látványukat. Közelebb hajolt, lecsukta a szemét és megcsókolta a fiút (ha engedi).
A gyomrában táncot jártak a pillangók, majd visszafordult Iyo felé.
-Hiába vagy te a vér szerinti anyám, ha sohasem foglak annak tekinteni. És sohasem foglak szeretni!

Dogorn már teljesen belekavarodott a mondanivalójába, csak arra koncentrált, hogy mondjon egyáltalán valamit amivel elvonhatja Iyo figyelmét a szellemről. ~ Ha eddig nem sikerült akkor most már biztos. ~ Gondolta a fiú a csók után a fiú és a lányra nézett. Legszívesebben hozzáért volna az arcához, vagy a vállára tette volna a kezét, de meg sem tudott moztulni Iyo erős szorításától. - Akkor most eldöntöttük? Együtt vagyunk?  - Ugye tudod, hogy nem én vagyok a legjobb parti? És néha nem vagyok teljesen éppeszű. - Mosolygott. - Az a Dieb gyerek szerintem sokkal jobban hozzád illik! - Nevetett fel. - Jah és persze a humorom se a legjobb, remélem nem zavar majd! - Viccelődött. ~ Áh szörnyű vagyok! Épp a halál torkában csücsülünk és csak viccelődök. De hagyjuk most a poénkodást, elvégre egy elterelő hadművelet közepén vagyunk, nem? ~ Kérdezte aztán folytatta a stratégiáját. - És most mihez kezdesz Iyo? Gondolom fáj... Csak senkit sem érdekel! - Ekkor befejezte és várta a reakciót.

Dogorn már teljesen belekavarodott a mondanivalójába, csak arra koncentrált, hogy mondjon egyáltalán valamit amivel elvonhatja Iyo figyelmét a szellemről. Amikor Lerra hozzálépett és megcsókolta szinte nem is tudta, hogy ezt miért kapja. Aztán eszébe jutott, az utolsó mondata. A fiút elöntötte a boldogság. Nem is érdekelte már semmi csak ő. Ismét elolvadtak egymás tekintetében. Legszívesebben hozzáért volna az arcához, vagy a vállára tette volna a kezét, de meg sem tudott mozdulni Iyo erős szorításától. - Akkor most eldöntöttük? Egy pár leszünk?  Ugye tudod, hogy nem én vagyok a legjobb parti? És néha nem vagyok teljesen éppeszű. - Mosolygott. - Az a Dieb gyerek szerintem sokkal jobban hozzád illik! - Nevetett fel. - Jah és persze a humorom se a legjobb, remélem nem zavar majd! - Viccelődött. ~ Áh szörnyű vagyok! Épp a halál torkában csücsülünk és csak mondom a vicceimet. De hagyjuk most a poénkodást, elvégre egy elterelő hadművelet közepén vagyunk, nem? ~ Kérdezte magától, aztán folytatta a stratégiáját. - Szóóval, akkor szerintem térjünk vissza a tárgyhoz... És most mihez kezdesz Iyo? Gondolom fáj... Csak senkit sem érdekel! - Ekkor befejezte a mondanivalóját, figyelte Iyo-t és várta hogy a szellem "csodát" tegyen.

Lerra nagy szeretettel nezett Dogorn-ra, örült, hogy ebben a helyzetben van valaki akire támaszkodhat. Megmosolyogta a fiú vicces beszólásait, bár biztosra vette, hogy nagyon zavarban lehet.
A Dieb-es mondat nagyon megütötte a lány fülét:
-Ha még egyszer kimondod a nevét, lehet, hogy tényleg megkeresem! -nevetett Lerra. -És tudom, hogy milyen kis lökött vagy, de ha egyszer Te kellesz.
~Nem, ez most nem az a helyzet amiben nevetgélhetünk vagy andaloghatunk... Ki kell szabadulnunk innen, hogy soha többé ne láthassam az anyámat...~
Lerra addig ismételgette gondolataiban az "Anya" szót, hogy elméje visszarepítette a múltba, ahol még csak 7 éves volt, kockás szoknyát és harisnyát viselt és két copfban hordta a haját, melyet az anyja, Shea kötötte össze neki minden reggel iskola előtt.
Bár rég volt, de Lerra mégis emlékezett arra a napra, amikor gyermeteg vigyorral sétált haza, ám szülei arcára nem a szokásos szeretetteljes mosoly, hanem az aggodalom ült ki. Emlékszik a szavakra, melyek tudatták vele, hogy senki sem az körülötte, mint akinek látszik és, hogy fogalma sincs róla kik a szülei.
Sok évvel ezelőtt történt, mégis ugyanannyira megérintette ez az emlékkép...
Fájdalom nyilalt a mellkasába, érezte, hogy elsötétedik a kép előtte, de még utóljára segítségkérően Dogorn-ra nézett.

~ Vajon mi tarthat ennyi ideig annak a semmirekellő szellemnek! ~ Türelmetlenkedett Dogorn miközben Lerra válaszát hallgatta. ~ Én kellek? Nem történt velem ilyen jó dolog, már vagy... Szóval... Tehát... Már vagy mióta az eszemet tudom! ~ Gondolta. - Nos, a "lököttet" bóknak veszem! De még mielőtt bármit is tennénk! Intézzük el a mostani "problémát", menjünk el a völgybe és mentsük meg a világot. Mit szólsz hozzá? - De a fiú észrevette, hogy a lány gondolatai teljesen máshol jártak. Mintha hipnotizálták volna. Furcsa arckifejezést vágott és a földbe gyökereztek a lábai. - Lerra! LERRA! Jól érzed magad? - A kiáltás eredményeképp a lány egy pillanatra "visszatért közéjük" és segítségkérően Dogorn-ra nézett. ~ Fogadjunk, hogy ez is az az átkozott szellem műve! Nem lett volna szabad kiengednem! Francba! ~ A fiú minden erejét összeszedte és megpróbált kijutni a szorító föld öleléséből, persze sikertelenül. Nem tehetett semmit, csak figyelte a lány sápadt arcát. ~ Jajj, el ne ájulj itt nekem, kérlek! De mit csinál eközben Iyo? Mi itt játszi könnyedséggel elbeszélgetünk, míg ő... Míg ő csak ott áll? Lehet, hogy túlságosan is telitalálat volt az utóbbi "hadművelet"...

Dogorn sértései célba értek, de még jobban hatott a nőre az, hogy látta a lánya reakcióit. Iyo, akármilyen érzelemmentesnek és hűvösnek tűnt kívülről, nagyonis szenvedett attól, hogy látnia kellett, Lerra mennyire nem fogadja el. Megtanult az emberek szánalmával, néhol megvetésével élni a karja miatt, amit egy harcban még fiatalon veszített el, de azt remélte, a lánya, ha nem is borul örömmel a nyakába, de legalább elfogadja a tényeket. Így nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ahogy a csókkal sem... ha Dogornnak árt, Lerra végleg meggyűlöli. Sajnos ideje sem volt gondolkozni.
A szellem, érzékelve a zavart, ami Iyo határozatlanságával az egész társaságot hatalmába kerítette, kitört a meggyengült ketrecből, és a fiatalok láthatták egy új alakját... sárkány volt, a pikkelyei olyan ezüstszürkék, amiről úgy tűnt, a fekete és a fehér legtökéletesebb átmenete. Az egyik szeme kék volt, a másik viszont vörös... A táborban eluralkodott a pánik, és a sárkány odakiáltott a foglyoknak.
- Fussatok! - az egyik csápjával (OOC: olyan csáp mint Roku sárkányán, a jelenet is hasonló ahhoz, amikor ő adta át Aangnak a tudást az üstökösről) megérintette Aneko homlokát, aki bólintott, majd intett a többieknek.
- Gyertek!
A kis csapat, ha futnak el tudnak szabadulni, ekkor azonban a szellemet magára hagyják. Ha viszont nem menekülnek, akkor saját maguk, és Aneko biztonságát, ezáltal az egész küldetés sikerét kockáztatják. Ha eltávolodnak, egyikük sem hallja, de Iyo végül visszanyeri az irányítást, és egy idő után a szellem nem is áll ellen. Elfogják, és a nő kérdőre vonja.
- Miért segítettél nekik? Mi hasznod van ebből?
- Hibáztam annak idején. Most jóvá tehetem, ha megóvom a hírnököt.
- Azt sem tudják, milyen tudás lapul annak a völgynek a mélyén. Elfogjuk őket.
- Tévedsz. Talán meggyengültem, és száműzött lettem, de felnyílt a szemem, és ismerem a barátaimat. A Feledés Völgye nyitva áll majd előttük... és a te embereidnek esélye sem lesz.
- Meglátjuk. - sziszegte a nő. - Én azért nem adom fel.
- Tudom. - mosolyodott el az időközben ismét emberalakot öltő szellem. - De kérdés, képes leszel-e ártani a lányodnak? Mert ha nem, veszíteni fogsz.
Ha sikerül elég nagy távolságba menekülniük, Aneko kér egy kis időt, és leül meditálni. Perceken belül feláll, és int a csapatnak, akik szeme elé döbbenetes látvány tárul... Korra sárkánymadara ereszkedik le a tisztáson.
- Ismeri a szellemet, akivel fogságba estünk. - mondja a lány. - És ismer engem is. Segíthet nekünk eljutni a Völgybe.

Dogorn aggódva nézte Lerrát, mert nem tudta, hogy mi lelte, de akkor a szellem hirtelen kitört börtönéből és átalakult. A fiú elméjén ismét fájdalom hatolt át, jelezvén a bajt. ~ Jaj ne! Dieb-nek tényleg igaza volt... Ő az! Emlékszem rá... Ő öltem meg az apámat! Gyűlölöm és legszívesebben megölném... De most fontosabb dolgom van! Vigyáznom kell a lányokra és épségben ki kell őket juttatnom innen! ~ A szellem Iyo-t és embereit is a hatalmába kerítette és a vízidomár érezte, hogy kezd meglazulni a föld szorítása. Egy erősebb feszítés hatására le is hullott a körülötte lévő gát. Megfogta Lerra karját és Dolores és Aneko irányába sietett. Segített nekik kiszabadulni (már ha szükségük van a segítségre) és megállt az erdő szélénél. - Gyertek, mert láttam már ehhez hasonlót és nem szeretném még egyszer átélni! Gyerünk, gyerünk, futás! Intett a többieknek mutatván az irányt a sűrű erdőbe. Dogorn érdeklődve nézte, hogy mit tesz a szellem Aneko-val, de sürgetőbb teendője volt, mint a csodálkozás. Megvárta míg mindenki beérte őt, majd utolsóként elhagyta a helyszínt. Még egy búcsúpillantást vetett a Iyo-ra és a szellemre, aztán futott a többiek után. Már 10 perce futottak minden erejükből, mikor Dogorn megállt egy fát támasztva, hogy némi levegőhöz jusson. - Jó! Szerintem leráztuk őket. És most? - Aneko kért egy kis időt, hogy leülhessen meditálni. - Most szeretnél meditálni? Folytatni kéne az utunkat! Nem tartom jó ötletnek... De bízok a képességeidben... - Mondta és ledőlt az egyik fa tövébe. - Van valakinél esetleg egy kulacs víz? Vagy egy üres palack? Bármi használható? Elvettek tőlem mindent... És egy vízidomár nem tud harcolni az életet adó folyadék nélkül... - Mondta. ~ Hacsak nem vagy véridomár persze... ~ Tette hozzá gondolatban. - Amúgy mindenki jól érzi magát? Nem sérült meg senki? És Lerra! Sajnálom, ami az édesanyáddal történt... Meg azt is, hogy csak most tudtad meg... Biztos nem kellemes érzés... - De nem is telt el sok idő, a lány fölállt és leszállt egy sárkánymadár. - Húha! Aneko! Szabad megkérdeznem, hogy mit tett veled az a szellem, amitől sárkányokat tudsz hívni? - Kérdezte vicces hangnemben. - Ha tudja, hogy hogyan juthatunk el a völgybe akkor gyerünk! Mire várunk még?

Nem jutottak messzire Anekoval. A földidomár túl hamar megállította őket. Dolores kétségbeesetten próbált kiszabadulni a föld börtönből, de sehogysem sikerült neki, és idomítani sem tudott.

- Nem támadnak ránk. - mondta Aneko felé fordulva. - Most Dogornban és Lerrában kell bíznunk.
Dolores próbált figyelni arra, miről beszélnek, de gondolatát elterelte a kiszabadulni akarása. Aztán, mikor Dogorn kiabálni kezdett, Dolores remélte, hogy ez mind egy terv része. - Amint sikerül kiszabadulnunk.. - mondta Anekonak, miközben a kezét a teste mellett csúsztatva próbált kiszabadulni, de nem volt elég hely a földburokban. - Együtt kell maradnunk a többiekkel! Ki tudja ez a nő melyikünket támadná meg, ha szétválunk? Nagyobb az esély ha velük maradunk. - Miközben ezeket mondta a fejét forgatva mérte fel a terepet, merre lehetne menekülni. ~ Nem hinném, hogy érdemes rájuk támadni, főleg így, hogy nem vagyok tisztába saját magam erejével. Bár az este sikerült kipihennem magam, úgy érzem menne az idomítás, de nem kockáztathatok ha Anekoról van szó. ~
A hirtelen fordulat után, Dolores oylan gyorsan kitörte maga körül a földet, ahogy csak tudta. Ezután Anekohoz sietett. Dogorn és Lerra feléjük indultak, segítettek Aneko kiszabadításában. Miután a szellem eltávolodott tőlük, a három lány Dogorn után futott az erdő felé.

Sokáig futottak, mire sikerült olyan messzire érniük, hogy megállhassanak. Az erdő szélére értek, előttük hosszan nyúló tisztás terült el. ~ Nem szeretek sík terepen menekülni, nem lenne biztonságos arra haladni tovább. ~ Jól bírta a futást, de nem mindenki volt olyan jó kondiban, mint ő. Aneko egyből le lepihent, hogy meditálhasson. ~ Nem tudom mi szükség van most erre, de én is örülök, ha egy percre pihenhetek. ~ Dogorn felé fordult, aki egy fa tövében ült. - Próbálhatok szerezni olyan leveleket, amiből tudsz vizet nyerni. Régen sokszor használtam ezt a módszert az erdőben, mikor inni akartam.

(Ha Dogorn elfogadja, Dolores felmászik az egyik fára,és próbál ilyen leveleket szerezni. Ha nincs rá szüksége, akkor ő is leül egy fa tövébe, és hozzáteszi: - Én megvagyok.)
A sárkánymadárt látva nagyot döbben. ~ Milyen gyönyörű. ~ Dolores megkönnyebbült, hogy érkezett egy kis segítség, és nem kell céltalanul bolyongniuk tovább. ~ Úgy érzem van még esélyünk eljutni a völgybe. ~

Köszönöm Dolores! Nagy hasznát venném olyan leveleknek! - Mondta Dogorn nagy megkönnyebbüléssel. ~ Lehet, hogy mégse leszek védtelen. De nincs mibe tölteni a vizet... ~ Gondolta, és farzsebébe nyúlt. - Ezt nem hiszem el... - Mondta halkan és elővett egy kis flaskát. Egy ütött kopott üres flaskát. ~ Teljesen megfeledkeztem róla, hogy itt van nálam... Azt hittem elveszett az első banditatámadáskor, de itt van! Csak üres, de ha Dolores sikerrel jár akkor ezt még tele is tölthetjük. ~ Gondolta. - Találtam valamit amibe a vizet tárolhatjuk! Ez lesz mostantól az én kis szerencsekulacsom! - Mutatta a többieknek. Dogorn szeretett volna segíteni a lánynak a gyűjtögetésben, de neki az összes levél teljesen egyformának tűnt. Inkább megvárta míg le nem mászott a lombkoronáról.  - Lássuk, hogy sikerül-e! - Mondta és odasietett. - Megtanítanál rá engem is? Sokszor szükségem lenne erre a technikára az utazásaim során. - A műveletek után megérkezett a sárkánymadár és indulásra vártak. - Már csak az a kérdés, hogy hogy jutunk el oda? Nem lesz sok nyugtunk Iyo és bandájától, ha nem sietünk tovább!

Mind felszállhatnak a sárkánymadárra, aki lassan elemelkedik a földtől... az utazók alatt térképként terül el a táj, körülöttük szinte összefolynak a felhők... elképesztően gyorsan haladnak, de tökéletes biztonságban érzik magukat. Aneko, aki elöl ül, a sárkánymadár nyakában, lassan magyarázni kezd.
- Amikor a szellem megérintette a homlokomat a tudása egy részét átadta nekem. Megnövekedett a kommunikációs képességem a szellemekkel, és feltételezhetően más képességekre is szert tettem. Egészen megváltozott az érzékelésem... érzem a többieket a menedékházban, ahol meghúzták magukat, van velük egy szellem. Érzem Hikarut is. Ugyanúgy megtalálhatnánk, ahogy most a Völgybe megyünk, és mikor meditáltam egyszerűen segítséget kértem... és megkaptam. - letekintett. - A Völgynél várnak ránk, de nem kell félnünk. Ha leereszkedünk, a szellemek a mi pártunkat fogják majd.

Lerra-t még mindig teljesen elnyomta az emlékkép, a nagy zavargásból arra eszmélt fel, amikor Dogorn megragadta a karját és futni kezdtek. Útközben Dolores-re és Aneko-ra pillantott.
~Hála az égnek, senkinek nem esett baja... Az anyám miatt. Várjunk csak.. Jól láttam, hogy az a szellem sárkánnyá változott? ~
Elgondolkodott, hogy vajon megint meddig merenghetett el, nem figyelve az eseményekre,de most inkább megpróbált a mostra koncentrálni.
Megálltak egy tisztáson, ahol Aneko meditálni kezdett. Lerra is megpróbált lepihenni, leült a fűbe és a fűszálakat tépkedte, piszkálta.
-Nem túl jó érzés, de megvagyok. -válaszolt Dogorn-nak és megpróbált rámosolyogni, de úgy érezte, nem, hogy mosolyogni nem tud, abban sem biztos, hogy lesz-e még jó kedve valaha.
~Miattam kerültek veszélybe... Az anyám üldöz minket, bántani akarta Aneko-t, Dolores-t és Dogorn-t is... Dogorn-t, aki annyira fontos nekem. Nem hagyhatom, hogy miattam kerüljenek veszélybe még egyszer. Lehet, hogy jobb lenne nekik nélkülem...~
Megint elszorult a torka, majd a többiekre nézett. Látta, hogy beszélgetnek, aztán, hogy Dolores fára mászik, de úgy döntött, ennek a miértjét most a többiekre hagyja.
Aneko befejezte a meditálást, felállt és egy sárkánymadár szállt le közéjük. Lerra-t teljesen elbűvölte a madár szépsége, ám amikor a felszállásra került sor, földbe gyökerezett a lába.
-Fel kéne szállni? Ez biztos? Nem tartom jó ötletnek... -hebegett. -Illetve, tudjátok, jobban szeretem a stabil talajokat.
Rámosolygott a többiekre, majd Dogorn-hoz hajolt:
-Ha felszállok, el ne engedj! -kicsit felkacagott és reszkető lábakkal felszállt a madárra. Kapaszkodott volna, csak nem volt miben.
Amíg fel nem szálltak, csukva tartotta a szemét és próbált lassan lélegezni.
~Úristen, de gyönyörű innen a táj! És mennyire távol vagyunk a talajtól...~ Gondolta, miközben a repülő sárkánymadár hátáról nézelődött.
Végighallgatta amit Aneko mondott, bár nehéz volt kihallani a szavait, a süvítő széltől.
-Jó ezt hallani Aneko, hogy végre olyanok várnak ránk, akik kedvelnek minket. -mosolygott a lányra és próbálta elhessegetni megtört anyja képét a fejéből, ami újra és újra visszakúszott az elméjébe.

- Okééé... Tehát repülni fogunk. - Mondta Dogorn egy kis félelemmel, de hamar túllépett rajta. - Igen, nagyon úgy néz ki, hogy fel kéne ülnünk. Úgyhogy, csak utánatok hölgyeim! - Kitartotta a kezét, hogy segítséget nyújtson a felszállásban, mindenkinek. ~ Jobban szereti a stabil talajt? Tipikus földidomár. ~ Mosolygott. - Ne izgulj, hisz még én se sárkánymadaragoltam! Főleg nem az égben, a felhők közt... Ahonnan én származom, ott csak azt szokták mondani az ilyen szituációkra, hogy: Ússz az árral, sosem lehet tudni, hogy mit sodor eléd! - Miután mindenki felszállt, utolsónak ő is felugrott, Lerra elé majd hozzá szólt. - Kapaszkodhatsz belém is! De ne aggódj teljes biztonságban vagyúúúúúnk! - Ekkor hirtelen megmozdult a sárkány, kettőt csapott a hatalmas szárnyaival és már a levegőben is voltak. A vízidomárnak hihetetlennek tűnt ez a nagy sebesség. - Huhúúúú! Ez csodálatos! - Kiabállta a repülés izgalmában. Teljesen kiegyenesedetten ült, de azért a két kézével erősen kapaszkodott. - Látod? Nincs ebben semmi félelmetes! - Aneko magyarázata után gondolkodásba esett. ~ Vajon mi történhetett a szellemmel? Legyőzte Iyot és bandáját, vagy elbukott? És most akkor a mi, vagy az ellenség oldalán áll? Nem tudok dönteni, össze vagyok zavarodva. Ő egy gyilkos! Megölte apámat Dorgot és ezen semmi sem tud változtatni! És miért pont őt ragadta el? A többi idomárral nem is foglalkozott, csak őt szemelte ki! De mi oka lehetett rá? Tett valaha valamilyen gonoszságot, amivel magára haragíthatta volna? Nem tudok ilyenről... De talán... Dorg jó barátja volt Tonraqnak, egészen a legvégsőkig... Apám segített bebörtönözni a Vörös Lótuszt és ismét itt vannak! Túl sok az egybeesés. De miért érdekelné a Lótusz bezárása az alakválót? Nem tudom és az is lehet, hogy abszolút rossz nyomon járok... Meg kéne beszélnem valakivel, de nem is tudom... Mindenki leterhelt és amúgy is, ez az én ügyem! Nem akarok senkit se még nagyobb bajba keverni, mint amiben most van... Miután biztosítottam Aneko és a többiek biztonságát, el kell tűnnöm és megtudnom az igazságot! Már nem eszek és nem alszok, mert egyszerűen nincs nyugtom! Itt motoszkálnak a kérdések a fejemben és nem hagynak! ~ Pár percig hagyta gondolatait és a gyönyörű tájat csodálta. ~ De legalább itt mindenki jól van, sőt még a Hikaru-felszabadító csoport is. És még szövetségeseink is lesznek a völgynél! Bár jobban belegondolva már herótom van a szellemektől!

Lerra átkarolta Dogorn derekát repülés közben és minden "meredekebb" résznél egyre jobban szorította.
~Lehet, hogy meg kellene vele beszélnem a dolgokat. Végtére is egy pár vagyunk... azt hiszem. Illetve nem tudom. Jó, azt mondta, hogy szeret, de annyira furcsa volt az egész és elképzelhető, hogy csak azért mondta, hogy Iyo-t bosszantsa. Sőt... valószínű, hogy azért mondta. Én meg megcsókoltam! De milyen jó is volt az a csók... Belebizsergek ha eszembe jut. Ahj és most biztosan tök cikinek érzi és nem tud mit mondani vagy nem akar megbántani... A másik dolog pedig az anyám. Ha fel akarom dolgozni a történteket muszáj lesz beszélnem valakivel erről és kivel, ha nem vele... Feltéve ha tényleg szeret. Ááá megőrülök!~
-Hé.. Dogorn? -Lerra kicsit közelebb hajolt a fiúhoz, bár a magasságkülönbség miatt alig érte fel, és belesúgott a fülébe. -Őőő.. izé.
~Talán az érzései kifaggatását kicsit el kellene halasztanom.~
-Beszélhetnék veled.. tudod.. az anyámról? -mondta majd elcsuklott a hangja.
-Tudod, jólesne egy barát társasága. Illetve, nem egy baráté, hanem a baráto... -Lerra érezte, hogy teljesen elpirul. -Szóval.. a Tiéd. Szükségem van rád.

~A francba, ezt nem kellett volna, most teljesen hülyének néz. Inkább megvárom a válaszát, mára elég sok hülyeséget mondtam...~

Mikor már utaztak egy ideje, a sárkánymadár visszavett a sebességből és szép finoman siklottak a szél hátán. Olyan volt, mintha csak lebegnének és egyik felhőről a másikra suhannának. Dogorn már alig kapaszkodott, csak kitámasztotta magát és figyelte a tájat, de ugyan akkor égetően fontos kérdéseken gondolkodott. A bambulását Lerra hangja zavarta meg. A fiú a lány felé fordult és törökülésbe ült. - Tessék! Mit szeretnél? - Mikor elmondta, hogy az anyjáról szeretne beszélgetni meglepődött. Nem gondolta volna az erős földidomárról, hogy ennyire el tud érzékenyülni. De nem lepődött meg annyira, mint amikor azt mondta, hogy szüksége van Dogornra. ~ Mindenkinek kell az életében egy biztos pont. Lerrának én lennék az? Vagy azzá akar tenni? Nem értem, de abban biztos vagyok, hogy szegénynek most darabjaira hullott minden és teljesen össze van zavarodva... Nincs biztos pontja, akire támaszkodhat. ~ A fiú elmosolyodott és átkarolta. - Lerra! Velem bármiről beszélhetsz, hisz én mindig itt leszek neked! - Kiengedte az ölelésből, majd átfogott a vállaira és a szemébe nézett. - Nagyon, nagyon sajnálom ami veled történt! De innentől minden csak jobb lesz, gondolj csak bele! Most megmentjük a világot, aztán hősként vissza térünk Köztársaság Városba! Beköltözünk egy lakásba aztán majd össze is há.... Hupsz, egy kicsit előre szaladtam... - Elengedte a lányt és a csöndbe maradt egy ideig. - De mondjad bátran! Mi nyomja a szíved?

Amikor Dogorn megfordult, Lerra szintén törökülésbe helyezkedett. Jól esett neki a fiú érintése, azonnal megnyugodott és elszálltak a bizonytalan gondolatok a fejéből.
~Összeköltözünk? És mit akart mondani, házasságot? Huhú... Érdekes. De az még érdekesebb, hogy földidomár létemre úgy viselkedek, mint egy érzékeny kislány... Ahj Lerra, tiszta hülye vagy.~
-Hát először is, köszönöm. -mosolyogta majd közelebb hajolt, egy apró csókot adott a fiú szájára és visszaült a helyére. -Te mindig meg tudsz nyugtatni.
A lány érezte, hogy tetőtől talpig elvörösödött már. Kihúzta magát, haját a füle mögé söpörte és komolyan megszólalt:
-Szóval... Az anyám. Szerintem nem kell mondanom mekkora sokk ért, tudod te magadtól is. Annyira fáj, hogy egy olyan ember vére csordogál bennem... Egy olyan emberé, akit teljes szívemből gyűlölök. -sóhajtott. -Viszont, két ötletem is van. Az egyik, hogy láttad mennyire megrendítette anyámat az, hogy újra láthatott. Talán... Szeret engem. És elképzelhető, hogy olyannyira hatni tudnék rá, hogy feladja az összes tervét velünk szemben.
Lerra levette a szemét a fiúról és körülnézett a tájon. Beszívta a friss levegőt.
-A második, ami igazából folytatása az elsőnek...-komorodott el a tekintete. -Én nem megyek tovább veletek. Talán Iyo befejezné a támadásokat, ha rábírom. Beszélek vele.. Valahogy meggyőzöm. Vagy talán ha külön válunk, nagyobb rá az esély, hogy engem kerestet. Nem tudom... De úgy érzem, lehet, hogy jobb lenne nektek nélkülem. És ha a csapatról van szó, nem hagyhatom, hogy elvakítsanak a... Tudod, a dolgok.

~Az, hogy mennyire szeretlek.~
-Túlságosan féltelek titeket ahhoz, hogy hagyjam, a saját anyám miatt kerüljetek veszélybe. És lássuk be, nem védhetsz meg engem örökre. Bármennyre is szeretném.
Újra rámosolygott Dogorn-ra és megsimogatta a térdét.
-Plusz... Én meg akarom adni neked az esélyt arra, hogy újra találkozz a szellemmel és kiderítsd az Apáddal kapcsolatos dolgokat. Tudom, mennyire nyomaszt.

A fiú végig hallgatta, amit Lerra mondott, majd megfogta a kezét. - Először is! Most verd ki a fejedből, hogy itt hagyod Anekot, Dolorest és engem! Ezt nem teheted meg velünk... vagy velem. Az lehet, hogy a lánya vagy, de nem téged üldöz. Anekot akarja és teljesen mindegy, hogy mit teszel, mert már így is nyakig vagyunk a bajban. Mondjuk tényleg hatsz rá valamennyit, de nem hiszem, hogy csak azért mert szépen megkérnéd, feladná az üldözésünket. Most előnyben vagyunk! Majd ha leszállunk, kíséretünk is lesz és nem hiszem, hogy olyan erővel rendelkezne Iyo amivel beléphetne a Völgybe. És nehogy azt hidd, hogy jobb lenne nélküled! Te egy erős, kedves és még sorolhatnám, hogy milyen földidomár vagy és minden tekintetben szükségünk van rád! Ugye lányok? - Nézett kérdően Doloresre és Anekora. - Szóval nyugalom és ne csinálj semmi meggondolatlan butaságot. - Mosolygott. - Őszintén szólva az én fejemben is megfordult a távozás... - Komorodott el és lehorgasztotta a fejét. - De végül elvetettem a gondolatot! Nem hagyhatjuk egymást cserben. Mondjuk én önző célokból akartam lelépni... Meg akartam keresni apám gyilkosát és válaszokat kapni! Már alig eszek és aludni sem tudok. Semmire sincs válasz! Egy kérdésemre se... De aztán rájöttem, hogy fontosabb dolgaim is vannak ITT a jelenben mint, hogy foglalkozzak a múlt megválaszolatlan kérdéseivel vagy rágódjak rajtuk! Meg kell védjelek benneteket és épségben bejutnunk a völgybe! Ez a küldetésem és ez most mindennél fontosabb!  Legalább is majdnem mindennél... - Pirult el, felnézett és lopva pillantott Lerrára

-Nagyon jól esik mindaz amit mondasz, tényleg. -mosolygott vissza. ~Főleg a bókok, azok nagyon édesek voltak. ~
-És lehet, hogy igazad van, nem sok minden javulna a távozásommal. De azt tudnod kell, ha egyszer meglesz rá az esély, hogy megvédjelek titeket az anyámtól, ami elsősorban az én feladatom lenne... Akkor nem fogok habozni, bármibe is kerüljön.
Sóhajtott majd komolyan Dogorn szemébe nézett.
~Ha arra kerül a sor, nekem kell legyőznöm az anyámat, talán azzal végre megnyugodna a lelkem. ~
Mikor a fiú azt mondta, hogy az ő fejében is megfordult a távozás, Lerra szíve nagyot dobbant.
~Mi lett volna velem, ha tényleg itthagy minket? Soha nem ismertem volna meg, úgy igazán... Olyan kedves és olyan optimista. Hogy tudja ennyire színesben látni a világot? Irigylem ezt a pozitív energiát.~
A mondat végére Lerra is elpirult, majd mosolyogva mondta:
-Jobb, hogy maradtál, szükségünk van Rád.
Nagy szemekkel Dogorn-ra nézett, mint egy kislány aki élvezettel hallgatja amit mesélnek neki:
-És... szeretnél Apukádról beszélni? Milyen volt, mit szeretett... Mi a legkedvesebb emléked róla?

A fiú végighallgatta, a lány mondanivalóját, majd némán nézte a láthatárt és gondolkodott. ~ Megvédjen minket? Az ő feladata lenne? Bármibe is kerüljön? Hmm... ~ Gondolkodott. 5 perc csönd után sóhajtott egy nagyot és beszélni kezdett. - Én, édesapám Dorg és édesanyám Xenin, együtt éltünk a Déli Víz Törzsében. Mit is mondhatnék? Átlagos gyerekkorom volt... Iskolába jártam, segítettem a ház körül, aztán mesterek tanítottak, dolgoztam stb... Apa jó barátja volt Tonraqnak. Képzeld, ő is segített elkapni a Vörös Lótusz tagjait, de ez már nem is olyan fontos... Még most is itt van előttem, ahogy horgásztunk órákon át egy kis lék felett görnyedve, a vérfagyasztó hidegben. Sokszor majdnem odafagytunk és jégcsapok lógtak le rólunk, de azért nem mentünk haza, míg nem fogtunk semmit! - Kacagott fel. - Nem mondanám túl izgalmasnak, vagy érdekesnek, de az enyém volt... Aztán beütött a baj. Megjelent Unalaq a szellemeivel. Azon az estén sok barátomat mészárolták le... Aztán megjelent egy szellem, ami sokkal nagyobb mértékben eltért a többitől. Megjelent és rávetette magát Dorgra és széttépte a karmaival a szemem láttára. Aztán megragadta és elrepült vele, egyenesen a portál irányába. Azért jöttem Köztársaság Városba, hogy kiderítsem, hogy mi, miért történt. De úgy néz ki, a sors közelebb hozott a válaszhoz, mint valaha is hittem volna. Csak egy karnyújtásnyira volt tőlem a válasz, de elvetettem az utolsó lehetőséget... - Dogorn ránézett a lányra és látta rajta, hogy nem teljesen érti, hogy miről beszél. Lehorgasztotta a fejét sóhajtott egyet és folytatta. - Ő volt... Ő volt az Lerra... Az alakváltó! - Felemelte a fejét és egyenesen Lerra szemébe nézett. - Az a szellem ölte meg apámat, aki idáig elvezetett minket!

Lerra izgatottan hallgatta ahogyan Dogorn az apjáról mesél.
~Egy pillanat, várjunk csak... Az Apja segített elkapni a Vörös Lótusz tagjait? Tehát, ha jól értem, akkor az apja a Vörös Lótusz ellen van, míg az én anyám nagyon is mellette... Talán az is elképzelhető, hogy ismerik egymást? Nagyon remélem, hogy Dogorn apjának halála nem az én anyám lelkén szárad... Nagyon, nagyon remélem. Ez már így is több mint amit el tudok viselni.~
A fiú szavai visszazökkentették a jelenbe, a kacagása, ahogyan felidézte a kedves emlékeket. Érezte, hogy Dogorn mennyire szerette az apját és ez őt is szomorúsággal töltötte el. Amikor azt mondta, hogy elszalasztotta a lehetőséget, Lerra értetlenül nézett rá. Dogorn sóhajtott majd folytatta:
-Az a szellem ölte meg apámat, aki idáig elvezetett minket!
-Hogy mi? Az, aki segített nekünk elmenekülni? De miért... és... akkor... miért segített? -Lerra inkább csak hangosan gondolkodott, nem kifejezetten Dogorn-hoz szegezte a kérdéseit.
-De akkor miért nem végeztél vele? -nézett Dogorn szemébe és érezte, hogy megint felgyülemlik benne ugyanaz a düh, amit anyjával szemben érzett. -Ott volt az Apád gyilkosa! Jó, tudom, hogy a küldetés, tudom, de akkor is!
Lerra nem is tudta igazán kire haragszik. Szomorú és csalódott volt egyszerre, lelkifurdalása volt az anyja miatt, aki azt az elvet követte, ami megölte a szerelme apját.
-Annyira utálom, hogy át kellett élned ezt... Annyira sajnálom. -elszorult a torka, és az égre emelte a tekintetét.

~ Lehet, hogy hiba volt elmondanom... De muszáj volt megosztanom valakivel! Egyszerűen nem bírtam tovább hogy az a semmirekellő Dieb a tudója, a titoknak! Viszont ez még egy ok, hogy ne bízzanak bennem, vagy hasznavehetetlennek tartsanak. És most Lerra jogosan lehet rám kiakadva. Vagyis valami olyasmi... ~ Sóhajtott egy nagyot és magyarázkodni kezdett. - Diebtől tudtam meg, hogy ő az. Azért volt a szobámban, mielőtt jöttél volna. Először nem is hittem neki, de aztán olyan dolgokra világított rá, amiket csak a szellem tudhatott. Mikor meghallottam, hogy apám gyilkosa a közelben van, elborult az agyam. Nem bírtam a véremmel, legszívesebben megkerestem és azonnal az fejébe állítottam volna egy jéglándzsát. Dieb fogott vissza, hogy ne csináljak semmi hülyeséget... Nem lett volna túl okos dolog rátámadni, hisz egy kisebb seregnyi szellem állt mögötte. Többek között ezért volt az a korai indulás. Viszont amikor a banditák elfogták és körbekerítettek minket, megszólított, hogy segítsek rajta és cserébe ő is rajtunk... Nem sok nehezebb döntést kellett meghoznom eddig életem során, de ez... Ez aztán tényleg nehéz volt. Elengedjem apám gyilkosát és fosszam meg magam a tudástól, a bosszútól és egyedül szálljak szembe a banditák Iyoval... Vagy engedjem el és reménykedjek abban, hogy talán segíteni fog. Végül az utóbbi mellett döntöttem és mint kiderült helyesen. Már csak azt nem tudom, hogy akkor valójában kinek az oldalán áll? Megváltozott volna? Vagy valami különleges oka volt, hogy megölte a apámat? Nem tudom... De engem már csak egy kérdés foglalkoztat... Az, hogy miért tette, amit tett? Erre az egy kérdésre akarom a választ! Semmi másra! Egyenlőre... Viszont ha újra összetalálkozok vele, akkor nem tudom, hogy mit tegyek. Üdvözöljem barátként aki megmentett minket és vonjam kérdőre, vagy támadjak rá és kényszerítsem ki belőle a választ? Fogalmam sincs. Köszönöm az együttérzést... Sokat jelent ez nekem! Szerintem hagyjuk ezt a témát! Nagyon fájó visszaemlékezni rá, hogy ott volt előttem a lehetőség, de én hagytam elúszni... De az sokat segít, hogy te itt vagy...

Amikor leszálltak, már a Feledés Völgyének bejáratánál jártak. Felismerhetik az arcokat a fákon,amik mindig is jellemezték a titokzatos helyet. Földidomároknak, ellenséges erőknek nyoma sincs, ellenben egy nagymacskára emlékeztető lény áll a tábla alatt. Nem tudják megállapítani, milyen állat pontosan... hol oroszlánra, hol tigrisre, hol leopárdra hasonlít a legjobban.
- Üdvözöllek. - sétál oda hozzájuk. - Az én feladatom üdvözölni titeket. Tudom, most zavartak vagytok, olyan titkok és érzelmek törtek elő belőletek, amilyenekre nem számítottatok, ám megígérem... hamarosan minden tisztább lesz. - elsősorban Dogorn-ra, és Lerrára néz, majd Anekora és Doloresre is. - Dogorn a Víz Törzséből. Mi itt jól ismerjük apád gyilkosát, és hidd el... a hírnököt váró nagy szellem legalább annyira megveti, mint te. De arra kérlek, tanuld meg elengedni a múltat. A Száműzött Szellem százszor is megfizetett azért, amit évekkel ezelőtt tett, és még ezerszer meg ezerszer meg fog végtelen élete során. A bosszú kétélű fegyver... de a seben át, amit rajta ejtesz, a te véred csepeg majd a földre. - felsóhajtott. - Lerra azt hiszem, te vagy a másik, aki most nem tudja, hogyan tovább. Anyád különös múltú, zavaros lelkű nő. Nem szólok mentségére, mert nekem éppen úgy ellenségem, ahogy neked magadnak, de a szeretete valódi. Ezt pedig a legnagyobb sötétségben sem szabad elfeledned. - Doloresre nézett. - Bár te nem ütköztél hozzájuk hasonló akadályokba, tudom, neked is van bőven, mi bánt. Talán te is válaszokra lelhetsz. - végül Anekora nézett. - Az egyik hírnök érkezése új mederbe tereli az események folyamát. - fejet hajtott. - Megtiszteltetés, hogy megismerhetlek titeket. Remélem, társaitokat is szerencse kíséri majd útjukon. Kövessetek.
A szellem egyre mélyebbre vezeti őket a völgybe. Időközben szinte bármilyen kérdést feltehetnek neki, mindenre válaszol.

~ Többféle sárkányt is láttam már, de ilyen szép sárkánymadarat még sohasem. És most fel is ülhetek rá? ~
Dolores elmosolyodott az izgatottságtól, de hamar abbahagyta mikor meglátta, hogy Lerrának kicsit bizonytalan a felszállás. Persze nem aggódott, Dogorn segített mindhármójuknak felszállni, majd ő is Lerra elé pattant. Dolores előrébb húzódott Anekohoz közel, hogy ne zavarja őket, és ő maga is biztonságosabbnak érezte ha nagyobb területen kapaszkodhat. Ő nem tudott egyenesen ülni. Bár a magasságot szerette, teljesen új volt még neki a repülés, így inkább előre dőlt és az eget figyelte.
Hallotta, ahogy Dogorn és Lerra beszélgetnek, de nem figyelte, hogy miről, nem is akart beleavatkozni. ~ Bár érdekelne mi történt pontosan, amíg én próbáltam kiszabadítani magunkat, de nem most van itt az ideje, hogy faggassam őket. Jól meg vannak nélkülem és én is szeretek a magma ura lenni. ~ 
- Ugye lányok? - hallotta a kérdést Dogorntól. Bár nem tudta pontosan mire is kérdezett rá, de ahogy hátrafordult látta Lerra keserű arckifejezését így megnyugtatóan mosolyogva bólogatott felé. Ezután visszafordult és Anekoval diskurált apróbb dolgokról. Nem kérdezősködött a terveiről, teljesen megbízott benne. Dolores tudta magáról, hogy bármi spontán dolog jön, jól tud majd alkalmazkodni a hirtelen döntésekhez. Megszokta már az élete során, hogy nem tervez előre.
~ Már nem is emlékszem milyen lehet normális életet élni. ~ hátrapillantott és kissé elszomorodott. ~ Ahogy őket látom biztosan jó. De biztosan megvan az oka, hogy velem nem történnek ilyesmik. ~ Hirtelen nem is tudta, hogy magát hibáztassa e, vagy régi szerelmét, aki faképnél hagyta. Egy biztos, felbosszantotta ez a gondolat.
Az út hátralevő részében pihentette gondolatait, nem is szólalt meg, csak mikor leszálltak.
Ez a lény ugye barátságos? – suttogta Anekonak, majd várakozóan nézett az állatra, aki végül megszólalt. ~ Igaza lehet. A szüleim rendesen bántak velem, én magma szöktem el otthonról. El sem tudom képzelni min mentek keresztül, de lehet ők sem tudják milyen egyedül élni az erdőben és az utcán. Nem panaszkodom…magamnak okoztam a bajt. ~

Ahogy az állat után sétáltak eszébe jutott a csapat másik fele. ~ Jó lenne tudni mi történt velük. Remélem nincsenek bajban. Remélem mi sem vagyunk bajban. ~ A szellemre nézett, majd halkan megkérdezte Dogrntól, hogy csak ő hallja: - Neked nincs semi gyanús ebben a macskában?

Lerra remegő lábakkal szállt le a madárról és a talajra érve úgy érezte, szinte kedve lenni megcsókolni azt.
~Ahh föld, kemény föld. Néha elfelejtem mennyire a szívemhez nőtt.~
Amikor Lerra megpillantotta a lényt a tábla alatt, megesküdött volna, hogy oroszlánt lát, de aztán mégis inkább a tigrisre hasonlított. Valójában az állat a nagymacskák teljes szímfóniája volt, csak attól függött, hogy honnan nézte az ember.
Mikor barátságos hangon üdvözölte őket, Lerra szívéről hatalmas kő esett le. Figyelte a lény szavait és hiába hallotta, mégis nehezére esett elhinnie tőle.
~Oké, tegyük fel... Anyám szeret engem. Őszintén, szívből. Na és? Ettől függetlenül ellenem és a nézeteim ellen van minden egyes porcikájával. Néha menjek át teázni vele és hallgassam meg a Vörös Lótuszról szóló esti meséit, vagy mi? Áhh... Senki nem ért meg, azt hiszem.~
Lerra csendben követni kezdte, majd tovább gondolkodott.
~És amit Dogorn-nak mondott... Igen, a bosszú kétélű fegyver, de ki ne akarná megbosszulni a saját apját?! Nem, ebbe a témába nem szólok bele. Csak Dogorn-ra tartozik, de ha szeretne beszélgetni valakivel, én itt leszek neki.~
Szeretetteljesen rámosolygott Dogorn-ra és megszorította a kezét.
-Én itt vagyok, ha szükséged van... valakire. -suttogta egész halkan.
-Nekem lenne egy kérdésem. Illetve kettő is. -szólt hangosabban a lényhez. -Az anyám azt állította, hogy messziről figyelte ahogy felnőttem... Mégis mennyire messziről? A második kérdésem pedig az lenne, hogy tudsz-e valamit az igazi apámról?

- Úgy néz ki megjöttünk. - Mondta Dogorn mikor látta, hogy vészesen csökken a magasságuk. - Mikor leérkeztek leugrott a sárkánymadár hátáról és leporolta magát. De még ki se tudott nyújtózkodni, megjelent egy nagymacskára emlékeztető lény. ~ Hú! Ez vajon mi lehet? Ez egy gepoárduc? Vagy micsoda? ~ De nem volt ideje elgondolkodni rajta, mert mindenki meglepetésére üdvözölte őket. - Üdvözletem! - Válaszolt a fiú az nagymacska köszöntésére. Mikor megszólította, a vízidomárt az előlépett és odaadó kíváncsisággal hallgatta mondanivalóját. Miután befejezte, Dogorn csak lehunyta a szemét és bólintott egyet, köszönete jeleként. ~ Megfizetett volna, tetteiért? Nem érzem tőle jobban magam... Meg akartam volna bosszulni? Nem tudom... Olyan bizonytalan vagyok! Egy trauma ért... Újra és újra lepereg a szemem előtt, ahogy apámat szétmarcangolják és egyszerűen nincs nyugtom tőle! Az a sok fejfájás és látomás, mind ezért... El akarom felejteni az egészed, de nem megy! Létezik egy ajtó, amin át akarok lépni, hogy magam mögött hagyhassam ezt az egészet... De ha még is megteszem, akkor visszavezet ahhoz a pillanathoz, amikor megtörtént és ismét végignézem... Aztán megint meglátom az ajtót... Nem hiszek benne, hogy lenne rám hatással, ha átlépném, de reménykedni még is csak lehet. Úgyhogy belépek az ajtón és ismét visszarepít ugyan ahhoz a borzalmas pillanathoz... Minden egyes alkalommal ez történik! Úgyhogy többé nem akarom kinyitni az ajtót... Csak ülök elötte és bámulom... Meguntam a sok csalódást, látomást, fájtalmat és rémálmot. Biztos vagyok, hogy az egyik ajtó, majd gondoskodik a kiútról, már csak azt nem tudom, hogy mikor és hol fog kinyílni az az ajtó. És, hogy mi vár a túloldalon? Nem tudom... De addig csak ülök és nézem... Nem akarok több fájdalmat! Nem bírnám ki!  ~ Gondolkodott, de a "gepoárducnak" Lerrához és Doloreshez is voltak szavai, amiket meghallgatott. Mikor Dolores a macskaféleségről kérdezett, nagy búskomoran válaszolt. - Dolores... Én már semmiben sem vagyok biztos... -  Csak arra lett figyelmes, hogy szerelme megszorítja a kezét és felajánlja segítségét. Dogorn csak lehorgasztott fejjel sétált a kísérőjük után és válaszolt. - Nézd Lerra... Hálás vagyok neked... De valami eltört bennem és jelenleg senkire sincs szükségem... Szeretnék egy kicsit egyedül lenni... - Mondta, majd lassan elengedte a lány kezét, majd zsebre vágta sajátját és mélabúsan tovább ballagott. ~ Csak azt tudnám meg, hogy miért tette! Miért? De nem akarok belegondolni... Úgy is csak egy újabb csalódás lenne.