Shu Jing

Miután az első támadásban Zuko elvesztette azt a szigetet, amelyen Yang Hui - a kis halászfalú, ahol Katar festett hölgyként bukkant fel - feküdt, minden erejét a legközelebbi szigetre összpontosította. Shu Jing szigetére. Ezen szigeten terült Piandao mester faluja is.
A tűzidomár hadak felsorakoztak a sziget partvonalán, várva a Víztörzsi seregeket. Ezek a katonák hivatásosak volta. Zuko, azonban, akit csak tudott, összegyűjtött a háborúra, és az így összegyűjtött embereket, tartalékosként a parttól kicsit messzebb állomásoztatta. A tartalékosok között készült az ütközetre, Jasmine és Elaina is.
Eközben a föld királyságából indult el egy kis hajó, mely egy maroknyi önkéntes földidomár szállított. A kapitány beszálláskor, parancsot adott, hogy mindenki vonuljon a kabinjába, és készüljön fel lelkileg a csatára. Ennek köszönhetően Karin, és Tariq nem találkoztak, így nem is tudták, hogy mindketten háborúba mennek. Az utolsó pillanatban ugrott fel a hajóra Ming, egy fiatal földidomár lány, aki nem akart lemaradni az izgalmakról
Míg a hadak a csatára készültek, az Északi Víz fővárosában, Lai Haka, egy vendéget fogadott. Bekísérte egy hatalmas terembe, majd leültette egy asztalhoz, melynél három szék volt elhelyezve. Lai Haka, éleült a díszesebbre, majd helyet mutatott a gazdag öltönyben megjelenő Blaine Valt-nak. Ezután intett az őröknek, akik beengedték Varricket, aki rögtön helyet foglalt a másik széken. Ekkor Haka megszólalt.
- Nos, nem egymásnak bemutatnom magukat, hisz mindketten kereskedők. Én csak egy dolgot szeretnék tudni. - előrehajolt és Blaine szemébe nézett. - Győzzön meg, hogy miért magától vásároljak, ha van egy saját víztörzsi beszállítóm és kereskedőm.
Ezután újra hátradőlt, és várta Mr. Blaine Valt válaszát.

Miközben a tárgyalás folyt, a parton állomásozó tűzidomárok megláttak egy part felé közeledő köd felhőt. Már ismerték a trükköt, ezért rögtön készenlétbe álltak, és figyelmüket a ködfelhőre irányították. Így azonban, a földnyelv, amin tartózkodtak, mind jobbról, mind balról védtelenné vált, és az ott rejtőzködő vízidomárok támadásba lendülhettek. A vízidomárok egy hatalmas árhullámmal a teljes sereget a vízbe lökték, és a másik oldalon tartózkodó vízidomárok elkezdték lefagyasztani, majd elfogni a Tűz népének katonáit.
Ekkor Zuko bevettette a tartalékosait, akiknek a már partra szálló vízidomárokkal kellett megküzdeniük. A csatában Jasminet, egy vízidomár támadta meg, és lefagyasztotta a lány egyik lábát. Közvetlenül mellette Elaina küzdött két másik vízidomár ellen. Jasmine segíteni akart bajtársának, amikor meglátta, hogy egy csapat víztörzsi tört át a vonalaikon, és indult el Zuko testőrsége felé. Jasminénak döntenie kellett, hogy Zukohoz menjen, vagy megsegítse a fiatal lányt, aki kezdett alulmaradni a támadóival szemben.
Az ütközet hevében a vízidomárok elfelejtettek őröket állítani, így azt sem vették észre, hogy egy kis hajó ért partot, amiből földidomárok ugráltak a partra, és vetették bele magukat a küzdelembe. Ügyesnek kellett lenniük, ugyanis egy friss, tapasztalt harcosokból álló csapat támadt rájuk. A bumerángok repültek a földidomárok felé, és az egyik pontosan Karint vette célba. Ezalatt Három lándzsás Tariqot vette kezelésbe, és további kettő pedig Ming felé kezdett rohanni.
A csata zajából egyszer csak egy hatalmas bömbölés hallatszott ki. Akinek volt ideje felnézni, az láthatta, hogy egy Tenzin által vezetett levegőidomár csapat érkezik, hogy segítsen védekező félnek. Tenizn azonban, csak Ionát küldte le, hogy próbáljon fegyverszünetet kérni. Iona el is indult de félúton az ég és a föld között egy hatalmas fuvallat találta el, és így a légidomár mester a földre esett. Mikor felemelte tekintetét, maga előtt látta Yangchent, akit még Lai Haka csábított át az ő oldalára. Így hát nem marad más választásuk, a két nomádnak meg kellett küzdenie egymással.
Akinek néha-néha volt egy kis ideje és körbe tudott nézni, az láthatta, ahogy az egyik hajó orrán egy díszes ruhában álldogáló hadnagy parancsokat osztogat. Ő volt a támadás vezetője, Azoir.

/HOGY A KALAND NE AKADJON, A JÁTÉKOSOK AZT CSINÁLHATNAK A RÁJUK TÁMADÓKKAL AMIT AKARNAK. ÍRJÁK LE, HOGY HOGYAN GYŐZTÉK LE ELLENSÉGEIKET!
IONA ÉS YANGCHEN PEDIG LEÍRHATJÁK A HARCUKAT, ÚGY, HOGY MINDIG REAGÁLNAK A MÁSIKÉRA.
HA VALAKI BE AKAR CSATLAKOZNI, CSAK ÍRJON EGY BELÉPŐ POSZTOT, ÉS ÉN MAJD BEMESÉLEM. JÓ JÁTÉKOT, SOK SIKERT! Koi/

Iona Yangchenre nézett. Ismerte a lányt, még levegő akolitus volt, mikor ő tanult. A Harmonikus Együttállás során kapta a képességeit, irigy volt azokra, akik rendelkeztek velük. Felnézett a lányra, feltápászkodott a földről, és megszólalt:
- Nem kell harcolnunk. A levegő nomádjai békés nép, használd jóra az erődet. Még nem késő visszalépni Yangchen! Nem kell harcolnunk.

Blaine megigazítja az öltönyét és leül. Előrehajol, de Haka is ezt teszi. Az idegesítő szemkontaktus elkerülése végett, hátradől kényelmesen a székben.
-Ez nem arról szól, hogy miért... Hanem, hogy miért ne? - Blaine mindkét kezével az asztalra csap és feláll. - Kérdem én. Kérdem én... Hogy miért ne? Egy komplett földalatti város a főtermékem, a C.A.M.A.R.-on kívül. Egymagam letudok gyártani száz robotot egy nap alatt. Mind emellett megszervezem a szállítást, a Köztársaság elnökének elvezetem a satomobilját, és megfőzöm az ebédet... Ötszáz család számára. Plusz a teát. Citrom nélkül. Mind ezt, bomba áron.

Chen félrehajtotta fejét, ahogy megpillantotta Ionát, arcán pedig lágy mosoly futott át. Senki nem volt a világon, aki tudta volna, mit jelent nála az arckifejezés, annyira senki sem ismerte. Kisimított arcából egy szőke hajtincset, és a lányra nézett.
Már rég nem látta...évek óta, és valahogy örült is neki, hogy ez így van. Nem szerette, az első pillanattól kezdve, hogy meglátta, gyűlölte - gyűlölte mindenkinél jobban, talán senkit nem utált ennyire. Ha valaki, ő aztán egyáltalán nem érdemelte meg, hogy légidomár legyen, még a rokonai sem voltak azok, és eleinte semmit sem tudott...csak azért lehetett valaki, mert Tenzin azonnal felkarolta, és azzá tette, aki...most meg már mester. Pf...
Talán a gyűlölet volt az oka, hogy mindig is kedves volt a lánnyal, mosolygott rá, és segített neki...akkor még úgy érezte, hogy ezekért az indulatokért ő a hibás. Most azonban már tudta, hogy nem. ~ Nekem mindig igazam van... ~ gondolta, és már kész is volt rá, hogy messzire lökje Ionát, mikor az felnézett rá.
Yangchenen borzongás futott végig a lány pillantásától, és hátrébb lépett. Nem félt, ösztönösen tette, már szinte vérében volt a hazudozás. ~ Nem küzdhetek meg vele, most nem, jobb mint én...nem bukhatok el már a legelején... ~ gondolta, és nagy levegőt vett, majd némán végighallgatta Iona ajánlatát.
- Én nem... - kezdte dühösen, majd elharapta a mondatot. Akarta, hogy jó messzire söpörjék egy légáramlattal? Nem. Akarta, hogy elnémítsák? Ismételten nem. De nem egyezhetett bele a dologba túl könnyen...az gyanús lenne... - Mit tudsz te rólam!? - kiáltott fel, olyan mérgesen, mint ahogy azt sosem tette volna. - Miért menjek vissza közétek? Hogy megint én lehessek a buta akolitus lány? - lökött egy kicsit Ionán, direkt csak akkorát, hogy a lány ne ismerje meg igazi erejét. - Különben is, mit tudnék segíteni? Senki vagyok... - mondta és és hátrébb csúsztatta a légidomár mestert, ha az nem védekezett. ~ Jól van, jó lesz így...most egy kicsit játszunk, és utána...utána meg csinálom, amihez legjobban értek ~ nem vigyorodott el, arcán a düh, keserűség és elszántság kifejezése jelent meg. Győzni akart...de háborút akart nyerni. Nem csatát.

Varrick szépen nyugodtan hallgatta (már amennyire tudta) a konkurencia szövegelését, majd miután Blaine végzett, ő emelkedett szólásra.
- Limonádé, tényleg! - ordított fel, majd hátrafordult - Zhu Li! Hozz nekem egy kis limonádét! Szívószállal. És ne felejtsd el felírni, hogy ezt a fickót - mutat Blaine-re - szerződtessük írónak a Nuktuk kalandjai második évadához.
- Igenis, Uram! - hangzott a várt válasz Zhu Litől, majd elment. Eközben Varrick folytatta.
- Nos komám jól tudsz hazudni. Már majdnem elhittem, hogy ekkor üzletember vagy... Majdnem... - ezután Hakahoz fordult és megszólalt. - A Varrick vállalat mindenben a rendelkezésedre áll, Uram! Bármi kell én legyártatom és meg is van. Zhu Li! Hol van a limonádém??


Lai Haka türelmesen végighallgatta a két üzletembert, majd szólásra emelkedett.
- Mr. Blaine Valt. Ön mostantól az üzlettársam. Első feladata, hogy 100 robotot küld Shu Jing szigetére, ahol most is harcok dúlnak. Keresse Azoir hadnagyot. Itt ez a papír, ezzel minden simán fog menni. - ezzel átnyújtott egy papírt és utána Varrickhez szólt. - Magától pedig kérek egy speciális csatahajót, mely biztosítja a vízidomárok védelmét, ugyanakkor a katonák közel lehetnek a vízhez, hogy a hajóból is tudjanak idomítani! Gyerünk Uraim, az idő pénz. - Ezzel intett az őröknek, akik kicipelték a két üzlettársat a teremből.

Eközben a csata helyszínén, nem sokkal, hogy Iona és Yangchen beszédbe egyeledtek, egy újabb támadó hullám haladt végig a katonákon, és az épp szabad vízidomárok észrevették a két légidomárt. Rögtön támadásba is lendültek. Azt sajnos nem tudták, hogy Yangchen velük van, ezért őt sem kímélték. Iona viszont még nem kelt fel a földről, úgyhogy a védekezésre nem sok esélye maradt. Yangchennek választania kellett. Vagy elmenekül a helyszínről, vagy megvédi Ionát.

Karin a kabinjában ülve várta a csata kezdetét, miközben fel-le dobált egy aprócska követ. Fogalma sem volt, miért jött el, mindenesetre, még abban sem volt biztos, hogy jól fog kijönni a dologból...bár, attól függött, hogy nézte. Annál nem lehetett sokkal rosszabb, mint amilyen helyzetben most volt. Persze, ettől még ugyanolyan furcsa volt a dolog...pár hónapja még a vendéglátójaként tekintett a víz törzsi emberekre, most meg az ellenségük volt. ~ Változnak az idők ~ sóhajtott fel, és összetörte a földdarabot. ~ Remélem, valaki lesz szíves kinyírni... ~ elfintorodott. Nem sok értelme volt ennek az egésznek, mióta teljesen egyedül volt. ~ Most még Tariqnak is örülni tudnék... ~ jutott eszébe testvére, és elvigyorodott, arca azonban egy pillanattal később ismét komoly volt. Még Tariq is halott volt, már vagy öt éve, még ő sem lehetett volna vele... ~ Vicces napoknak nézünk elébe... ~ gondolta.
Hamarosan megérkeztek a partvonalhoz, és mindannyian kiszálltak. Egy percre elfelejtett mindent, ami korábban a fejében járt - a csata valahogy tökéletesen átvette agya felett az irányítást, ajka pedig furcsa mosolyra húzódott. ~ Ezt élvezni fogom... ~ gondolta, és azonnal alapállást vett fel, ahogy egy földidomárnak illik.
Rengetegen voltak, ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ráadásul képzettek is - el kellett ismernie, hogy ez a Haka jól felkészült, ők pedig...nos, ők pedig csupán egy marék önkéntes voltak, akik még sohasem harcoltak együtt. Valamint voltak tűzidomárok is, az ő oldalukon - ez azonban továbbra is kevésnek bizonyult, tekintve, hogy a vízidomárok sokakat lefagyasztottak, és elfogtak. ~ Nem lesz egyszerű dolgunk, az már biztos... ~ állapította meg magában, majd nagy levegőt vett. Itt volt az ideje, hogy végre harcoljon is kicsit.
Ösztönösen megfordult, ahogy érezte az ellenfelei hirtelen mozdulatait, és észrevette a bumerángot, ami egyenesen felé repült. ~ Köszönöm, de szükségem van  a másik szememre is! ~ jelentette ki magában, és egy gyors mozdulattal egy kisebbfajta oszlopot emelt, ami visszapattintott a fegyvert.
Ennyivel azonban nem elégedett meg, a sötéten elmosolyodott, és a bumerángosokra nézett. ~ Azt hiszem, most nem lennék a helyetekben... ~ gondolta, és még néhány oszlopot emelt, és feléjük lökte őket. Már nem látta, ahogy az eléri őket, mert fülét megütötte a bömbölés, és felnézett.
Tenzin volt az, egy légidomár csapattal, és látta, hogy egy lányt küldött le, akiről a nyilai azonnal elárulták, hogy mester. ~ Mit akar? Fegyverszünetet? ~ vonta fel a szemöldökét, majd grimaszolt egyet, ahogy meglátta, ahogy a lányt félretaszítja egy légáramlat. ~ Hát, ebből se lett sok mindent... ~
Körbetekintett. Egy díszes ruhás férfit látott meg, akit úgy azonosított, hogy a hadvezér, de nem volt sok ideje ezeken gondolkodni, mert újabb támadási hullám érkezett. - Ez meg mi? - kiáltott fel, némi keserűséggel a hangjában, és ismét alapállást vett fel. Rendben. Akkor a játék folytatódik.

Blaine az őrök kíséretében távozik az épületből. Egy hatalmas léghajóra száll, amin a FierieCoLabs logó díszeleg. Nagy zúgás közepette távozik. A hatalmas személyi irodájába megy, majd leül az asztalhoz.
-Caroline! Főzz egy kis kávét. - szól az asszisztenséhez. - A háború a legjobb bevételi forrás. Nem mintha ezért árulnám nekik a termékeket. A pénz nem probléma. Soha nem is volt az. Így a világ minden pontjára el lehet juttatni a termékeket. Rá fognak kényszerülni a használatukra. És a végén... Az egész bolygó a tesztelési területünk lesz. FierieCoLabs Kiteljesedett Továbbfejlesztő Központ. Hogy tetszik, Caroline? Oh, és amúgy egy Azoir hadnagy nevű fickóhoz megyünk. Kérlek hozass 100 FierieCoLabs 5-ös sorozatú robotot a központból. Léghajóval. A Varrick Vállalat viszont veszélyezteti a terveimet. Varrickot el kell tenni láb alól. Nem csinálhat limonádét.
 A hajó lassan megérkezik a csata helyszínére.

Caroline már várta a főnökét, szerette a felszínt, noha odalent szívesebben tartózkodott. Az otthonának tekintette a munkahelyét. Kisvártatva meg is érkezett Mr.Valt. Caroline gyors léptekkel a konyhába szaladt és pár perc alatt el is készítette a kávét úgy, ahogy Mr.Valt szereti majd az asztalára tette. Közben intézkedett a szállításról is, majd igyekezett megnyugtatni a főnökét.
-Ne izguljon uram..FierieCoLabs hamarosan feltalálja a gyúlékony citromot és akkor közösen leégetjük Varrick válallatát...
A lány ezután őrülten nevetni kezdett, majd hirtelen abbahagyta.
-Elnézést Mr.Valt, hozzálátok az iratokhoz a gyújtogatást pedig meghagyom magának.
Caroline ezután kihúzza a fiókból azt a pecsétet, melyre "Halott" van írva, majd vagy húsz aktára rányomja és a csomagot szépen, egyenletesen elhelyezi a fiókba.
-Szép napunk van, nem Mr.Valt...Talán láthatunk majd egy őzet is...

Jasmine egy pillanatra teljesen ledermedt, mikor meglátta, ahogy Zuko testőrsége felé rohannak a víz törzsének katonái. ~ Most meg mi a fenét kéne csinálnom? ~ kérdezte magától, és dühösen dobbantott egyet, amitől szikrák szálltak a magasba.
Kellett neki egyáltalán jelentkeznie erre az őrültségre, és belerángatnia magát egy hülye, értelmetlen csatába, ahol szinte semmit sem tud hozzátenni az egészhez, csak állni, mint valami idióta, aki maga sem tudja, hogy került ide...és mégis, milyen dolog ez, hogy pont neki kell meglátnia a tűzidomár lányt is, meg a testőrséget megtámadókat is...nem lehetett volna valaki más? ~ Na jó, ha itt állok, és bámulok, mint borjú az új kapura, attól semmi sem lesz jobb ~ rázta meg a fejét, és hirtelen elhatározásból Elaina felé rohant. Nem igazán ismerte a lányt, jobban mondva, igazából még a nevét sem tudta, de valamiért úgy döntött, most ezt kell csinálnia...különben is, ketten többre mentek volna.
A vízidomárok felé rohant, és nagyon úgy tűnt, szerencséje van. A három idomár teljesen el volt foglalva az egymás elleni küzdelemmel, így szinte észre sem vették őt. ~ Ó, ezeket nem tanították meg arra, hogy mindig nézzenek a hátuk mögé ~ állapította meg, és két tűzgolyóval a földre küldte őket, majd Elainára pillantott.
- Mennünk kellene - mutatott a testőrség felé, és a választ meg sem várva megragadta a lány kezét, és elkezdte vonszolni feléjük.

Yangchen arcán láthatatlan, észrevehetetlen mosoly futott át, mikor megjelentek a katonák, és megtámadták őket...ennél jobban nem is játszhatott volna a kezére a szerencse, mintha a világ is azt akarta volna, hogy minden összejöjjön neki. ~ Igazán...Iona, mikor idejött, nem tudhatta biztosan, hogy közéjük tartozok-e...és ez a szép kis támadás talán elhiteti vele, hogy még csak most készülök átállni hozzájuk. Nem így van? Épp erre készülök... ~ szíve szerint hangosan felnevetett volna az elégedettségtől, de tisztában volt vele, hogy azzal csupán azt a hitet erősíthetné meg másokban, hogy elmebeteg...ez, pedig, nem volt igaz. A szó szoros értelmében nézve nem.
Hezitálva Ionára nézett...valójában persze pontosan tudta, mit akar tenni, de azért némileg kísértette a kép, hogy hagyja, hogy a lányt lilára verjék...ezt azonban helyzete miatt nem tehette meg, jól tudta. Viszont, azt sem szerette volna, hogy a kedves Lai Haka a végén azt higgye róla, hogy visszaállt a nomádok oldalára...nem. Akkora szégyent nem tudott volna elviselni.
~ Micsoda szerencse, hogy még én az előretervezhetetlen dolgokra is felkészülök ~ gondolta, majd Ionára pillantott. Meg kellett védnie, már csak a látszat kedvéért is, csak épp nem volt egyszerű. Azok közé a dolgok közé tartozott, amiket cseppet sem akart megtenni.
Maga elé idézte azokat a dolgokat, amiket éreznie kellett volna...bizonytalanság, hogy melyik oldalon foglaljon helyet...hogy megmentse-e régi barátját, vagy a saját életét mentse, hogy egyáltalán megéri-e neki itt lenni...valami ilyesminek kellett volna megtöltenie a szívét. Helyett azonban egy hideg, tiszta fuvallat uralkodott odabenn.
- Iona... - suttogta, ahogy visszanézett a lányra, és kikerült néhány felé repülő bumerángot. - Iona, vigyázz! - sikította, ahogy észrevette a támadás újabb, erőteljesebb hullámát, és hirtelen megfordult, egy kisebb légáramlattal hátrébb lökve a támadókat.
Ez azonban csupán a körítés volt. A lényeg egy sokkal kisebb mozdulat volt. Mikor leblokkoltan nézett maga felé, előkotort a zsebéből egy kis papírt, amin rajta volt, igazából kihez tartozik, és Hakának címezte meg. A mozdulattal, amivel hátrébb lökte a víz törzsieket, valójában csak azt a célt szolgálja, hogy egyikük kezébe repüljön, és pont úgy állt, hogy Iona ne lássa meg a papírt. ~ Hát, erről ennyit... ~ gondolta, és dühösen felnézett. Akkor most jön a játék igazán érdekes része - hogy elhiszi-e mindenki a szerepet.

A csata nem akart véget érni. Egyik fél sem tudott felülkerekedni a másikon. Hiába sodorták el a katonákat a vízidomárok, mert az önkéntestek és a tartalékosok kétszeres erőbedobással küzdöttek. Karinnak sikerült egy kicsit megtisztítania a terepet, minek köszönhetően a földidomárok képesek voltak egyfajta alakzatot alkotni. Tariq a félszemű lány mellé sodródott, és mikor oldalra sandított, felismerte a nővérét. Hirtelen leblokkolt, nem tudta mit csináljon. És ez volt a végzete. Egy eltévedt bumeráng a mellébe csapódott, majd közvetlenül utána egy jégcsap is szíven szúrta. A fiatal földidomárfiú ott helyben meghalt. De a csata folytatódott. Egy újabb csapat vízidomár érkezett, és most többen is Karint célozták meg, akiről azt hitték, hogy valami vezér.

Yangchen mozdulatától meglepődtek a vízidomárok, főleg az, amelyik a kezében találta a papírt. A nomád lánynak az volt a szerencséje, hogy pont egy tiszt kezébe került az üzenet. Az felpillantott, majd elkiáltotta magát.
- Hagyjátok a légidomárokat, úgyis függetlenek. Nézzétek, Zukot mindjárt elérik a többiek. Segítenünk kell nekik.
Ezzel az idomárok megfordultak és futni kezdtek a Tűz ura felé. Miután a térség megtisztult, Iona feltápászkodott, de nem tudott megszólalni, mert Tenzin, és a nomádok leszálltak mellé, és felvettek valami védelmi alakzatot. Yangchen viszont így nem tudott elszökni, szóval ottmaradt, összezárva egy csapat levegő idomárral.

Azok akik Ionát és Yangchent otthagyták, siettek, hogy felmentsék társaikat, de útjukat állta két tűzidomár lány. Jasmine és Elaina halált megvető bátorsággal küzdött a túlerő ellen. A vízidomárok legtöbbje inkább  visszafordult, és futni kezdett a hajók felé. A két lánynak így maradt ideje fellélegezni. De hamar el kellett dönteni, hogy mit csináljanak, ugyanis a hadnagy - Azoir - hamar felmérte a terepet. Fellövetett egy rakétát (tűzijáték félét) a légidomárok felé. Majd utána még egyet. A katonák tudták mit jelent ez. Meg kell támadni a légidomárokat, de nem sérülhetnek meg, mert saját ember van közöttük. Igen, Azoir tudta, hogy Yangchen kihez tartozik. Így a nomádokra egy hatalmas árhullám érkezett, melyet úgy ahogy ki tudtak védeni, de alakzatuk felbomlott, bölényeik elrepültek. 

A csata képe teljesen megváltozott. A vízidomárok kezdtek kifogyni, és a hadtestek demoralizálódtak. De ekkor egy kürt hallatszott, mire az egyik hajóból 100 robot gördült elő, további víztörzsi seregekkel. 

A hajóra eközben egy hatalmas léghajó szállt le. Azoir megfordult és láthatta, amint egy öltönyös fickó érkezik, egy csinos kis titkárnővel. Odalépett hozzájuk és megkérdezte:
- Segíthetek valamiben? - majd megfordult és elordított magát - Mindenki támadja Zukot! Mindenki Zukora!
Kiáltásának hatására hatalmas offenzíva indult meg. A védekező félnek lépnie kellett. ha most nem állítják meg a támadást, végső vereséget szenvednek.

/MEGJEGYZÉS: A JÁTÉKOSOK PRÓBÁLJANAK MEG MINÉL TÖBB MOZDULATTAL, MINÉL TÖBB EMBERT LEGYŐZNI, VAGY MEGÖLNI./

Miután Azoir kiadta a parancsokat, megfordult, és az öltönyös fickóra emelte tekintetét. 
- Nos, uram, ugye tudja, hogy én csak egy bizonyos fajta papírt fogadok el magyarázatként. Magának tilos lenne az itt parkolás. Tilos lenne a jelenlét. Szóval nagy csávában van... - modnta, és magához intett pár vízidomárt - Szóval kérem feleljen. Honnan, és miért?

Iona még a földön volt, mikor megindult a támadás. Már éppen készült volna védekezni, mikor Yangchen hátrébb lökte a támadókat. Mikor körbevették őket a légidomárok, a lány odafordult hozzá, és gyorsan megszólalt:
- Köszönöm. - mosolygott biztatóan Yangchenre. Nem értette miért tartja magát buta akolituslánynak. Tehetséges légidomár volt, mióta megkapta a képességeit, okos, és értette a filozófia lényegét. De nem volt idő ezzel foglalkozni. Meghallotta a tiszt kiáltását, noha az arcát még nem látta, nagy távolságból.
A légnomádok között ő volt az egyik leggyorsabb, így lépnie kellett, még odaérhetett a az utolsó védelmi vonalhoz. Futva, ugrálva közeledett, elfújva az ellenfeleit az útból. ~Ha Zukót támadják, tudni fogom, mely területet kell védenem. A jó kérdés, hogy tudok-e tartósan fenntartani egy erőteljes légáramlatot, akár tornádót, ami elsöpri a támadókat? Akárhogy is, meg kell próbálnom...~ Elérte a védelmi vonalat, és végignézett a seregen. Ahogy gondolta, a parancs után a testőrség összetömörült, tehát egy kisebb, körkörösen forgó légáramlat is megteszi... nem kell túl nagyon készítenie. Emlékezett rá, hogy egy elég erős légidomár képes létrehozni, és akár fenntartani egy ilyen tornádót egyedül is... bár remélte, hogy a társai majd a segítségére sietnek, ha látják, mit tervez. Felidézte a körkörös mozdulatokat, és mozgatni kezdte a karjait. Kicsiben indult, de látta, hogy a légáramlat növekszik. Minden erejét bevetette, hogy a közbülső rész, ahol ő, és a védekező hadsereg legutolsó vonala maradt minél csendesebb maradjon, de persze ez nem volt egyszerű. Ennek ellenére mindent megpróbált. Nem akart ártani, de nem hagyhatta, hogy a vízidomárok terve sikerrel járjon.

-Itt a papír. Maga Hakától kaptam pár órája. És, ha nem látná erősítést hoztam. - Mondja haragosan a hadnagynak, majd Caroline-hoz fordul: - Írd fel az 54422207.-es aktára a 666-os kódot, és tegye rá azt a bizonyos pecsétet is. Minnél hamarabb. *köhögés* Szüksége van még bármire tőlem? Öt perc és még 100 robotot idehozatok.
~A másik félnek. Ezek után nem tanácsolom neki, hogy limonádét próbáljon csinálni, mert akkor végkép kifogyok a citromból. Pedig nekem nincs sok citromom.

Karin meglepetten pillantott oldalra, és szemügyre vette az ismerős arcot...egy pillanatra azt hitte, képzelődik, majd idegesen megrázta a fejét...ugyan már, nem lehet Tariq...Tariq meghalt a homokviharban, ahogy a többiek is. Folytatni akarta csatét, de tekintete folyamatosan visszavándorolt a fiúra...nem lehetett véletlen, hogy ennyire hasonlítottak a vonásaik, és a világmegváltó tekintetük... ~ Tariq...Szellemekre, Tariq él! ~ fogalma sem volt, mit kéne éreznie. Örülnie kéne? De hisz sosem szerette annyira öccsét, hogy örömködne, hogy újra látja... Felrémlettek benne azok az elégedett pillantások, amivel apjuk csak Tariqot jutalmazta meg, és a düh, amit érzett testévre iránt...hogy egyáltalán miért is kellett megszületnie, csak azért, hogy elrontsa az életét? De...mégiscsak az öccse volt...az elveszett testvére, akire nem lehetett mérges csak azért, mert mindenki őt szerette jobban...
Ismét ránézett. Úgy tűnt, ő is észrevette...és leblokkolt. Karin nem volt hozzá elég közel, hogy meg tudja védeni a közeledő bumerángtól, pláne úgy, hogy ne vágjon fejbe másokat, és tehetetlenül nézte, ahogy a fegyver mellkason találja, majd egy jégcsap fúródik a szívébe.
Nem kiáltott fel, egy hang sem jött ki a torkán, de úgy érezte, mintha az a jégcsap őt találta volna el...hideget érzett, mintha belülről fagyasztották volna meg, és tél lenne...odakint, és benne is. Nem sírt, még csak könnyek sem jelentek meg a szemében, de akkor már tudta, hogy mit kellett volna éreznie...boldogságot. Most már késő volt. ~ Annyit sem mondhattam neki, hogy helló, öcsi...annyit sem mondhattam neki, hogy örülök, hogy él, mert minden kétséget kizárólag meghalt! Előttem! Miattam! ~ ordibálni akart, rá akart uszítani a dühét mindenkire, aki csak körülötte állt...és biztos volt abban, hogy pontosan a megfelelő helyre csöppent ehhez.
Őrült tekintettel a rátámadó víztörzsiekre nézett, és észre sem vette, ahogy ajka rideg, álnok mosolyra húzódik. ~ Megöltétek az utazótársaimat? Jó. Megöltétek a legjobb barátomat? Problémás. Megöltétek az öcsémet? Hullák vagytok ~ gondolta, és keze az övébe rejtett tőrökre tévedt.
Látta a felé repülő bumerángokat, mire nagyapja tanítása jutott eszébe, és a délután, mikor folyamatosan konyhakésekkel dobálta őt és Rent...ez ahhoz képest sétagalopp volt, akárhonnan is nézte a dolgot.
Hirtelen mozdulattal abbahagyta a kerülgetést, és nagyot dobbantott, mire kisebb repedés keletkezett a talajban, egy repedés, ami egyenesen az ellenséges katonák felé futott - nem volt se túl mély, se túl széles, de épp elég nagy ahhoz, hogy valaki kibillentsen az egyensúlyából, vagy épp fél lábbal belelépjen.
Aztán jött a kedvenc része...az oszlopok emelgetése. Kezét a magasba emelte, miközben minden erejével a földre koncentrált...meg kellett csinálnia, meg tudta csinálni! Fél szemmel odapillantott, és látta, ahogy a szokottnál vastagabb oszlopszerűségek emelkednek ki a talajból, és magasba repítik a katonákat, egyenesen a légidomár lány hurrikánja felé.
Aztán megfordult, és a megmaradtak fejét vette célba kisebb-nagyobb sziklákkal...most nem érzett semmiféle bűntudatot amiatt, amit csinál, élvezettel nézte, ahogy a kő eltalálja őket. Még mindig mosolygott.

Elaina nagy levegőt vett, mikor a tartalékosokat a csatatérre küldték. A lány mestere is kint volt a csatatéren. ~Remélem nem esett komolyabb baja! Nem tudom mit csinálnék nélküle. Több mint valószínű, hogy elvesznék és szétesnék.~ morfondírozott magában a csatatér felé menet.
A tartalékosok rögtön nekiestek a vízidomároknak. Elaina rögtön két vízidomárt fogott ki. Hosszasan harcoltak. Az ellenfelek eléggé képzettek voltak. ~Az egyiket le tudnám győzni, ha nem lenne a másik. Fenébe! Így csak védekezni tudok!~bosszankodott.
De ekkor megtörtént a baj. Elaina véletlenül rosszul lépet és kificamodott a bokája. Szerencsére nem esett el, de ezt az ellenfelek is észrevették. Olyan gyorsan támadtak, ahogy csak tudtak. De ekkor Elaina háta mögül előtűnik egy tűzidomárlány. Két pontos lövéssel kiüti Elaina ellenfeleit, majd Zuko nagyúr testőrségére mutat. Egy kérdést tesz fel, de a választ se várja meg, szó nélkül elrángatja. Elaina próbálja a tempót tartani, és bár az arcán nem látszik rettenetesen fáj neki a bokája. ~És még a figyelmem is lankad, ezért Mesterem megölne.~ 
Azonban nem értek oda. Pont egy csapat vízidomárba ütköztek, akik ugyan oda tartottak. Nem is gondolkodtak, rögtön támadtak. Elaina úgy harcolt, mintha minden rendben lenne a lábával. Pontosan annyira terhelte le, hogy ne vegyék észre. De elég sokan elmenekültek. ~Hát ezek meg mik??? Nyulak??~ Közben két vízidomárt súlyosan megsebesített és már egy másik párost is kiütött egy nagy tűzgolyóval. Hirtelen rakéták hangjára lettek figyelmesek.
-Oké, ez semmi jót nem ígér.-mondta.

Azoir elvette a papírt az öltönyöstől, megnézte, majd visszanyújtotta.
- Kérem, bocsásson meg Uram! - mondta alázkodó hangon - Tudja, kicsit elborult az agyam... Nem számoltam a földidomárokkal... Azt hittem, hogy a hajóblokád megfoja őket... De mindegy. Köszönöm az erősítést, épp jókor jött. Most pedig, ha megbocsát, a saját épsége miatt visszaküldeném a hajójába... Ez mégiscsak egy csata. Viszlát! - mondta, majd visszafordult a part felé.

Körbenézett, majd intett az egyik emberének, aki odahozta páncélját, íját, és kardját. Azoir magához vette a fegyvereket, majd leugrott a csatatérre. Útja egyenesen Karin felé vitte. A földidomár lány már nagyon szúrta a szemét. Mikor Azoir odaért, ellőtt egy nyílvesszőt az épp felfelé emelkedő földpajzsra, majd előhúzta a kardját. Aki kicsit is jártass volt a történelemben, az felismerhette Sokka mester híres fekete kardját. Azoir megtalálta még fiatal korában. Most ezzel harcolt minden csatában. Odalépett a lány elé, majd egy határozott mozdulattal a lány nyaka felé lendítette a kardot.

Karin még szélesebben elmosolyodott, amint meglátta a felé közeledő hadnagyot, és ahogy a nyílvesszővel eltalálja az egyik földpajzsot. ~ Na, ez most szépen megtalált engem magának... ~ szemében őrült fény csillant fel, amit csak azok ismerhettek, akik látták már idegesnek...és ilyen nem sok volt. Bár sírni se sokszor sírt, dühös még kevesebbszer volt. ~ Elegem van abból, hogy az ilyenek mindig megtalálnak engem maguknak... ~ gondolta, de még mindig vigyorgott. Szerette a kihívásokat...volt bennük valami megragadó. Olyanok voltak, mint egy nehezebb játék, amit nem lehet olyan könnyedén megnyerni...és ezt szerette.
Szeme sarkából látta, ahogy Azoir elhúzza a kardját, és nem tudta elfojtani meglepetését - ez a kard csakis egyvalakihez tartozhatott, méghozzá Sokkához. Ahhoz a Sokkához, aki Aang avatarral együtt mentette meg a világot. És most az ő karjával akarják lecsapni a fejét...micsoda megtiszteltetés.
Egy gyors mozdulattal elhajolt a felé közeledő fegyver felől, és ugyanazzal a lendülettel egyik kezével felgyúrt némi földet, és egy téglalappal formázva Azoir felé küldte. A másik kezével eközben kisebb sziklákat emelt fel, pont mint az előbb, és a még körülötte lévő ellenséges katonák felé küldte.
- Nem tudom, ki vagy - kezdte - és nekem semmiféle személyes problémám nincsen veled, viszont a katonáid megölték szeretve gyűlölt öcsikémet, szóval...igazán sajnálom... - egy pillanatra széttárta a kezét, de csak hogy a következő pillanatban furcsa, sátorszerű valamit emeljen Azoir mellé, két oldallal. A férfi hamar azt veheti észre, hogy a két oldal egyre gyorsabban közeledik egymáshoz. ~ De szívesen látnám kilapulni... ~ elfintorodott. Semmi kedve nem volt az ilyen egyszerű véletlenre bízni a dolgot, így egyik tőrét is elhajította Azoir felé.

Azoir meglepetten hajolt ki a földdarabka elől, majd támadásra indult volna, de egy földsátor emelkedett fölé. A falak elkezdtek közeledni egymás felé, sőt még tőr is érkezett a szemkötős lánytól.
~ Most mit is kéne pontosan csinálnom? ~ kérdezte magától, majd tettrekészen megmozdult. Felemelte kardját és félre ütötte a repülő tőrt. Ezután előkapott egy nyílvesszőt és a lány felé lőtt. Mivel annak muszáj volt kitérnie, a falak mozgása leállt, és így Azoir könnyedén kiléphetett az ökoketrecéből. Újra felemelte a kardját és futni kezdett Karin felé. Az útközben érkező kődarabokat kiütötte a karddal, majd utána egy buckán dobbantva elrugaszkodott a földtől. A levegőben megemelte kardját és suhintani kezdett vele. Most nem a lány fejét, hanem a kezeit vette célba.

Chen egy percig mérlegelte, hogy mit kéne tennie, de végül is úgy döntött, Ionával tart...tudta jól, hogy ezt a csatát nem egy légidomár lány fogja egyedül eldönteni, különben sem kellett idomítania, csak úgy tennie, és emlékezett minden parancsra. Légidomár volt, ő juthatott legközelebb az ellenségeikhez, és akkor, ha már köztük van, csak egyetlen lépés a győzelem. ~ És akkor én leszek az egyetlen jó oldalon álló légidomár...és én vezényelhetem a levegő népét...de ez egyelőre nem fontos ~ jutott eszébe a tanács, amit egy könyvben olvasott, úgy érezte, már évezredekkel ez előtt. "Mindig egyetlen cél lebegjen a szemed előtt, csak a következő lépcsőfokot nézd...ne akard kettesével szedni a fokokat, mert leesel...de ha türelmesen, egyenként haladsz, akkor előbb-utóbb felérsz a tetejére, és a tiéd lesz minden, amire csak vágytál."
Iona után iramodott, és kelletlenül vette tudomásul, hogy alig tudja tartani a lánnyal a lépést...hát igen, ő már mester volt. De legalább nem tudta, hol is áll ő, és ez mindenképp az ő kezére játszott.
- Segítek - pillantott Ionára, és elmosolyodott, majd a lányéhoz hasonló, körkörös mozdulatokkal kezdte maga körül irányítani a levegőt.
Tekintetével mindeközben Azoirt kereste, de nem látta a hajón. Csak pár másodperccel később vette észre, immár a csatatéren, miközben egy félszemű földidomár lánnyal csatázott. Kissé lesajnálóan pillantott oda, majd visszafordult a légáramlat felé. ~ Mit csinált az a csaj? Jó bénának kellett lennie ahhoz, hogy kiszúrja a saját szemét... ~ szíve szerint felnevetett volna, de tudta, akkor lebukna.
- Meg tudjuk csinálni - nézett biztatóan Ionára.

~ Francba ~ lépett félre a lövés elől, és pontosan tudta, mekkora hibát vétett ezzel az egyetlen rossz lépéssel. El kellett engednie a falakat, ami csak egyet jelenthetett - hogy nem lapíthatja szét Azoirt, ez pedig nagyon nem volt ínyére. ~ Pedig azt hittem, hogy végre lesz lehetőségem megnézni egy lapos víztörzsit...ráadásul egy hadnagyot...de fel a fejjel, van még lehetőségem! ~ elfintorodott, ahogy eszébe jutott, hogy már mennyi szétlapított embert látott, és egy pillanat alatt kijózanodott.
Nem akarta ezt...nagyon nem. Megborzongott, ahogy körbenézett...ő embereket ölt, miközben rosszabbat aligha tudott volna elképzelni...olyat tett, ami még saját értékrendjével is szembe ment, és még mindig folytatni akarta... ~ Ki vagyok én? Mi vagyok én? ~ kérdezte magától, ahogy felrémlett előtte az összes haláleset, amit látott az utóbbi években...a szülei, a testévrei, a nagyapja...Ren...és most Tariq. Akit már másodszorra vesztett el, de most véglegesen és visszavonhatatlanul. A szeme előtt halt meg...látta meghalni...
~ Mi tettem? Hiszen...hiszen ezeknek is volt családjuk... ~ nagyot nyelt, miközben a düh újra kezdte átvenni az irányítást elméje felett...erről az egészről az a nemnormális Haka, meg a vak követői tehettek, mint ez a hadnagy...és bárhogy is érzett a gyilkossággal kapcsolatban, akkor sem akarta, hogy életben maradjon. ~ Meghalsz ~ gondolta, és arcán rideg mosollyal kitért a kard csapása elől.
- Na persze, nem vagyok így is elég hátrányos helyzetű, hogy fél szemem van? - kiáltott fel, hangjában némi gúnnyal, és kihasználta az egyetlen pillanatot, hogy eltalálja Azoirt. Látta, hogy nem halt meg, és úgy döntött, tenni akar ez ellen...a késéért nyúlt, de még mielőtt bármit is tehetett volna, mintha egy láthatatlan kar visszafogta volna.
~ Ne tedd...élve több haszna van... ~ jutott eszébe. Tudta, hogy most nem szórakozhat a saját kis bosszújával az öccse miatt, akit még csak nem is szeretett...ennél most sokkal több forgott kockán, és talán a hadnagy eleget tudott, hogy kisegítse a népe vezetőit...
- Hát, barátocskám, mégsem öllek meg - jelentette ki szomorúan, annak teljes tudatában, hogy a férfi nem hallja.

A csata egyre vérengzősebb lett. Holtak, sebesültek feküdtek mindenfelé. A tartalékosok ádázul védték a tűz urát, míg a földidomárok minden egyes támadást sikeresen csaptak oldalba. Azok akik kikerülték az önkénteseket de még nem érték el a tartalékosokat, belefutottak egy kisebb légörvénybe, minek köszönhetően szanaszét repültek. 

Azoir nehezen, de feltápászkodott. Felemelte tekintetét a lányra, és mosolyogni kezdett neki. Nem alázkodó mosoly volt, és nem is kedveskedő. Gyilkos mosoly volt. Tükrözte a gyűlöletet. Azoir intett, mire három robot lőtte ki hálóját Karinra. Azoir feltápászkodott, majd a lányra nézett.
- Hát, majdnem sikerült, - mondta, miközben letörölte a vért az arcáról - de jegyezd meg, ha veszítek, én akkor is nyerek. - Ezzel intett a robotoknak, akik elivitték a hadnagy hajójába az új foglyot. 
Ezután a hadnagy végig vonult a csatatéren, és akire rámutatott azt rögtön elfogták a robotok. Így került a hajójára Jasmine, Iona, Yangchen, Elaina és a korábban elfogott Karin is. Azoir már a kezeit dörzsölte, mikor hajókürtöt hallott meg. Mikor megfordult, meglátta amint fémidomárok szállnak partra. Kuvira az utolsó pillanatban meggondolta magát és elküldte serege nélkülözhető részét. A fémidomárok hamar ellentámadásba lendültek, és sikerüket segítette az is, hogy a vízidomárok kezdtek elfáradni. Azoir elindult hajói felé, miközben visszavonulást vezényelt a seregnek.

Mikor mindenki felért a hajókra, egyszerűen otthagyta a szigetet. Látta az ujjongó földidomárokat, de Azoir csak nevetett rajtuk.
- Ostobák! Ezzel a vereséggel, sok csatát fogunk megnyerni. - idézett egy tűzidomár parancsnokot. 
Ezután lement a hajó raktárába, és megtekintette a rabokat. A foglyokat egy cellába terelték. Azoir odalépett a cellához, hogy kikérdezze őket. De mielőtt bármit is szólt volna, egy hírnök érkezett, egy kis cetlivel. Azoir elolvasta, majd felment a fedélzetre.

A hadnagy az üzletemberhez lépett, és elmondta, hogy Haka egy újabb tárgyalásra hívatta. Blaine, és dögös titkárnője nyugtázták a doolgot és el is hagyták a hajót. Nem sokkal utána a hajó megremegett. Ugyanis egy kis csónak érkezett, rajta lázadó vízidomárokkal, Tonraq vezetésével. A rajtaütés sikeres volt, ugyanis a lázadók magukkal vitték a foglyokat, kivéve Yangchent, aki a támadás idejében, egy Azoirtól kapott kulccsal elhagyta a börtönt és el fel ment Azoirhoz.

Eközben Haka már Blaine-vel tárgyalt.
- Nos Uram. Nem csalódtam magában, és ez jó. Most kap egy kis szünetet, hogy megvitassa magában az árakat. - mondta, majd fejreállított egy homokórát. - Kérem siessen. Az időm véges.


Míg Haka tárgyalt, a lázadók elvitték a foglyokat a déli főhadiszállásukra, ahol a raboknak volt ideje össze szedni magukat, és megismerkedni. És persze meg kellett vitatniuk még egy dolgot. Meg kellett találniuk Korrát is. /IDE ÍRJANAK A KISZABADÍTOTTAK:LINK /
A támadás után a hajósok elkezdték megjavítani a hajót és így Azoirnak maradt ideje beszélni a nomád lánnyal. Oda is lépett hozzá és belekezdett.
- Üdv újra nálunk... Nem igazán értettem mit csinált a csatatéren... Kérem, adjon magyarázatot.

Chen unottan forgatta a kezében a kulcsot, és barna szemét Azoirra függesztette. Most még árnyéka sem csillant meg a kedvességnek benne, épp ellenkezőleg, tekintete hideg volt, mint egy téli éjszaka az Északi Sarkon. Arca rezzenéstelen maradt, de fejében fagyos szélviharként kavarodtak a gondolatok. Dühös volt, határozottan dühös, de tudta, hogy egy hiba után - amit ráadásul egy ilyen, magát nagynak képzelő hadnagynak köszönhetett - végképp nem vesztheti el a fejét. Ez volt az, amit a legtöbb ember nehéznek talált, őt azonban csak a siker vezérelte. Nem foglalkozott olyan pillanatnyi problémákkal, mint például az érzések. Pontosan tudta, hogy azok előbb-utóbb úgyis elmúlnak, és helyükön csak tátongó üresség marad - ő pedig ebből, köszöni szépen, egy cseppet sem kért.
- Hogy mit csináltam a csatatéren? - húzta fel alig láthatóan a szemöldökét, és elfintorodott. Még hogy ő mit csinált a csatatéren? Inkább mit csinált Azoir a hajón lett volna a helyes kérdés szerinte. ~ Nem kellett volna ilyen könnyen elengednie a rabokat...és engem pedig nem kellett volna megajándékoznia ezzel a hülye kulccsal, ha már itt tartunk... ~ gondolta, és fáradtan felsóhajtott. - Nos, amit csináltam, az éppen az első fázisa lett volna ahhoz, hogy közelebb kerüljek az ellenségeink terveihez...az a naiv kis légidomárlány már majdnem megbízott bennem, maga meg elenged engem! - ~ Ütődött ~ tette hozzá magában, de ezt már nem mondta ki hangosan. Persze, ezen az oldalon állt, Haka mellett, ez azonban csupán az volt, ahová a kedve sorolta, nem pedig az, ahová a szíve húzta. ~ A pillanatnyi álláspont nem az a hely, ahová tartozol... ~ jutott eszébe. Egy percre elfordult, majd a válla felett visszapillantott a férfire.
- Figyeljen, nem tudom, hogy észrevette-e, de az idomító képességeimen még jócskán van mit csiszolni, és nem a harctudásommal tudok segíteni maguknak, azt hiszem, ez még magának is világos. Mi következik ebből? Ha a fizikai erőmmel semmire sem megyek, akkor azzal kell kezdenem valamit, ami itt van - mutatott a fejére. - Rájöttem arra is - kezdett körbe-körbe mászkálni, fensőbbségesen hátradobva haját -, hogy egy katona semmit sem ér egy háborúban...egy emberrel nem lehet csatát nyerni, de van az az információ darab, amivel már igen. Mivel katonának pocsék vagyok, nekem ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy bármit is hozzátegyek a háborúhoz...hm? Világos? Tehát, lehetőleg, ha legközelebb eljutok oda, hogy beszélgessek egy levegőnomáddal, és meggyőzhetem, hogy mellette állok, lehetőleg ne piszkáljon bele.
Felsóhajtott, és Azoirra nézett...ha legközelebb találkozik Ionával, hát akkor nem lesz egyszerű kimagyaráznia magát....hogy ő valójában nem is úgy gondolta, hogy kémkedett, és a többi, de nem néztek olyan bolondnak a lányt, és a népek vezetőit, hogy mindezt be is vegyék.
- Tehetnél velem egy jót, ha szeretnél... - fordult Azoirhoz, arcán pedig furcsa mosoly kísértett, amit nehéz lett volna bárhogy is értelmezni. - Esetleg behúzhatnál nekem egy akkorát, hogy még jó ideig látszódjon.

Azoir figyelmesen hallgatta a lányt. Tudta, hogy milyen hibát követett el, de azt is tudta, hogy ezekért a hibákért megkapja a büntetését Hakától. A lányra nézett és kinyitotta a száját.
- Nos kisasszony. Először is nem ütök meg nőket...  - itt elakadt, ugyanis eszébe jutott a szemkötős csaj - illetve, ha harcolok ellenük, akkor megütöm őket, de kérésre nem. Tudom, hogy ütődöttnek tart, még ha nem is mondja ki, de higgye el, hogy amit tettem, annak pontosan meg volt az oka. Ha nem avatkozom bele, akkor egyszerűen megnyerjük a csatát. Nekem nem ez volt a célom. - mondta, majd várt egy kis szünetet, hogy a lány fel tudja dolgozni azt amit mondott - Nos, ha be szeretne épülni, akkor segíthetek. Még kék foltot is tudok adni. Sőt, a harci képességeit is fejlesztheti... - ezzel megfordult, és füttyentett egyett. A kabinokból vízidomárok jöttek elő, és felsorakoztak. Azoir rájuk nézett, majd parancsot adott.
- Fogjátok el a lányt! - mire a katonák nekirontottak Yangchennek. (MESÉLŐI BEAVATKOZÁS: A küzdelem nagyjából öt percig tartott. Yangchen tele lett véraláfutásokkal, és sérülésekkel. )
Mikor Azoir látta, hogy a nomád nem bírja tovább, újra füttyentett, majd odalépett a lányhoz.
- Nos, mehet beépülni. Tessék egy térkép, Tonraq táboráról. Valószínüleg ide vitték a foglyokat... - mondta, majd fürkészően a lány szemeibe nézett - Azt hiszik, hogy nem tudjuk, hol vannak... Tévednek... De erről egy szót se! - mondta, majd tisztelgett, és köszönt.
- Indulhat. Sok sikert! - és katonásan elindult a parancsnoki híd felé.

Taira a börtönben ült Haka hajóján. Pontosan tudta, miért fogták el... a Fekete Nap neveltje volt, ráadásul tűzidomár. A csatából így kimaradt, és várta, hogy döntsenek a sorsa felől. 'Amennyiben őr érkezik, könnyedén el tudom intézni. De amennyiben a vezetőség egy tagja... akkor érdekesebb volna meghallgatni a mondanivalóját...~