Városháza

Városháza a központja a kormányzásért felelős elnöknek, és ez a helyszíne a nyilvános sajtótájékoztatóknak és összejöveteleknek, a nagy tér előtt bejáratnál.

Iona büszkén hallgatta végig Raiko elnök beszédét. Megcsinálták. Részt vettek egy igazán nagy kalandban, ő mester lett... annyi minden vár még rájuk. Érezte, hogy ez csak a kezdet. Bár könnyes lett a szeme, mikor az elhunytakról beszéltek, tudta, hogy értelmet adtak a haláluknak. Csak egy pohár gyümölcslevet ivott, légidomárként az alkoholtól is tartózkodott, és közben figyelte a többieket. Vajon mi lesz ezután? És mi lett Nighttal? Quannal talán még beszél, hiszen megígérte neki, hogy a légidomárokkal maradhat, ha akar. Zimával is biztosan találkoznak még, a lány a városban lakott, és jóban volt a légidomárokkal... Aztán meglátta Azoirt. ~És velünk mi lesz? Most hogy tényleg vége van... Vajon működhet köztünk?~ Odasétált a fiúhoz, és megszólalt:
- Nos... azt hiszem, most van tényleg vége. - sóhajtott. - A városban maradsz? És... mi lesz ezután? - kérdezte, noha tudta, nem elég konkrétan... de sejtette, hogy Azoir tudja, mire gondol.

Azoir élvezte a bált. Végre rendesen ki tudott kapcsolódni, végre biztonságban értezte magát, és nem kellett attól félnie, hogy valahonnan valaki rátámad. De hiába volt jókedve, mert gondolatai Iona körül jártak. 
~ Most hogy is legyen? Valószínüleg vissza fog menni a templomba. És akkor el kell mennie. Mondjuk nem engedném, hogy miattam ne fejlődjön tovább. ~
Gondolataiból az ébresztette fel, hogy megjelent mellette Iona, és mintha kitalálta volna Azoir gondolatait, megkérdezte, hogy hogyan tovább. Azoir kicsit elmosolyodott, és átkarolta a lányt.
- Én is úgy gondolom, hogy vége. És sajnos nem maradok a városban. Neked el kell menned, hogy további ismereteket szerezz, és én nem akarlak visszafogni. - Látta, hogy Iona arcára kis kétségbeesés ül ki, ezért folytatta - Már beszéltem Tenzinnel. Megengedte, hogy veled tartsak tanulmányaid során. Talán még a szerzetesek közé is beállok...

Elaina az öleléstől egyszerűen lefagyott. Nem mozdult meg, nem mondott semmit, de még egy épeszű gondolat sem jutott az eszébe. Csak akkor mozdult meg, mikor a léghajó Köztársaság varosba ért. Addigra a bátyja eltűnt. ~Vagy lehetséges, hogy nem a testvérem volt. Lehet, hogy csak egy imposztor. De a szeme, az ugyanolyan volt mint az enyém.~merengett el, miközben a kijárathoz ment. Ott viszont még egy meglepetés érte. az elnök személyesen nyújtotta át a meghívókat, az ünnepi bálra. 
Elaina, a saját szállodai  szobájába ment. Ott nagy nehezen elkezdett készülődni. A ruháján csak akkor vette észre, hogy csupa vér. ~Remélem Raiko elnök az új ruhákat is állja. A póló még menthető, de a nadrágnak kampec.~ majd beállt a zuhany alá.
Rendbe tette magát, és a ruháját is kiválasztotta. A fölső része sötét kék volt, a szoknyarésze pedig méregzöld, csupán térdig ért. 
Az ünnepségen nem nagyon figyelt oda, a gondolatai a az ikertestvére körül kavarogtak. Viszont az elhunytaknál bűntudatot érzet, mikor Chou nevét megemlítették. A börtön óta egyáltalán nem kereste. A beszéd után kezdődött el a mulatság. Elaina csak ide-oda mászkált, egyszerűen nem tudod nyugton maradni, táncolni nem volt kedve, étvágya sem volt. Megkóstolt néhány különlegesebb fogást, de csak a limonádés poharát vitte magával. ~Yosh, most hol lehetsz?? Mi történt veled míg nem láttuk egymást??? Miért álltál be a Fekete Naphoz???~és még rengeteg hasonló kérdés zakatolt a fejében.

*Kissé szomorúan tapasztalta, hogy húga szinte teljesen lefagyott. Azonban neki gyorsan el kellett tűnnie. Villámsebességgel magára kapta a meggyilkolt katona kissé véres ruháit, majd eltűnt a szobából. Amint tudott észrevétlenül távozott a léghajóról. A városban vásárolt egy új öltönyt és kivett magának egy olcsó szobát. Úgy döntött elmegy arra a bálra. Ott ismét láthassa majd a húgát. Miután elkészült elindult. Még épp időben odaért az elnök beszédjére, majd lassacskán elkezdődött a bál. Yosh gondosan elvegyült a a civilek közt. Még közbe-közbe beszélgetett is velük, de ez csak álca volt. Szinte végig Elainát nézte és azon gondolkodott mit mondhatna neki. Végül erőt vett magán. Mikor Húga a megszokott pár másodpercnél többet álldogált egy helyen akkor elindult felé és megállt előtte.*
- Szia Elaina.
*Kissé zavarban van, tehát nem igazán tudja mit kéne mondania. Oly sokat készült erre a napra és mégsem jut eszébe semmi.*

Amint Raiko elnök beszéde véget ért, Karin igyekezett minél messzebbre vonulni a többiektől...semmi kedve nem volt részt venni ebben az egész ünneplés-mizériában, most valahogy még a Ba Sing Se-t börtönt is jobban díjazta volna, mint ezt a boldog, undorítóan rózsaszín bált, amihez semmi kedve sem volt - igazság szerint, úgy érezte, hogy egyáltalán nem való ide, hogy az egész sokkal tökéletesebb lenne, ha nem lenne itt.
Tekintete kedvetlenül siklott át a kedélyesen beszélgető Azoiron és Ionán, a csapat első számú hivatalos párján... ~ Na persze...egyeseknek minden sikerül ~ sóhajtott fel keserűen, majd pillantása megakadt Tariqon is...vele aztán még kevesebb kedve volt beszélnie, mint másokkal! Persze, majd pont neki fogja kiönteni a szívét. Arra aztán várhatott! Ott volt Elaina is, aki egy ismeretlen fiúval kezdett beszélgetést... Mindenki olyan borzasztóan vidám volt...láthatólag csak ő érezte magát olyannak, mint akit végigtuszkoltak egy pár centi széles szakadékon, kis híján vízbe fojtották, és a végén még voltak kedvesek egy kővel apró darabokra törni is. ~ Körülbelül igen... ~ vigyorodott el. ~ Most tényleg ilyen a lelkiállapotom... ~ tette hozzá magában, és a kitüntetésre gondolt.
Nem érdemelte meg, ez volt az egyetlen, amiben biztos volt. Igaza volt Shinnek, mikor úgy nézett rá, mint egy gyilkosra, tökéletesen igaza volt, és az, hogy hősnek állították be őket, még rosszabbá tette a helyzetet...nem hős volt, csak egy hülye gyilkos! Miatta haltak meg a szülei, a testvérei, Ren, akik a gépen voltak...és ez még csak véletlen volt. Itt még legalább jó embernek tarthatta magát, csak persze, rá kellett döbbennie, hogy tökéletesen ostoba...de amikor direkt megölte azt a katonát... ~ Hazudtam magamnak...senki vagyok...senki vagyok ~ ismételte magában, mint egy különös rögeszmét, és úgy döntött, semmi kedve tovább itt maradni. Elindult a pad felé, ahol valamikor az egész kezdetén üldögélve méregette a sétálókat...hát, igen...azóta sok minden megváltozott.
Helyet foglalt, és rezzenéstelen arccal maga elé bámult...eszébe jutott Amon halála...jobban mondva, Amon második halála. Ahogy lassan szétoszlott előtte...pont előtte. ~ Mintha még az univerzum is azt akarná üzenni nekem, hogy csak egy önmagát meghazudtoló gyilkos vagyok, semmi több... ~ ridegen felnevetett. Senki volt...igazán senki...
Most pedig fogalma sem volt, mit fog kezdeni az életével...nem volt se családja, se olyan ember, akiről tudta, hogy megbízik benne, és ő is meg tudott benne bízni - ő legalább is így érezte. Még akkor sem tűnt a benne lévő iránytű ilyen ingatagnak, mikor a nagyapja meghalt, mert ott volt Ren. Az ő halála után...nos, persze, akkor minden zavaros lett, de mégis, volt valami, ami ide hajtotta. Csak akkor volt ilyen bizonytalan, mikor a családja meghalt, de akkor a megoldás jött, mint egy kívánságra. ~ De itt már nincsenek kívánságok...itt már csak én vagyok ~ jutott eszébe, és fáradtan elmosolyodott.
El akart tűnni...mindenki elől, talán még a világ elől is, de fogalma sem volt, hová mehetne. ~ Haza? ~ találgatott. ~ Nem, nem jó...ott ismernek...Ba Sing Se? Nem, azt a várost rühellem...A Tűz népe? Ők meg egyszerűen nem érdekelnek.. ~ ismét sóhajtott. Fáradtnak érezte magát, végtelenül kimerültnek, és fogalma sem volt, mit tehetne....minden bonyolult volt, és alig tudott kibogozni egy szálat is.
Arcát kezébe temette, majd felnézett. El akart menni, semmi nem volt, ami visszahúzta volna...persze, itt volt Zima, és Kira...akikkel annyi mindent átéltek...és persze Aaron...akit megbántott. Vagy aki megbántotta. Tulajdonképpen, ez már olyan mindegy volt... És persze a többiek is, Elaina, Ming, Mei Ling...Night, Ruan, Quan, Iona Azoir, de valamiért biztos volt benne, hogy nekik is egyszerűbb lenne, ha lelép. Nem akart búcsúzni sem, csak eltűnni...elmenni, valahova messzire.
Egyelőre azonban mégsem állt fel, mintha még várt volna valamilyen csodát...neki mindegy lett volna, mi, csak mondta volna meg, mit tegyen.

Zima átvette a meghívót Raiko elnöktől, majd fogta magát és hazament. Pontosabban futott. El sem akarta hinni, hogy újra otthon lehet. Régebben sosem hiányolta ennyire a családját, de most az volt minden vágya, hogy otthon legyen velük. Persze vissza fog menni a bálra újdonsült barátaihoz, de most csak a családja lebegett a szeme előtt. Amint hazaért könnyes szemmel szorította magához az ajtót nyitó Ayleet, majd átölelte szüleit is. Annyira boldog volt, hogy nem esett semmi bajuk. Anyja elég hamar kiszúrta a lány sérülését, de nem tudott érte sokat tenni. Ahhoz, hogy Zima újra mozgatni tudja a bal karját szükség van az északi törzs forrás vizére. De Zimát speciel pont a sérülése érdekelte a legkevésbé. Számára csak az számított, hogy végre vége. Hamarosan nekiállt készülődni. Ha Zimán múlik teljesen hétköznapi ruhában megy el, de anyja addig nyaggatta, amíg elő nem szedte az egyik egyszerűbb hosszú zöld ruháját. Zima most volt magának hálás azért, mert annak idején átalakította ezt a ruhát, hogy nadrágot is tudjon alá húzni. ~ Lehet, hogy üldözési mániám van, de szoknyában akkor sem lehet másokat megvédeni… ~ Anyja kötést tett a sérült karjára, melyet ha távolabbról nézett valaki, a ruha részének gondolhatta.
A bálon mindenki ott volt. Ismerős és ismeretlen arcok… de Night sehol. Zima sóhajtott. ~ Vajon mi lehet vele? Remélem jól van. ~ Raiko elnök beszéde lehervasztotta az arcáról a halovány mosolyt. ~ Hősök… inkább csak egy csapat fiatal, aki belekeveredett ebbe az egészbe… Chou… szegény lány… ~
Körülnézett. ~ Egyikünknek sem volt könnyű ez az egész… Remélem még viszont látom őket. Sok mindenen mentünk keresztül… Hiányoznának…~ Tekintete először Karinon akadt meg, de úgy döntött, békén hagyja. ~ Sokszor mentem már az agyára az aggodalmammal. Remélem Aaronnal meg tudják majd beszélni a kapcsolatukat. Apropó Aaron… kíváncsi vagyok, le fog-e csapni. ~ Egy mosoly suhant át az arcán, de aztán eszébe jutott Jasmine. ~ Remélem, tud majd találkozni Nighttal. Night… ~ Zima elvett az egyik pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt és megitta. Nem szokott alkoholt fogyasztani, de úgy érezte, most szüksége van rá. ~ Vajon mit csinálnék, ha most megjelenne előttem? Igen, kiakaszt azzal, amit tesz. Igen, nehezen viselem. De… csak úgy kijelentette, hogy mit kéne csinálnom. És igaza is van. De… a francba… lehet valakit egyszerre utálni és szeretni? Na hol az a pincér?  Nem! ~ Zima megrázta a fejét. Rögtön megszabadult az italos pohártól. Úgy döntött, inkább beszélget valakivel, hogy elterelje a gondolatait. A fal mellett látott egy fickót. Odament hozzá. Először ő is csak a falnak támaszkodott, de aztán felé fordult.
-  Kóstoltad azt a furcsa kinézetű süteményt a büfé asztalnál? Nagyon finom. Amúgy Zima vagyok. Téged hogy hívnak?
Nem akart a Fekete Napról sem beszélni. Ezért indított ilyen hülyén.

Fogtam Natot és elindultunk visszafelé. Meglepetésemre egész könnyen ment a dolog. Visszajutunk Kuen-hez, aki minta éppen meditálásból kelt volna fel. Megmutatja az ajtót, ami mögött van, de azt mondja, Ő nem mehet oda be valami szellem miatt. Kérdőn rátekintek, de nem feszegetem a témát. Rásandítok Nat-ra hogy felkészült-e. Természetesen igen. Benyitok. Amit látok, elborzaszt. Korra láncon kifeszítve. Megborzongok. Ha ez nem lenne elég, Korrát hallucinogén anyag segítségével fogva tartják a saját képzeletében. Megrázom kissé magam, vissza a valóságba. Látom, hogy Nat vizsgál valamit az egyik falnál, majd egy laza mozdulattal, nem tudom, hogyan nem látom pontosan, kinyit egy rejtekajtót. Na ná hogy nem üres… bosszankodom, de azért Nat-al együtt bevágódunk a terembe és leterítjük a harcosokat. Nem úsztam meg sérülés nélkül, de nem esett komolyabb bajom. Ahogy elnézem Nat csak karcolásokat szerzett. Némi vizet idomítok a sérült részre, hogy beforrasszam a sebet. Eközben Nat már átfésülte a helyet, és egy üvegcsével a kezében jön oda hozzám. Azt mondja, ellenszer van benne Korra számára. Ezután simán ment minden. Nat beadta Korrának az ellenszert, és kivittük innen.
Meghívást kaptam a kitüntetésre. Nem igazán szeretem az ünnepségeket. Azért benézek, hátha ott vannak a többiek is. Vajon velük mi történt eddig?
Felöltöztem az ünnepséghez, ahogy egy volt katonához illik. Elmentem az ünnepségre, és azon kaptam magam, hogy a többieket fürkészem a teremben.

Nat követte Ruant az alagútban, és sikeresen kiértek, vissza Kuen-hez. A férfi elmagyarázta mi a helyzet az ajtóval, és ami mögötte van. Nat egy szó nélkül Ruan mellé lépett, jelezve hogy mehetnek. Amint beléptek, Nat észrevette, hogy Ruan habozik. Nat szomorúan Korra-ra nézett, majd a figyelmét az az anyag kötötte le ami Korra előtt volt. Fogta magát, míg Ruan tétovázott, és körbenézett a szobát. Nem tartott sokáig, míg rábukkant egy apró jelre, ami neki elég volt ahhoz, hogy egy rejtekajtót találjon. Kinyitotta, és Ruannal együtt bevetette magát a harcba, ami az ajtó túloldalán várta őket.  Nat néhány karcolással megúszta, látta hogy Ruannak már nem volt ekkora szerencséje. Nem tétovázott most sem, fogta az ellenszert, és beadta Korrának. Ruannal együtt kivitték a lányt.
Nat is kapott meghívót. Miután felfrissítette magát, felvett egy elegáns ruhát, és elment az ünnepségre. Miután átadták a díjat, Ő diszkréten lelépett.

Kira átvette a meghívót. ~Én erre? Kitüntetés? Pff hagyjuk már! ~ készült elégetni a borítékot, de megálljt parancsolt. Eltette, és felkereste az otthonának nevezet lyukat. Emlékezet,  hogy van valahol egy erre az alkalomra tűrhető ruha. ~Nem volt rossz ötlet, akkor megcsinálni azt a balhét ~mosolyodott el az emlékre. -De többé nem! – mondta ki határozottan.

Rendbe szedte magát és elindult a bálba. Végig hallgatta Raiko elnök beszédét. Összeszorult a torka az áldozatok említésére. ~Az a sok névtelen, akik azoknak az örültek áldozatai lettek… ~ szorult ökölbe a keze, de nyugodt maradt. A beszéd végeztével célirányosan a büféasztalt kereste. Körbe tekintett és elvett egy egész üveg italt, és egy tányér mindenfélét. Azok elpusztítása közbe tekintetével a többieket bámulta. Azoirin és Ionán elmosolyodott ~De attól még utálom azt a fene nagy boldogságot, ami körül veszi őket ~ fordult fintorogva a másfele. Karin egyedül ült egy padon. Mosolyogva fogta az üveget és leült mellé. – Mi lesz most, hogy ennek vége? –kérdezte inkább csak úgy magától.

Abbahagyom a lány torkának a szorítását hisz látom, hogy mindjárt megfullad.
-Sajnálom...én csak...Felesleges mentegetőznöm, nem hiszem, hogy maga te tudod, hogy milyen az, ha nem emlékszel csupán emlékek foszlányára.
Ekkor belenyúlok a zsebembe, szétszakadt, kormos papírok...eltörött ceruzák, de várjunk...van itt még valami...Egy üveggolyó. Mintha...mintha az előző életem tört volna darabokra és ez a golyó pedig nem annak, hanem egy teljesen újnak a része. Van is rá írva valami. N vagy talán Z? Attól függ, hogy merrefelé fordítom. Tudtam, hogy nem hozzám tartozik, valahogy éreztem legbelül azonban az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy igenis köze van hozzám. Gyerünk már...ez a tehetetlenség...nem igaz...Ebbe fogok beleőrülni.
-Köszönöm, hogy kihoztál az épületből. Ha te nem vagy biztos ott halok meg.
A hold már valahol az ég tetején járt ekkor és tüzijáték zajára leszek figyelmes, majd felcsillan bennnem az az apró reménysugár, hogy ott talán valaki ismer. Úgy festett, hogy szegény és gazdag egyaránt a városháza felé igyekezik, ekkora város, ennyi ember valaki biztosan ismer. Oda kell mennem. De ez a nő...megmentette az életem, tartozom neki.
-Talán megünnepelhetnénk a megismerkedésünket egy tánccal, nem gondolja? Vagy meghálálhatnám így, hogy megmentett...mivel mást nem tudok adni.
Vigyorgok a nőre, bizonyos szinten hülyeségnek tartottam amit mondtam, de minden vágyam volt, hogy odamenjek. Vele, vagy nélküle...az most lényegtelen. Talán nem szép dolog őt eszköznek használni, de így döntöttem. Az emlékeimért bármit. Vajon mindig ilyen voltam? Amint odaértünk igyekeztem úgy besurranni a bálba, hogy senki ne vegyen észre. Egyenesen a szobákat célzom meg, konkrétan az öltözőket és az első öltönyt elemelem ami jó rám. Ezután irány a mosdó. Megmosakszom /ezen idő alatt Lora is eltud készülni / majd le is tusolok. Ekkor veszem észre, hogy teljesen sebes vagyok. Mit tehettem. Valószínűleg amíg el nem készülök ezen fogok gondolkodni. A régi ruháimat kidobom az ablakon, de előtte a zsebembe helyezem az üveggolyót és immáron öltönyben megyek ki és várok. Várok az újonnan megismert nőre, vagy arra, hogy esetleg valaki felismer.

~ Egészen furcsa aurája van… remek, mindig kifogom az ilyen fickókat. De szimpatikus. ~ A „kisasszony” szó hallatán Zima enyhén elpirult, de aztán elmosolyodott. ~ Mintha valami nemes úri lány lennék. Utálom az ilyen udvariassági formákat. Bakker, és ha még a kezemet is nyújtottam volna… ha kézcsókot kaptam volna, tényleg kiakadtam volna. ~
-  Csak Zima, és én is örvendek. Gondolom, azon merengsz, miért jöttem ide. Ez elég egyszerű. A banda nagy részét már ismerem. Tudod, sokat aggódom értük és nem akarok az agyukra menni... Különösebben szórakozni sem akarok. *Tekintete megakad Shinen.* Táncolni nem is tudnék, mert a karom megsérült... Úgy tűnik, tök jól vagyok, miért is ne lennék, hisz viszont láthattam a családom, de… a lényeg, hogy nem akartam depizni. Nem szeretek depizni, így arra gondoltam, idejövök beszélgetni. Vagy… jobban mondva… erre a monológra tekintve inkább az agyadra menni. Ne haragudj… Valószínűleg a pezsgő hozta ezt ki belőlem.
Zimának hirtelen furcsa érzése támad. Furcsán ismerős. A megfelelő irányba nézett. Ha a kezében lett volna a pohár, biztosan elejtette volna. ~ Night… Milyen jól néz ki öltönyben… Night! ~ Zima teljesen elvörösödött. ~ Ne már, hogy ez az első gondolatom azok után, hogy… az egész után. Ilyen idióta nem lehetek! Világosan megkért, hogy ne kövessem, így nem mehetek oda! Mit csináljak? Mit szólna, ha odamennék hozzá? Miért akarok én odamenni hozzá? Basszus, miért agyalok én ezen? Egyszer már lezártam ezt… Vannak még… lehetnek még reményeim? Úgy is csak veszekednénk a napló miatt… Night… Bár végül is… azt a vackot meg kell semmisíteni. Valahogy rá kell vennem, hogy megtegye… az ő érdeke… Odamenjek? Eh, miért nekem kell mindig kezdeményeznem? Legfeljebb elküld a francba… Végül is… mikor utoljára találkoztunk, csak ő beszélt… ~ Zima azon kapta magát, hogy a földön ül – valahogy Kuen mögé behúzódva – arcát tenyerébe temeti. Kissé tétován felnéz a férfire, tekintetük találkozik. ~ Remek, hülyét csináltam magamból… Most már tuti azt hiszi, valami szerencsétlenség vagyok. Végül is… az vagyok. ~ Sietve felállt. Várt egy percet, míg arca újra normális színű lett, majd megköszörülte a torkát.
- Izé… amúgy normális vagyok, csak… na mindegy. Örülök, hogy találkoztunk, remélem tudunk majd még beszélgetni, de most mégis csak oda kell mennem valakihez. Ja és kóstold meg azt a sütit, tényleg finom! – mosolygott még rá, majd Nighthoz ment.
~ Többet nem iszom, az szász. Mondjuk Night közelében mindig hülyén viselkedtem… Áh, az őrületbe kerget… na jó, Zima szedd össze magad! Amúgy mi a francot fogok mondani neki? ~ Megállt előtte. Vett egy mély levegőt. Aztán megérezte az üveggolyót. Enyhén elpirult. ~ Még számítok neki, ha megtartotta…~ Kis híján a sajátjáért nyúlt a zsebébe, de aztán mégsem. Felnézett a szemébe, majd rámosolygott. ~ El sem hiszem, hogy képes vagyok így elé állni... Most már nem futhatok el. ~
- Szia Night, rég találkoztunk. Mi történt veled, mióta visszakerültél Köztársaságvárosba?

Elaina rótta a már-már megszokott köröket, és ugyanott meg is állt. Sok emlék bukkant elő, főleg Yoshuáról. Ahogy az erdőben játszanak, vagy mikor egymásnak mesélnek különféle, kitalált meséket.
-Yosh, nem kéne már hazamennünk?- kérdezte az alig 8 éves Elaina.
-Hmm, de, lassan elindulunk hazafelé jó???-felel a fiú.
Aznap is az erdőben játszottak, lassan a nap is lebukott, és vészjósló fekete felhők gyűltek az égen. Elindultak, de a vihar megkezdte hangos táncát. Az eső sűrűn esett, a villámok össze-vissza cikáztak, a mennydörgés egyre hangosabban énekelt. Egy nagyobb patak fölött haladtak el. A híd már régi volt, korhadt. Yoshua már átért és a húgát várta. Elaina rosszul lépett az utolsó deszkára. A sok eső miatt a talaj meglazult a hirtelen nagy mennyiségben esett csapadéktól. Elaina súlya volt az utolsó csepp, és a talaj megindult lefelé. Yosh ez látta, csak az utolsó pillanatban tudta megfogni a testvére kezét és elrántani a bizonytalan talajról.
-Minden rendben??-kérdezi, és óvóan öleli magához a kislányt. Hiába szokta piszkálni, a felelősségtudat mindig is benne volt Yoshban.
-Csak érjünk haza.- válaszolt Elaina. Nem akart sírni, de nagyon is sírhatnékja volt.
-Szia Elaina!
A lány erre felkapja a fejét. Eddig észre sem vette, hogy a padlót bámulta. ugyanaz a fiú állt előtte, csak az egyenruha helyett öltöny volt rajta. Tejfölszőke haja nem is állt neki olyan rosszul, sőt nagyon is csinos volt.Hiába volt rajta magassarkú a fiú így is egy jó fél fejjel magasabb nála.
-Szia! Yosh...tényleg te vagy??? Mi történt veled??- a fiú hajához nyújtotta a kezét, de félúton megállította. ~Mégis mit képzelek, mit csinálok???~ 
-Gyere! Ezt nem itt kéne megbeszélnünk.- és a tömeget fürkészte. Megfogta a fiú kezét és a kertbe vezette. Egy padhoz ment és leült. ~Itt nincs akkora tömeg, és ez nem olyan beszélgetés, amihez közönség kell.~ Türelmetlenül várta, hogy végre beszélgethessenek.

*Mikor a lány felkapta fejét, kissé meghökkent. Csendben maradt. Továbbra sem tudta mit kéne mondania. Egyszerűen semmi sem jutott eszébe ami ide illene. Arca kissé elvörösödött. Többször is szóra nyitotta száját, de egy árva hang sem hagyta el.*
- Igen én vagyok...
*Válaszolt a lány első kérdésére. A másodikkal azonban már nagyobb gondok voltak. Nem tudta, hogy hol kéne elkezdenie. Nem is volt ideje gondolkozni ezen, elvégre húga kézen ragadta és mielőtt még észhez kaphatott volna, már a kertben ült egy padon. Sokáig ült csendben, majd végül megszólalt.*
- Tudom mit gondolsz rólam... Egy szörnyeteg vagyok amiért a beálltam a Fekete Naphoz. Azt, hogy erre a bátyád nem lenne képes... pedig mégis. Kénytelen voltam melléjük állni. Azt mondták, hogy foglyul ejtettek téged és csak akkor láthatlak viszont ha melléjük állok...
*Yosh lehajtja fejét. Ezek után nem mer húga szemébe nézni, elvégre ezek után nem hiszi, hogy megbocsát neki. Nem egy ártatlan embert ölt meg és erre az sem kifogás, hogy mindezt Elaináért tette.*
- Sajnálom...

Végül elengedi. Gyorsan kartávolságon kívülre csúszik, ha esetleg kedve támad még fojtogatni. Mintha kissé zavarban lenne, bár ebben nem biztos. Magyarázkodni kezd. Kissé dühös lesz, de aztán megcsillan a kezében valami. Egy üveggolyó. Nem törődik vele. Megrántja a vállát a következő mondatára.
- Hát, csak nem hagylak ott! Az még nekem is elég érdekes lett volna, hiszen egész életemben mardoshatott volna a bűntudat, hogy hagytam meghalni egy embert- Válaszolja. Elmerül a gondolataiban. ~Tényleg, miért mentettem meg? Csak a lelkiismeretem miatt?~ A tánc szóra felkapja a fejét.
- Én és a tánc? Nem tudod, mire vállalkozol! -Halványan mosolyog.- Megkérhetlek arra, hogy tegezz? Utálom, ha magáznak, az olyan... idegesítő. Ja, és hogy elkerüljük a kínos dolgokat. A nevem Lora.
Ezután elindulnak. Mihelyt elérnek a helyszínre, és meglátja a hatalmas tömeget, szédülni kezd. ~Ez nem nekem való.~ Fogalma sincs, mi hol van, ezért követi a fiút, majd sikeresen rátalál az öltözőre. Szerencsére senki sincs bent. Körülnéz. Valami normális ruhát keres. Hamarosan rá is lel, egy fekete ruhára, ami majdnem a térdéig ér. Még épp hogy jó rá. Gyorsan még elmegy fürdeni is, a haját is megmossa, amit később meg is szárít. ~Hála égnek, nem ilyen mocskosan kell itt lennem!~ A haját kiengedi, ami először a vállára omlik, majd a hátára. Kicsit szabadabbnak érzi ettől magát. A nadrágja zsebéből előveszi a szemceruzáját, és kihúzza vele a szemét. Így sokkal kékebbnek tűnik. Keres egy törpesarkút, amiben sétál néhány kört, hogy megszokja. Rendes ruháit elrejti az öltözőben, aztán nagy levegőt vesz, utoljára megnézi magát a tükörben. ~Hmmm... Rosszabb is lehetne. A fekete ruha meg a smink még jobban kiemeli a sápadtságomat és a karcsúságomat. Nagyon jó, már csak az hiányzik, hogy észrevegyenek!~ Beletúr a hajába, majd kilép a helyiségből, és keresni kezdi társát. Hamarosan meglátja, elindul felé. Ám közel sem olyan tempóban ahogyan szeretné. ~A rohadt cipő! Már most utálom!~ Lassan, de biztosan közelít felé, ám csak az utolsó pillanatokban veszi észre, hogy már van társasága. Azonnal hátat fordít, és elindul az ellenkező irányba, amikor meghallja a lány hangját, amint vélhetőleg a fiú nevét mondja. ~Night... Hmmm... Érdekes név.~ Visszafordul. Inkább nekidől a falnak, és megvárja, hogy kettesben elrendezzék, amit elszeretnének, csupán a pillantásával követi őket. A karját összefonja, és elmosolyodik, miközben megrázza a fejét. Végül is lehet, hogy meg tud magáról ezt-azt. ~Én úgysem tudok neki segíteni, de más ismerheti.~ Eddig ez eszébe sem jutott. ~Na most mit csináljak? Senkit sem ismerek, itt állok tök egyedül, a hülye törpesarkú nyomja a lábamat, és nem szeretem a tömeget. Ennél jobb helyre nem is jöhettem volna!~ Gúnyosan felnevet, elég halkan ahhoz, hogy remélhetőleg senki ne hallja meg. Jobb híján a gondolataiba merül, el is felejti, miért is van itt. A tekintete a padlóra téved. Az igazi otthonára gondol. Ott sohasem voltak ilyen gondjai. Elég kevesen voltak ahhoz, hogy mindenki ismerjen mindenkit, és nem aggódott, hogy hogyan néz ki. Elfogadták őt. Azóta minden megváltozott. Nagyot sóhajt, hogy kevésbé legyen feszült.

Pár perc alatt megszólított valaki. Egy lány, aki tudja a nevem. Szerintem kevesen lepődnek meg ennyire a saját nevük hallatán, de ez most mellékes. Źavarban vagyok előtte, ki lehet ő a múltamból? A legjobban az zavar, hogy nem tudom a nevét. Mégis, hogy üdvözöljem így...
-Szia...Ne haragudj, de nem emlékszem semmire ami velem történt. Amíg nem szólítottál meg a nevemet sem tudtam. Volt egy baleset egy épületben és mire magamhoz tértem...hatalmas üresség...Csak arra a lányra emlékszem ott. *biccentek Lora felé* Ő húzott ki a romok alól, mondhatjuk úgy, hogy ha ő nincs akkor most nem beszélhetnénk. Szeretném megismerni a múltamat, kezdve a szép dolgokkal szóval akár el is mondhatnád a neved.
Megvárom a lány első reakcióját, majd folytatom.
-Illetve folyamatosan a többit.
Majd Lorára nézek, megmentette az életem. Nem hagyhatom egyedül...
-Valamint ott van Lora...
Mondom hangosan, hogy a lány is meghallja a saját nevét, majd megfogok Zima kezét és finoman odahúzom Lorához. Olyan puha a karja...Talán jelentett nekem valamit? Majd elmondja.
-Lora, sikerült találnom valakit aki tudja, hogy ki vagyok...
Azzal én be is fejeztem a mondandómat, várom a két hölgy válaszát.

Zima nem értette, Night miért jött zavarba.  Kábé fura, sötét nézésre, kimért hangnemre számított. Vagy nem. De hamarosan választ kapott a viselkedésére. ~ Baleset? Amnézia? Na jó… Mibe keveredtél már megint? ~ Zima a lány felé nézett, majd vissza Nightra. ~  Az utolsó mondatnál elpirult. Régen, utazásai során is kapott ilyen bókot… az illető közelebbi ismeretségbe került a tenyerével, de… most Nightról volt szó. ~ Ez a hülye mindig zavarba hoz. Komolyan... úgy viselkedem a közelében, mint valami idióta… De várj… amnézia? Ezek szerint… nem emlékszik a naplóra? Csak Tai meg én tudunk róla? Tai nincs itt… Most mégis mi a jó francot csináljak? Egyelőre nem mesélek róla. De később? Előbb-utóbb visszatér az emlékezete…~ A kiakadás határán volt, de igyekezett megőrizni a hidegvérét.
-  Zima vagyok. Szerencséd van, a húgodat leszámítva én tudok neked a legtöbbet segíteni.
Ezután megfogta a karját és Lorához húzta. ~ Fogja… a karom… Zima, te idióta, szedd össze magad! ~ Megrázta a fejét. Amint megálltak Zima feltűnés nélkül végig mérte a lányt ~ egész csinos… ~, majd rámosolygott.
-  Szia Lora, Zima vagyok, örülök, hogy találkoztunk. Hallom te mentetted meg Nightot. Lehet, hogy furán fog hangzani, de köszönöm.
Ezután Nighthoz fordult. Sóhajtott.
-  Remélem, vissza fognak térni az emlékeid... De azért mesélek...
(Zima igyekezett úgy mesélni, hogy az egyiküknek se legyen kellemetlen így egy harmadik fél előtt.) Zima a legelejéről kezdte, Night családjától, majd rátért a Fekete Napra és a találkozásukra. Mesélt a barlangi beszélgetésről, a sziklaszirtről… meg a többi szellemerdős dologról. A naplós résznél azt mondta, nézeteltérésük volt és azon vesztek össze, ami mindkettejüket megviselte. Mindenről beszélt, az érzéseiről is valamennyit de ami esetleg a naplót érintette, azt kissé másképp mondta. Aztán jött a vége… Zima lehajtotta a fejét. Szemébe könnyek szöktek.
-  Miután engem visszakísértek a cellámba, elindultam megkeresni téged. Aztán, mikor megtaláltalak, szakítottál velem. Néhányszor összevesztünk, voltak nézeteltéréseink… Sokszor tartottam neked fejmosást, mert utáltam, amit tettél. Jót akartál nekem… Eléggé kiborultam… Akkor csempésztem a zsebedbe azt az üveggolyót, ami a zsebedben van. Azt én készítettem. Először nem neked, de miattad. De aztán odaadtam. És örülök, hogy megtartottad. Tudod, ez így kicsit vicces. Mikor én voltam amnéziás, te vigyáztál rám. Én is megtaláltam azt a golyót, és tőled kérdeztem, mi az… Furcsa, hogy most te vagy amnéziás… Bármi is van-volt-lesz közöttünk, szeretnék neked segíteni. De csak ha szeretnéd.
Letörölte a könnyeit. Nem nézett fel. Furcsa volt erről az egészről beszélni. Pláne úgy, hogy Lora is ott volt. ~ És most mi lesz? ~

Régi emlékeiből Night hangja rántja vissza. Amikor odapillant, látja, hogy felé jönnek. Félelem söpör végig rajta. Ahogy közelednek felé, valamit érez közöttük. Nem tudja, mi az, mert ő még nem tapasztalt ilyet. Vagy csak elfeledte, mi is az. ~Mégis mit tegyek? Hogyan reagáljak? Na jó, legyél kedves! Csak próbáld meg!~ A lány rámosolyog. ~Bezzeg neki könnyen megy. Asszem tanulnom kéne, hogy az emberek hogyan reagálnak ilyen helyzetben, mert egyenlőre megbuknék, az biztos!~ Halványan viszonozza a mosolyt.
- Igazán nincs mit, csak nem hagyok meghalni valakit a szemem láttára! -Mondja ugyanazt, mint a fiúnak. Egyre inkább az az érzése van, hogy semmi keresnivalója itt. ~Mégis mit várnak tőlem? Ki vagyok én? Igazából már rég lelépnék, ha nem kéne támogatás, bár ahogy elnézem, nem is kell.~ Keserűség járja át. Mindig csak ez. ~Nem igaz, hogy nem tudok csak egy szemernyit is pozitívan gondolkodni!~ Teljesen összezavarodik, ám közben Zima elkezdte mesélni a történetet. ~Érdekes.~ Kicsit féltékeny. Neki sosem voltak ilyesfajta élményei. ~Na jó, azért én sem egy rendes, tökéletes életet éltem eddig!~ Bele is borzong az emlékeibe. Kicsit olyan érzése van, mintha hiányozna valami a történetből. Egyszerűen nem tudja elhinni, hogy valaki azért szakítson, mert összevesztek. Ehhez nagyobb indok kell. Összehúzott szemmel nézi a lányt, és érzi, hogy az eddigi csekély melegség is eltűnik, és csak a hideg marad. Tekintetét gyorsan elkapja a lányról, nehogy felfedezze ellenszenvét. Végül Zima lehajtott fejjel befejezi. Kis együttérzés ébred benne. Közelebb lép hozzá, és feltűnés nélkül megszorítja a kezét. ~Egy kedves ember így tesz, nem?~ Kicsit zavarban van. ~Talán túlzás? Vagy bunkóság? Áhh, mindegy, már megtettem!~ Még egyszer megszorítja, majd elengedi. Csak most figyel fel arra, hogy milyen kedves, szép arccal áldotta meg őt az élet. Valami történt. Csend lett. A lány abbahagyta a mesélést, így nagy csönd telepedett hármójuk közé. Tudja, hogy Zima nem fog megszólalni egy ideig, és azt is, hogy Night most emészti a hallottakat, de ő sem tud mit mondani. Hisz semmi köze hozzá! ~Még mindig kedves vagy!~ Borzasztó, hogy folyton emlékeztetni kell rá magát. Nem is ez a rossz, hanem az, hogy ez is bizonyítja, milyen rossz ember is ő valójában, és hogy senki sem tud rajta segíteni. Vagyis eddig senki nem próbálta meg. 
-Hát, ömmm... köszönjük, hogy elmondtad mindazt, amit hallottunk. Nagyra értékelem az őszinteségedet. Biztos nem volt könnyű a teljes történetet elmondani azok után, ami történt. -Mondja, de az "őszinteségedet", illetve a "teljes történetet" enyhéllel ejti ki, de csak annyira, hogy a lány, ha titkol valamit, felfigyeljen rá. Szúrós tekintettel pillant rá, de aztán elmosolyodik, így a fiúnak nem tűnhet fel ez a kommunikáció. Viszont semmilyen ötlete sincsen, hogy ezután mit kezdjenek, hiszen mégsem mehetnek táncolni ezek után. Viszont inni valamit, az nem is rossz ötlet. ~Ennél jobb úgysem lesz!~
- Esetleg van kedvetek inni valamit? -Kérdezi csendesen. A szíve hevesen ver, de fogalma sincs, miért. Felpillant rájuk, most már kíváncsi tekintettel. ~Legalább nem gyűlölet vagy ellenszenv tükröződik benne!~

Jasmine tűnődve pillantott végig a tükörképén, még mielőtt kilépett volna a bálterembe. Egyszerű, vörös ruhát viselt, a haját pedig kontyba fogta, amit már vagy ezerszer szét szedett - mégsem volt megelégedve a kinézetével. Ahogy nagyjából sosem, de most még a szokásosnál is rettenetesebbnek látta magát. ~ Na jó, ha ez valami életkorral járó baj, akkor kezd belőle elegem lenni ~ sóhajtott fel dühösen, és ismételten leengedte a haját. ~ Elegem van ~ gondolta, és elindult a többiek felé, a bálba.
Tulajdonképpen kissé zavarta, hogy ő is kapott kitüntetést...nem tett semmit, csak hagyta, hogy elrabolják, és semmi olyat nem csinált, ami miatt kiérdemelte volna az elismerő szavakat. ~ Night persze nyakig benne volt ebben az egészben, és ide sem tolja a képét...létezik, hogy ennyire utál? ~ morgolódott magában, és a büfékocsi felé vette az útját, és leült Tariq mellé.
- Neked sikerült beszélned a nővéreddel? - kérdezte tőle, és összeszorította száját. Nem igazán volt kedve Nightról beszélni, de akkor is... ~ Az én bátyám, aki nem titkol el előlem semmit, nem csinált volna ilyet ~ duzzogott továbbra is, de nem adott felháborodásának hangot. Végül is, a testvére felnőtt ember volt, tudta jól, mit csinál...legalábbis elméletileg. És ha nem volt szüksége a társaságára, hát akkor ő, Jasmine sem fog odamenni és könyörögni neki, mint egy dilis tinilány, hogy figyeljen már oda rá. Na persze, ez különben sem lett volna olyan egyszerű, mivel fogalma sem volt, hova is kéne pontosan mennie. ~ Hah! Én elvagyok nélküle is... ~ határozta el, és felnézett.
Akkor látta meg a bátyját, Zima és egy idegen lány társaságában. ~ Nem mondanám, hogy a bátyuskám kifejezetten jól fest... ~ gondolta, és elfintorodott, majd vetett egy futó pillantást Tariqra. Ha a fiú akart mondani bármit is, azt még megvárta, az után azonban a kis társasághoz indult, ellökve néhány ismeretlent.
- Teee! - kezdte dühösen, és izzó szemmel a bátyjára nézett. - Hogy gondoltad, hogy köszönés nélkül, anélkül, hogy egy év óta egyetlen normális szót is váltottunk, lelépsz, és persze játszod az áldozati bárányt, csak azért, hogy feltűnj utána egy bálon, egy teljesen idegennel, és úgy tegyél, mintha fel sem ismernél? - kérdezte, és idegesen dobbantott. Kisebb füst szállt a levegőbe. ~ És Zima...hogy tudsz te egyáltalán szóba állni ezzel? ~ ezt azonban már nem mondta ki hangosan.

Mikor Azoir beszélni kezdett, a lány enyhe kétségbeeséssel nézett rá. Nem akarta, hogy elmenjen. Aztán meghallotta a továbbiakat. Elmehet a légtemplomokba. Tanulhat, fejlesztheti a képességeit... és Azoir ott lesz vele. Hirtelen örömében átölelte a fiút, és meg is csókolta. Elképesztően boldog volt.
- El sem tudod képzelni, mennyire örülök. - mosolyodott el, majd végignézett a többieken. Night visszatért, Zimával és Jasmine-nel beszélgetett. Talán köztük is helyreáll minden... az egész helyzet annyira felkavarta az állóvizet... sosem hitte volna, hogy része lesz egy ekkora kalandban. Mert utólag, minden fájdalom ellenére annak tűnt: Kalandnak. Vajon Aang Avatar is kalandként gondolt a saját történetére? És Korra? Még mindig kerekesszékben van... de ha egyszer felépül, ő is kalandként látja majd a fájdalmat? Vajon minden megszépül, miután vége van? - Féltem attól, hogy mi lesz, ha vége... borzalmas dolgok történtek... - egy pillanatra megtorpant. Eszébe jutott, mit érezhetett Azoir, miután elvesztette az erejét. - De élünk. És fejlődtünk. És oka volt mindennek. Ha nincs ez az egész, sosem találkozunk. - sóhajtott. - Szerinted mi lesz a többiekkel? Mármint... olyan sok mindenen keresztülmentünk együtt... vajon tudjuk majd tartani velük a kapcsolatot?
Tényleg érdekelték a válaszok... de egyben már nem számítottak annyira. Várta a holnapot. Belegondolt, mennyi minden van még a világban, amit meg szeretne tanulni. És örült annak, hogy tudta, nem lesz egyedül.