Városháza

Mikor magához tért, egy puha ágyban feküdt, egy tökéletesen tiszta kórteremben. Érezte, hogy egy picit dülöngél vele a helyiség, megállapította, hogy valószínűleg egy léghajón lehet. Összezavarodott. ~Mi történt? Hol vagyok?~ Az emlékképek leperegtek a szeme előtt. Időt nyert a többieknek. Az őrült nő. Megölte. Jéggé fagyasztotta. Pont úgy, mint Shint. És nincsen bűntudata. ~Ez most azt jelenti, hogy végérvényesen szörnyeteggé váltam?~ Fogalma sem volt, mégis hogyan kerülhetett ebbe a szobába, az utolsó dolog, amire emlékezett, hogy odakecmergett a többiekhez, majd kifeküdt.
Megpróbált feltápászkodni, ám fájdalom nyilallt bal karjába. Fogát összeszorítva vette szemügyre, ám az egész gondosan be volt kötözve. Vérnek nyoma sem volt, de így is érezte, hogy egy csúnya heg fut végig a vállán. Megborzongott. Utálta a hegeket. A külsejével próbálta ellensúlyozni a belső romlottságát. Sóhajtva, fájdalmasan talpra vergődött.  
Hirtelen nyílt az ajtó és egy nővér lépett be a terembe. A nő meglepődve kiáltott fel, mikor meglátta Aaront, aki szinte reflexből odaugrott hozzá és a nyakánál fogva a falhoz szorította.
- Hol vagyok? Merre vannak a társaim? – suttogta rekedten, a hangja nem volt hangosabb egy lágy szellőnél. A nő köhögve esett a padlóra, mikor Aaron szabadon engedte, majd gyorsan beszámolt a fiúnak az eseményekről: a Fekete Napot legyőzték, éppen a megmaradt emberekkel tartanak vissza Köztársaság Városba.
Aaront egyszerre öntötte el az öröm és a félelem. ~Ugye a többieknek nem lett bajuk? Ugye senki nem halt meg? Nem, ez nem történhetett meg.~ Elpirulva elnézést kért a nővértől, majd felvette a földről annak korábban elejtett papírjait. Futó pillantást vetett rájuk, ám az egyik beteg nevén megakadt a szeme: Shin. És ott volt a fényképe is. Aaron szeme előtt emlékek kezdtek peregni.
Látta maga előtt, ahogy a kisfiú arra kérte, érintse őt meg kesztyű nélkül, nem lesz semmi baj. Bízik benne. Tudja, hogy nem fog neki ártani. Ő mindig csak közönyösen rámorgott, de egyszer beadta a derekát. Először nem történt semmi. Majdnem elmosolyodott. És aztán Shin egyik pillanatról a másikra jéggé fagyott. Emlékezett, hogyan hátrált sokkolódva, hogyan esett el a sűrű aljnövényzetben, majd hogyan rohant Köztársaság Város felé, mintha így lerázhatná, meg nem történté tehetné az egészet.
Szó nélkül kiviharzott az ajtón és megkereste Shin kórtermét, nem foglalkozott az utána kiáltó nővel. Kisebb kóválygás után ~Utálom a folyosókat.~ megtalálta a helyiséget, aminek a közepén ott feküdt az alvó Shin. Aaron nagyra nyílt szemmel, szótlanul állt az ajtóban, úgy viselkedett, mintha szellemet látott volna. De lényegében azt is látott. Közelebb lépett a fiúhoz és érezte, hogy rá nem jellemző módon folyni kezdenek a könnyei a megkönnyebbüléstől, örömtől. Egy mázsás súly került le a válláról.
Kis idő elteltével Shin felébredt és természetesen szokásához híven egy bunkó megjegyzéssel indított. Mindketten elnevették magukat, majd szorosan átölelték a másikat. A helyzet teljesen fordított volt, mintha Aaron lenne a kisebb és Shin az idősebb, hiszen az utóbbi megnyugtató szavakat duruzsolt a nagyobbik fiú fülébe.
Miután megnyugodott, megtudta, hogy Shin a tűzidomítása segítségével kiolvasztotta magát, és hogy a fagyasztás, amit Aaron alkalmazott rajta nem terjedt ki a szervei, csak a bőrére, lényegében olyan volt, mintha beterítette volna egy hóvihar. Vagyis elérte a célját, mondjuk. Hozzáért akkor úgy Aaronhoz, hogy jéggé fagyott volna, ezzel is bebizonyítva, hogy van remény a fiú számára.
Miután órákon keresztül megbeszélték az egymással történteket, nagy nehezen elváltak és Aaron visszament a kórterembe, ahol korábban magához tért. Ott ismét az előbb látott nővérke téblábolt, aki eligazította a fiút, miszerint hamarosan megérkeznek Köztársaság Városba. Perceken belül. Azt is megtudta, hogy Raiko elnök kitüntette őt és társait, valamint egyfajta „bált” tart a tiszteletükre.
Aaron elfintorodott a gondolattól, hogy bármilyen puccos bálba menjen, ahol tömegek lesznek, mindazok után, amiken keresztülmentek. Csak egy nyugodt beszélgetést akart Karinnal. Kettesben. A nő meglátta a fiú grimaszát, mire fejét rázva megszidta:
- Örülnie kellene inkább, hogy egy ilyesfajta mulatságban vehet részt, mindazok után, ami Önnel történt. Néha mindenkinek kell a kikapcsolódás, szórakozás. Ha valaki megérdemli, akkor az Ön, Uram. Csitt, ne mondjon semmit! – emelte fel a mutatóujját, látva az éppen tiltakozni akaró Aaront. – Így nem mehet semmilyen fogadásra – most a nővér fintorodott el.
És mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő kézen ragadta és magával ráncigálta. A készülődés órákon keresztül tartott, már rég elkezdődött a parti, mire végeztek az „átalakítással”. Aaron hiába tiltakozott, a nővérke nem foglalkozott vele, csak annyit mondott mindig: „Maradjon csöndben, én csak Önnek akarok jót, fiatalember!”
Most egyedül volt és a tükörben nézegette magát. ~Hihetetlen, hogy hagytam ezt Marthanak.~ Utólag megtudta, hogy így hívták a nővért. A nő kifésülte Aaron hajából a szénakazalt, megmosta,  megint kifésülte, majd megint megmosta, majd hátranyalta az egészet, tökéletesen belőtte. Majd kerített egy pont rá passzoló szmokingot. Szmokingot. ~Mégis honnan szerezte ezt, de most komolyan?!~ Nem különösebben szerette a puccos ruhákat, inkább a lazább holmik híve volt, most valamiért mégis jól esett efféle ruhában lenni. ~Hülye vagyok.~ Az egészben a legdurvább a kék, szinte világító csokornyakkendője volt, ami még jobban kiemelte a szemét. A kesztyűje a kezén maradt. Az mindig rajta maradt. Aaron grimaszolt a tükörképén, majd elindult a buliba.
Ahogy arra számított, teljesen elkésett, szokásához híven. Mindig, mindenhonnan elkésett. Hallotta, hogy az emberek Raiko elnök beszédéről társalogtak. A fiú a homlokát ráncolta, örült, hogy nem volt itt a szónoklaton, általában unatkozott rajtuk. Ahogy arra számított, rengetegen voltak a partin, sokáig kóválygott, egy ismerős arcot sem szúrt ki. Már éppen feladta volna a keresést, mikor egy kicsit távolabb, egy padon meglátta Karint és Kirát. Mosolyogva lépett oda a két lányhoz.
- Ez a parti aztán igazán puccparádé – jegyezte meg kissé gúnyosan, de nevetett. – Kira, örülök, hogy jól vagy – jelentette ki, majd mielőtt a lány tiltakozhatott volna, átölelte. Majd Karinhoz fordult. Mély levegőt vett. A lány a szokásos ruhájában volt, a fiú mégis nehezen jutott szóhoz majd: - Sétálunk egyet? – mosolygott a lányra, majd a karját nyújtotta felé, és idegesen várt a válaszára.

Aaron idegesen összeszorította a száját, mikor a lány nem fogadta el a kezét. Dühösen zsebre vágta a tenyerét, majd lassan elindultak az úton. Megütötte a fülét Kira utolsó mondata, mire kínosan felnevetett, de érezte, hogy elvörösödik. Próbálta rendezni a gondolatait, ám a fogadás hangos zsivaja nem volt segítségére.
Gyors pillantással maga mögé nézett, mire kiszúrta a táncoló Shint. Szemét forgatva tovább kémlelt, mire meglátta Ionát és Azoirt, amint éppen egy nagyon meghittnek tűnő beszélgetést folytattak. Kiszúrta, amint Azoir vizet idomít. Vizet. Aaron meglepetésében elbotlott, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. ~Úgy látszik elég sok dolog történt, míg a gyengélkedőn feküdtem.~ Elfintorodott, majd Karinra nézett.
Fogalma sem volt, hogyan kezdje az egészet. Mielőtt átgondolhatta volna az egészet, csak úgy ömleni kezdtek belőle a szavak: - Figyelj, agyaltam, mikor az ágyat nyomtam és rájöttem, hogy tényleg adtam okot a félreértésre, még ott a léghajón, Tairával kapcsolatban. Én nem akartam rosszat, csak segíteni szerettem volna neki. És most ki tudja hova tűnt, szegény szivi… - az ajkába harapott, a lány szemébe nézett. – Beszéltem Shinnel, istenem, nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire boldog voltam, mikor újra láttam… - zavarba jött. – Viszont mondott veled kapcsolatban, valami olyasmit, hogy te egy „megbízhatatlan szemkötős bandita” vagy – ráncolta a homlokát. Mikor Shin ezt mondta neki, Aaron egyszerűen arcon röhögte. Erre a kisfiú dühösen a vállába öklözött.
- És látom rajtad, hogy valami bánt, még jobban be vagy zárkózva, mint általában. Egyszer már megnyíltál nekem, de most mégis úgy érzem, hogy újra egy egész fal választ el téged az emberektől. Ez rossz, nem fog semmi jóra vezetni, nekem elhiheted. Én próbálok segíteni, de ehhez muszáj elmondanod mi történt. Hidd el, nem tudsz sok olyat mondani, amitől elrettennék – elmosolyodott. – Én is tettem szörnyű dolgokat, ezt te is tudod. Én… - elhallgatott. – Megöltem azt az őrült nőt, aki többször is ránk támadt - félrekapta a fejét, nem tudott a lány szemébe nézni. - Egyszerűen nem volt más opcióm, mindnyájunkkal végzett volna – idegesen ökölbe zárult a keze.
Lehunyta a szemét, mély levegő vett. ~Most nincs itt az ideje a dührohamoknak.~ - Még nem vagyok biztos benne, mi lesz ezek után, valószínűleg beszélni fogok Tenzinnel, hátha tud valakit, aki segít a véridomításommal kapcsolatban, vagy valami meditatív pózokat fogok tőle és a légidomároktól tanulni, talán jót fog tenni az indulataimnak és nem fogom mindenen felkapni a vizet – elnevette magát. – Mondjuk így akár egyenesen valami diliházba is mehetnék – megrázta a fejét. – Egy a lényeg, ugye tudod, hogy én itt vagyok, ha szükséged van rám? - a lány vállára tette a kesztyűs tenyerét. - Ha van bármi, ami a vállad nyomja… - nem tudta, mi mást mondhatna még, feszengve újból a zsebébe dugta a kezét, majd várt a lány válaszára.

Aaron figyelmesen hallgatta Karin mondandóját. Szinte beleszédült a hallottakba, de látta, hogy a lány is meglehetősen zaklatott, össze-vissza hadart. Aaron több részletet sem értett, például, fogalma sem volt mit jelenthet, hogy Amon szétesett. A halántékára szorította a tenyerét, próbálta felfogni a sok információt. ~Karin megölt valakit. Karin. Ő, aki mondta mennyire elveti az efféle dolgokat.~
Bizonytalanul a lányra pillantott és látta rajta, hogy teljesen magába van zuhanva, hátat fordított neki. A mindig erős, taktikus, eszes Karin, most gyámoltalan kislánynak tűnt, aki maga sem tudta, hogyan kezelje az adott helyzetet. Aaron visszaemlékezett, több esetben is milyen gyorsan vágott a lány esze, mindig előállt valamivel, most mégis teljesen reményvesztettnek tűnt. Mintha a tette nem lenne megbocsátható.
Hálás volt, hogy Karin őszinte volt vele, biztos volt benne, hogy a lánynak nem lehetett könnyű elmondani neki ezt a dolgot, mégis megtette. Mert megbízott benne. Aaron nagyot sóhajtott. Már régóta nem bízott benne senki. Lassan a Karinhoz lépett, majd a földidomár vállára tette a kezét és maga felé fordította.
- Karin – nézett a lány szemébe. – Nem vagy tökéletes. Igen, kimondom, én sem vagyok, cseszettül nem vagyok az! Senki sem. Mindannyian követünk el hibákat. Néha kisebbeket, néha nagyobbakat és igen, ez a dolog talán az utóbbiba tartozott, de nem ezek határoznak meg minket. Biztos vagyok benne, hogy az a valaki fordított esetben azt tette volna, amit te – közelebb lépett hozzá, majd folytatta.
- Hidd el, van elképzelésem mi mehet most benned keresztül, egyszer velem is történt egy hasonló eset… - emlékezet vissza a Shinnel történtekre. – De ezt majd máskor elmesélem, most nem ez a fontos. A lényeg az, hogy nem szabad a múltban megrekedned és hagyni, hogy az emlékeid tönkretegyenek. Tudom, ezt könnyebb mondani, mint kivitelezni, ám hidd el, sikerülhet. Saját magamon tapasztaltam. A lényeg, hogy élvezd a pillanatot és értékeld az ilyen apró dolgokat is, mint ez a buta parti – mutatott körbe.
- Igen, nagy baromság, igen, semmi kedve egyikünknek sem itt lenni, mégis, sokkal jobb, mint bármi ami mostanában történt velünk. Végre nem kell amiatt aggódnunk, hogy valami történi fog, melyik pillanatban robban fel éppen a jármű, amin megyünk, mikor ölnek meg minket. Nem tudom, lehet önző vagyok, vagy fogalmam sincs, de ennek én örülök – félrepillantott, majd a szájába harapott.
- Ami pedig azt az embert illeti, túl fogsz rajta lépni. Túl fogunk lépni. Én nagyon is kedvellek téged, Karin, és szívesen segítenék, ha tudok és ha hagyod… - elhallgatott, egy pillanatig habozott, majd megcsókolta a lányt.
A csók teljesen elütött a fiú vad természetétől, ez lágy volt, könnyed és csak pár pillanatig tartott, majd abba is maradt. Aaron elvörösödve húzódott el, fogalma sem volt a lány hogyan fog reagálni az előbb történtekre.
Zavarban érezte magát. És nem csak a csók, hanem a monológ miatt is, amit az előbb lenyomott. ~Általában én vagyok a furcsa, őrült, vicces, idegbeteg srác, nem szoktam ilyen dolgokat mondani, rontja az imidzsemet…~ gondolta ironikusan. Most mégis úgy érezte, helyénvaló volt, hogy elmondta a gondolatait. Már nem volt más dolga, mint megvárni Karin reakcióját. Zsebre dugta kesztyűs tenyerét, és várt.