Forrongó Szikla - Belső rész

Karin meglepetten a belépő nőre nézett. ~ Jaj, de jó, még egy szőke-féle, aki olyan nagyon okos...vagy annak hiszi magát ~ hidegen a tűzidomárra nézett, de magában azért bólintott arra, amit mondott...hát igen, a higgadtság azért sokszor a legjobb dolog volt, amit tehettek. ~ És különben is, ő tőlem akar információt...én pedig tőle akarok megtudni, amennyit lehet... ~ gondolta, majd Szöszi Fungra pillantott.

Látta, hogy a szőke némileg ideges lett a lány jelenlététől, majd kijelentette, hogy a kihallgatást később folytatják. ~ Pedig már kezdett ez az egész érdekelni ~ fintorodott el, és fél füllel hallgatta, ahogy a szőke folytatta...hogy barátságos pai sho meg sakk meccs...tulajdonképpen, később miért is ne? Hiszen a háborúk is csak egyszerű pai sho meccsek...épp csak kicsit több és magasabb téttel.

Aaronra nézett, aki épp akkor haladt el mellette, és valamit a kezébe csúsztatott. Nem nézett oda, tudta, hogy azzal csak lebuktatná a fiút, de magával szemben tökéletesen fölösleges volt tagadnia, hogy valójában majd' megöli a kíváncsiság. Pár perc múlva azonban, mikor a magánzárkába kísérték, végre volt egy kis ideje, hogy elolvassa az üzenetet - bár nem tudta, hogy a Szőke mikor fogja visszarángatni, akkor is el kellett olvasnia. ~ Legrosszabb esetben is maximum megeszem ~ vigyorodott el, és széthajtogatta a papírfecnit.

„Szia. Hát, izé, mindig is béna voltam az ilyen hülye levelek írásában. Utálom az egészet, ráadásul rondán is írok. Na mindegy. A lényeg, hogy innen nem lesz egyszerű megszökni, ez a Szőke pojáca túl okos, megtalálna minket. Valamint azt is meg kell tudnunk mik a tervei, miért kapott el minket, hiszen egyszerűen megölhetett volna. Beépülök a szervezetükbe, megpróbálom elnyerni a bizalmát. A többieknek ne mond el! Jobb, ha azt hiszik átálltam, így még hitelesebb lesz az alakításom. Vigyázz a többiekre. És magadra is Karin, ne húzd fel még jobban ezt a pszichopatát. Amennyire csak tudsz, próbálj vele együttműködnöd. Tudom, nem lesz egyszerű, de azért próbáld meg. Sajnálom, ha valami bunkót fogok neked mondani, mielőtt megkapnád ezt az üzenetet, hitelesen szeretnék alakítani. Most mennem kell, valami őrültnek a kihallgatására várok. Amúgy, egyre jobban tetszik ez a randi. Ne feledd: bírlak. Később. A.” - olvasta.

Fellélegzett. Tehát Aaron mégsem volt áruló...igaza volt, és csak be akart épülni közéjük, és ez a hír nagyobb boldogsággal töltötte el, mint az utóbbi időben bármi. ~ Tudtam...tudtam, hogy nem árult el, és tudtam, hogy nem direkt hozta szóba Rent...tudtam ~ gondolta, és halványan elmosolyodott, ahogy tekintete az utolsó három mondatra tévedt. ~ Első randi...mit gondol ez? ~ kérdezte magában, valójában azonban elvörösödött. Borzasztóan örült annak, hogy egyedül volt... ~ És kedvel...annyi hülyeségem után is kedvel... ~ majd kissé zavartan összegyűrte a lapot, és zsebre vágta.

Hamarosan azonban a szőke újra hívatta. Most már előtte volt egy sakktábla, ráhelyezett bábukkal. Karin meglepetten pillantott rá - persze, szeretett sakkozni, de egyelőre nem értette, mit akar vele a szőke. ~ Oké...de ha már játszanunk kellene, akkor én jobban szeretem a pai shot... ~ jegyezte meg magában, majd a férfire pillantott.

- Figyeljen, fogalmam sincs kicsoda maga, és arról sem, hogy mit akar...de abban biztos vagyok, hogy maga nem egy szokványos napkatona...különben is. Láttam azt az idiótát, aki hercegnek merészeli nevezni magát...nem tartom magát olyan ostobának, hogy egy ilyet csak úgy ok nélkül szolgáljon. Szóval, ha a napot szolgálja, akkor mondja el nekem, hogy miért...hogy mi ebben az egészben a jó, amit tesznek, és ha ezt elmondja nekem, akkor tudja mit, lehet, hogy magának még el is hiszem. És esetleg, hajlandó vagyok válaszolni minden kérdésre - jelentette ki. - Ez egész elfogadható, nem?

Hirtelen Amon hangja szólalt meg a hangszórókból, és a lány a szőkére nézett...látta rajta, hogyha eddig nem is, akkor most tényleg ideges...pontosabban, kiborult, de úgy, mint egy idegbeteg, és elkezdte tűzbe dobálni a papírokat. ~ Na jó...ez bekattant, Amon meg kevésbé erőszakmentes...komolyan, lehet ez még ennél rosszabb? ~ kérdezte magától, és felpattant.

Hallatszott, ahogy a Zau Fu-féle pajzsokat is felhúzzák, de Karin biztos volt benne, hogy ez sem tarthat ki örökké. ~ Ha bombáznak, az át fog szakítani... ~ jutott az eszébe, de gondolatmenete félbeszakadt, köszönhetően a bombának, ami a vallatószobába csapódott. A lány látta, ahogy a szőke kiugrik az ablakon, azonban következő pillanatban érezte a lökéshullámot, és elvesztette eszméletét.

Mikor magához tért, az első, amit érzékelt, az volt, hogy zúg a feje. ~ Mert imádom, ha ide-oda pakolásznak, mintha csak valami könyv lennék... ~ morgott magában. ~ És ki ez a valaki, aki itt dumál? ~ felkelt. Akkor vette észre, hogy Iroh tábornok az, az Egyesült Erőktől, ráadásul Tonraq, Zuko nagyúr, és az a Kuvira is itt vannak. ~ Mit keres itt a díszes társaság? És jé, itt egy léghajó...Csaknem...kiszabadultunk? ~ elvigyorodott. Úgy festett, szerencséjük volt... ~ Nyugi, Karin..ez még csak egy győzelem...lehet, hogy a csatát megnyerték, de a háborút még nem...és azt sem tudjuk, hol az avatar ~ emlékeztette magát.

Egyelőre azonban semmi kedve nem volt ilyen dolgokon gondolkodni, úgy érezte, hogy fontosabb dolga is van...hogy beszéljen Aaronnal. Amint kiszúrta a fiú, megragadta a ruhájánál fogva, és ellentmondást nem tűrően a léghajó egyik félreesőbb részébe rángatta.

- Figyelj... - kezdte bizonytalanul, és nagy levegőt vett. - Figyelj, Aaron, én úgy érzem, teljesen bekattantam, és hogy nem vagyok normális, de...de én is kedvellek, és ez az egész borzasztó furcsa, és zűrös, és elegem van ebből az egészből, de...na, szóval annyit akartam mondani, hogy köszönöm - mosolyodott el, és kissé zavartam átölelte a fiút.

Arra azonban nem számított, hogy meglát egy ismerős, jobban mondva, halottnak hitt arcot a vízidomár válla felett. Idegesen eltolta magától Aaront, és a folyosó végén lévő fiúra nézett. Nem lehetett ő...hiszen meghalt...meg kellett halnia.

Közelebb lépett. ~ Most komolyan, ez nem lehet...vagy ez tényleg Tariq? ~ döbbenten nézett végig a fiún...hiszen, öt éve látta...lehet, hogy azóta megváltozott... ~ Ez tényleg Tariq ~ válaszolta meg saját kérdését, egy nem tudta, hogy dühöt, vagy boldogságot érez. ~ Na jó, most repültem egy jó nagyot egy bomba miatt, de azt hiszem, ez egy kicsit nagyobb sokk... ~ gondolta, és megfordult. Sok mindenre számított...erre azért nem.

Mielőtt Taira bármit is mondhatott volna neki, Aaron előtt elsötétült a világ. Már megint. Az álma zavart volt és rövid.

Egy erdőben ült a tűz mellett, vele szemben Shin sütött egy halat. A hal volt a kedvence. Aaron csak bámult maga elé üres tekintettel.
- Hogyan fagynak meg? – kérdezte Shin, olyan hangsúllyal, mintha csak arról érdeklődni, hogy van a másik. Beleharapott a halba.
- Jéggé változik a vérük, aztán mindenük. Én sem értem – válaszolta Aaron, miközben a tűzbe meredt.
- Király – lehelte Shin.

A következő pillanatban arra eszmélt, hogy lóg valahonnan. Az ablakból. Egy kiálló vasdarabon lógtak Tairával, amin szerencsére fennakadt a bilincs lánca. – MI A FRANC FOLYIK ITT! – ordított fel Aaron. ~Hál’ istennek, hogy magamra kapcsoltam ezt a bilincset. Életmentő. Szó szerint.~ Nagy nehezen felhúzták magukat, majd Aaron megfagyasztotta a láncot és széttörte. Kinézett az ablakon, látta, hogy behúzzák a pajzsokat a börtön felett. Hallotta, hogy valaki beszél a hangszórókban, ám a mondandóját már nem értette tisztán.

Ezután a többiek elszakadtak tőle és Aaron is elindult a tömegben. ~Szuper. A tervemnek annyi. Ez az egész kész őrültek háza.~ Miközben törte az utat, hallotta, hogy valakik bombázzák a kupolát. ~Remek, még a végén az egész ránk omlik.~ És akkor az emberek még jobban megőrültek. Mindenki harcolt mindenki ellen. Kész háborús övezetté változott a börtön udvara. Aaronnak hatalmasra tágult a szeme. Látta pár csapattársát harcolni, de ő inkább a fal felé húzódott. Mikor valakik megpróbálták megközelíteni, véridomítással hátrébb „söpörte” őket. ~Nyugi, fiúk.~ Kezdett egyre jobban kimerülni. ~De már egész jól tudom kontrollálni magam.~ mosolyodott el szinte.

Szinte fütyörészve várta, hogy a csata véget érjen. Ez kb. fél óra múlva ez meg is történt, győztek az Egyesült Erők. A világ vezetői elkezdték mondani a beszédüket, ám Aaron ezzel nem foglalkozott. ~Vajon hol lehet Karin? Ugye nem sérült meg?~ A tömeget pásztázta, ám más szúrt neki szemet: Tairát éppen pár katona egy léghajóra vezette, majd őket Night követte. Mielőtt Aaron utánuk mehetett volna, egy lányba ütközött. Nem is akárkibe.

~Night húga. Jasmine.~ elmosolyodott. ~Night örülni fog, hogy viszontláthatja a húgát. Ez az. Odaviszem hozzá.~ határozta el. A lányra vigyorgott. – Tudom, hogy a kapcsolatunk, „kicsit” furcsán alakult, de… Te most velem jössz – jelentette ki ellentmondást nem tűrően és megszorította a lány csuklóját, majd maga után rángatta a tömegben, egyenesen be a léghajóba.

Miután beléptek, felmérte a helyzetet. Rögtön kiszúrta az ajtót, ami előtt az őrök csoportosultak. ~Miért van egy érzésem, hogy Night ott lesz? Ott lesz. De mi van, ha nem? Az őrök hülyének fognak nézni. Mindegy, ez a legkevesebb problémám.~ jegyezte meg gúnyosan, majd a katonákhoz lépett.
– Night Akiyama kérte, hogy óvjam meg a húgát a harc közben, majd vigyem vissza hozzá – jelentette ki határozottan. Az őrök összenéztek, majd félreálltak. ~Hál’ istennek, itt van. Ezek félnek Nighttól?~ Aaron belépett az ajtón és magával húzta Jasminet is.

De Night nem egyedül volt a szobában. Ott volt Zima is. És Taira. Az utóbbin pár másodpercig elidőzött a tekintete. ~Itt meg mi folyik?~ - Megzavartunk valamit? – kérdezte homlokráncolva Aaron. – Teljesen mindegy – sóhajtotta. – Night, van itt valaki, aki találkozni akar veled – mosolyodott el, majd maga elé irányította Jasminet. – És most, ha megbocsátotok… - elhagyta a termet. ~És ezzel le is merült az évi kedvességi szintem.~

Körülnézett a léghajón. ~Majdnem olyan szép, mint az a másik, amivel a rabokat hoztam.~ Örült a helyzetüknek. Végre valami jól alakult. Egy csatát megnyertek, ha háborút még nem is. Ekkor valaki szinte felrántotta és elhúzta. Aaronnak reagálni se maradt ideje. ~Mi a…~ Karin volt az. Hatalmas kő esett le a szívéről. ~Jól van. Hát, persze, hogy jól van. Ő Karin. Tud magára vigyázva.~ Mosolyogva hallgatta a lányt. Majd Karin kissé ügyetlenül megölelte. Ezen Aaron kicsit meglepődött, de jóleső melegséggel töltötte el. A fiú erősen visszaszorította és nagyot sóhajtott.

Észrevette, hogy a lány elbámul mellette. Valamire, vagy valakire erősen összpontosít. Majd elfordult. Aaron hátranézett és kiszúrta a léghajón levő emberek között Tariqot. ~Az öccse. Hát, persze. A sok esemény miatt szinte meg is feledkeztem a srácról.~ Visszafordult a lányhoz és óvatosan megfogta a kezét, de csak egy pillanatra, utána elrántotta a saját kezét. Még mindig tartott kicsit Karintól, nem tudta, hogy a lány mikor utasítja vissza vagy mikor lépi át nála a határt. Odahajolt hozzá, a fülébe suttogott, hogy a körülötte állók ne hallják: - A Nap őt is elfogta, még én hoztam ide, Köztársaság Városból. Egy elég menő kis luxusléghajón, de ez mellékes - hadarta, majd komolyra fordította a szót. - Szeretnél vele találkozni? Esetleg… - habozott. – Odamenjek veled hozzá?

Aaron figyelte, ahogy Karin a testvéréhez lép. ~Remélem minden rendben lesz velük.~ Majd végignézett magán. Még mindig a szűk, sötét színű, Fekete Napos egyenruha volt rajta. ~Oké, ezt most azonnal le kell cserélnem, mielőtt valaki megtámadna. Talán…~ Leszállt a földön állomásozó léghajóról. ~Vajon mikor indulunk? És merre megyünk tovább? Mit szeretnének a világ vezetői? Megkeressük Korrát? Az a nőszemély…~ Végigpillantott a börtönön, az egész úgy nézett ki, mint egy katasztrófa övezet. A falak több helyen a földdel lettek egyenlővé és a legtöbb léghajó felrobbant. De az nem, amelyikkel ő korábban ment a rabokért. Aaron arca felderült. Bement a mini léghajóba és ott megkereste a párnahuzatot, amibe a ruháit rejtette. Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor végül megtalálta és azonnal átcserélte a gönceit. ~Máris jobb.~
Ezután leszállt erről a léghajóról és eldöntötte, hogy visszamegy a másikra, amelyiken a többiek is vannak. ~Esetleg megkereshetném azt az Iroh tábornokot, vagy kicsodát, hogy mi a fene lesz most.~ Annyira elbambult útközben, hogy beleütközött valakibe, aki a hajó körül járkált. ~Night.~ Aaron habozva tekintett fel a férfira. Látszott rajta, hogy nincsen jól. ~Most még az átlagnál is furább. Csak nyugalom, Aaron. Mosolyogj. Csak nem fog megölni. Talán. Nem, itt helyben tuti nem. Remélem. Aj, a fenébe!~ Vigyort erőltetett az arcára, majd óvatosan Night vállába öklözött.
- Ugye nincs harag a korábbi véridomítós mutatványom miatt? – kérdezte feszülten, miközben egyik kezét a tarkójára tette. – Láttam mennyire felhúztad magad T.-n. Nem akartam, hogy valami hülyeséget csinálj és emiatt még nagyobb bajba keveredjünk mindannyian. Ezért választottalak szét titeket. Nyers erővel semmi esélyem nem lett volna... Gondolom már neked is leesett, hogy megpróbáltam beépülni a Szőke emberei közé. Kisebb-nagyobb sikerrel – horkantott fel. – Tudod, szerintem T. nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Zavarodott a szivike. Arra nevelték egész életében, hogy érzéketlen legyen. De most kitaszítottuk a komfortzónájából, sok dolog meg fog körülötte változni – hadarta. ~Lassíts már.~ Nagy levegőt vett.
– A lényeg – folytatta fáradtan. – Hogy bocsi, az előbbi eset miatt – kínozta a bűntudat. ~El sem hiszem, hogy bocsánatot kértem valakitől. Már megint! És ez még semmi, ahhoz képest, amit Ionával műveltem. Szegény lány. Nem csodálkoznék, ha látni sem akarna. Vajon hol lehet?~ - Jasmine jelenleg azt sem tudja, mi folyik körülötte, szerintem jó ötlet lenne, ha beszélnél vele, de… - hallgatott el. – Ez a te dolgod. Ennyit szerettem volna – fújta ki a levegőt.
Aaron ezután még végighallgatja Night esetleges válaszát, majd magára hagyja a férfit és továbbmegy a léghajó irányába, ahol a többiek is vannak. Egy „Később!” és egy csettintés kíséretében távozik. Mikor belépett a járműbe, látta, hogy Karin még mindig az öccsével "társalog", valamint Zima és Jasmine is beszédbe elegyedtek. ~A többiek hol lehetnek? Várjunk. Ha Night kint van, Zima és Jasmine pedig itt, akkor ez azt jelenti, hogy…~ Elindult a szoba felé, ahol Tairát tartották. Az őrök még mindig ott álltak az ajtó előtt. ~Fenébe! Mégis mit mondjak nekik? Bocsika, csak jöttem bájcseverészni és jobban megismerni az egyik foglyukat. Egész érdekes lány.~ A szeme összeszűkült.
A határozottan a katonák elé lépett, kihúzta magát, amennyire csak tudta, ám a legtöbb így is felé tornyosult. ~Ogrék.~ Morgolódva hozzájuk szólt: - Aaron kapitány – mondta faarccal. – Hivatásos. Jöttem kihallgatni a foglyot. Night Akiyama átpasszolta nekem az ügyet, a lusta disznó... – zárta rövidre a mondandóját. ~Night is valami hasonlóan mutatkozott be nekünk, még a Szegénynegyedben, nem?~ Az őrök már megint összenéztek, ám félreálltak. Tudták, hogy Aaron nem jelenthet veszélyt, hiszen ha esetleg őrült lenne, és azért menne Tairához, hogy kiszabadítsa, akkor se tudna ennyi katona elől elmenekülni. ~Nem tudnám mindet legyőzni, igaz… De azért okozhatnék nekik pár kellemetlen pillanatot.~ A fiú megkönnyebbülten belépett a szobába. Taira ott volt. Egyedül. És aludt.
Látszott a lányon, hogy nem éppen kellemesek az álmai, de Aaron ezen nem csodálkozott. Őt is gyakran gyötörték rémálmok. Mint mindenkit, aki szörnyű dolgokat követett el. A legszomorúbb ebben az volt, hogy Taira fel sem fogta a cselekedeteinek a súlyát. Az évek közben teljesen elvesztette önmagát, érzéketlenné vált. Ezt az utat egyszer ő is megjárta és tudta, hogy semmi jóhoz nem vezet.
Aaron jobb híján leült a padlóra és a lányt bámulta. Szinte pislogás nélkül. Elvarázsolta. Magára emlékeztette valamilyen szinten. Mintha transzba került volna, épp ezért kétszeresen is megijedt, mikor a lány zihálva felült, és átkarolta a térdét. Taira annyira zavarodott volt, hogy észre sem vette őt. – Hé! – szólt oda Aaron halkan, hogy ne hozzá rá a szívbajt, valamint, hogy nehogy az véletlenül reflexből megölje őt vagy valami hasonló. A fiú elmosolyodott. Elhatározta, hogy kicsikar a lányból valamiféle érzelmet. Bármilyet. Maga sem tudta, hogy miért.
- Minden rendben Taira – óvatosan ejtette ki a lány nevét, majd odakúszott hozzá a földön, leült vele szemben és megfogta az egyik kezét. Nem borzongott meg, mint korábban Karin érintésétől, de furcsa megnyugvással töltötte el a mozdulat. ~Érdekes. Általában én vagyok idegbeteg és engem vigasztalnak. Úgy látszik most megfordult a szerep. Tényleg változom.~
- Hát, szivi – kezdte. – Nagy bajba kerültél, az egyszer biztos. De ez nem a te hibád, hanem az embereké, akik ilyenné tettek téged. Akik megpróbáltak gyilkossá nevelni. Tudod, mindig van esély a változásra. Soha nem késő. Ha te is komolyan gondolod és megpróbálod. Akkor mindig ott van az a kicsi esély. Te elég erősnek, határozottnak tűnsz nekem, biztos vagyok benne, hogy neked sikerülne, szivi – szorította meg a kezét. – Azokkal, akikkel találkoztál, szinte mindet magadra haragítottad, de én… - elhallgatott. Félrenézett, majd vissza a lányra. – Segíteni szeretnék neked. Van egy apró elképzelésem arról, hogy min mész keresztül… - egy pillanatra elhallgatott.
- És előbb figyeltelek, miközben aludtál. ~Te jó ég, remélem, nem néz perverznek.~ Tudod a rémálmokat gyakran az elfojtott emlékek okozzák – mondta. És ebben biztos volt, szakértője volt a témának. Neki is rengeteg ilyen emléke volt. Mostanra már, szinte megtanulni elfogadni a történteket – az anyja, a nagymamája, az apja, Shin és még pár dolog -, de még most is kísértették őt. De ez jobb volt, mintha tudomást sem venne róluk. Abba megőrülne. Még jobban. Azok a történések tették azzá, aki ma és ezt soha nem felejthette el. Azok is a részét képezték. Elengedhetetlenek ahhoz, hogy változni tudjon.
- Én tudok gyógyítani, mint azt korábban is tapasztaltad – nézett újra a lányra. – Még a nagymamám tanított. És ezzel talán segíthetek neked feloldani a gátat az elmédben. Legalább is egy részét. Így talán hozzáférhetnél pár elfojtott emlékképhez. Persze, csak ha szeretnéd, hogy segítsek, szivi – zárta le a monológját, majd elhallgatott, Taira válaszára várva, ám még egyszer megszorította a lány kezét.