Forrongó Szikla - Belső rész

Aaron csendben hallgatta Karin válaszát. ~Nem szívesen mesél az öccséről… Szóval nem puszipajtások. Érdekes. Vajon mi történhetett közöttük?~ Majd várta, hogy a lány reagáljon a mondandója második részére. Idegesen megvakarta a tarkóját és inkább félrenézett addig, hogy leplezze zavarát. Tekintete megakadt a pihenő Tairán. ~Remélem minden rendben lesz a Szivivel.~ Már automatikus így hívta a lányt, a becenév rajta ragadt.
Karin már éppen megszólalt volna, amikor hirtelen őrök törtek rájuk. ~Mi a..? Ezt nem hiszem el! Mikor végre valami fontosat mondani nekem, mindig megzavarnak.~ Összehúzott szemmel a katonák felé fordult, ám mielőtt megszólalhatott volna, azok megbilincselték a kezét és közölték vele, hogy letartóztatják. Aaron szemöldöke a plafonig szaladt. – Ti nem tartóztathattok le engem! – kiáltott rájuk. – Hősiesen küzdöttem a Szőke emberei ellen a harcban! ~Fogjuk rá. Elsöprögettem őket, mikor engem akartak megtámadni. Az is valami.~ - Én vagyok Aaron kapitány! - vergődött, mint egy hal.
Ám az őröket nem hatották meg különösebben a szavai, nem túl finoman kirángatták a szobából. Fél szemmel látta, hogy Tairát is körbeveszik. – Hagyják őt békén! – ordított vissza, ám nem volt haszna, kihúzták a folyosóra, majd bevágódott mögötte a szoba ajtaja. Aaron észrevette, hogy hozzá hasonlóan, Quant is megbilincselte pár katona.
– Ti teljeséggel idióták vagytok, nem veszitek észre, hogy én csak nektek akarok segíteni? Pedig nem szokásom embereken segíteni. Ahj! – morgott. – Barmok – jelentette ki, majd duzzogva maga elé nézett. Kezdett benne felmenni a pumpa. Eddig egészen jól kezelte az indulatait, ám most újból vöröset látott. Cifra káromkodásokat zúdított az őrökre, azonban azok csak faarccal nézték.
Kicsivel később az egyik ember mégis leszedte róla a bilincset és elengedte. Aaron nem tudta mi történt, de nem is érdekelte. Dühösen meglökte a katonát. – Mint mondtam, őrültek vagytok! – mondta gyilkos tekintettel, majd elvágtázott. És akkor meglátta Jasminet. Minden baj forrását. Odavágtatott a lányhoz, közben arrébb taszajtott mindenkit, aki az útjába került.
– TE! – mutatott a lányra. – A TE HIBÁD MINDEN! – hibáztatta. – Ha nem vagy olyan béna, nem hagyod magad elraboltatni, esetleg megvédted volna magad – utalt a lány múltjára. Még mikor értük ment Köztársaság Városba a kicsike luxusléghajóval, megkapta a 4 elhozandó rab aktáját. – Akkor nem szabadul ránk a fura bátyád, akiről nem is tudom, mit gondoljak! – gesztikulált hevesen a karjával, egy helikopter propellerjének a gyorsaságával. – Egyszer normális, másszor őrült. Egyszer pajti, máskor meg akar ölni, csak úgy! Ráadásul az egyik barátomra nyomul. Ahj! – morgott dühében. – Idegesítő, haszontalan csitri vagy! – fejezte be.
Most, hogy levezette a dühét, újból jól érezte magát. Szinte normálisnak. Nagyot sóhajtott. ~Lehet kicsit elhamarkodottan mondtam ezeket a dolgokat a csajnak, de akkor is igazam van. Irritáló és kész.~ Ekkor megjelent Karin. A fiú mosolyt erőltetett az arcára, majd válaszolt a lány kérdésére:
- Tai… - habozott. Nem volt benne biztos, hogy mit mondjon. – Szóval a Sziviben kicsit túlcsordultak az emlékek – kezdte. – Majdnem az összes kiskori emléke el volt temetve, mélyen az elméje egy hátsó zugában, ezért nem volt képes érzékelni, és ezért volt olyan, hát izé, robot – hadarta. – Megpróbáltam neki segíteni – emlékezett vissza. ~Remélem ez volt a jó döntés.~ - Feloldottam a gátat az elméjében. Így most más lesz a Szivi. Nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz változás lesz… - bizonytalanodott el. ~A teljes érzelemmentességnél rosszabb aligha lehet.~
- Szóval, ja, ez a helyzet – foglalta össze a dolgokat. Majd másra terelődtek a gondolatai. – Fogalmam sincs, hogy most mi lesz, meg kellene keresnünk az egyik ficsúrt, hogy mégis mit terveznek, talán Iroht? – javasolta. Majd a lány vállára rakta a kezét. A kék és a zöld szempár farkasszemet nézett egymással. – Te rendben vagy? Nem sérültél meg, miután az őrök elvittek engem? Nem bántottak? – mérte végig alaposan a lányt. – Mondjuk, aligha hiszem, hogy NEKED tudnak ártani, inkább ő nekik lenne félnivalójuk – mosolyodott el.

Miközben Karin válaszára várt, Aaron fél szemmel Zimára nézett. Még mindig fájt a tarkója, ám a fiú elmosolyodott. Nem volt dühös rá. ~Szinte hiányoltam volna, ha nem üt meg.~ Visszanézett Karinra, aki készült megszólalni.Ekkor valaki megelőzte őt és közbeszólt: Jasmine. Aaron gyilkos szemeket meresztett a lányra.
Unott arccal végighallgatta, az idegbeteges-árulós dumát, legszívesebben befagyasztotta volna Jasmine száját. De a lány folytatta. Aaron hátrált egy lépést, mint pofonvágták volna. Sőt, ez annál ezerszerte rosszabb volt. Megsebzetten maga elé meredt. ~Én nem játszom senkivel, ez egy nagy baromság! Én csak segítettem Tai-nak, ennyi az egész.~ szerette volna kiáltani. De nem jött ki hang a torkán. És maga sem volt biztos a dolgában, most, hogy így Jasmine az arcába vágta a tényeket.
Aaron ezután újból Karinra pillantott, aki végre válaszolt neki, de a lány hangja teljesen érzelemmentes volt. ~Most komolyan elhiszi ezt a hülye dumát? Ezt nem hiszem el!~ Őrjöngött. Az előbbi csata a börtönben, semmi sem volt, ahhoz a viharhoz képest, ami benne tombolt. Szörnyen megbántottnak érezte magát. ~Mindazok után, amiket elmondtunk egymásnak, a sok titok, amit csak vele osztottam meg... És elintéz ennyivel? Mintha semmi nem lett volna. Talán nem is volt?~
- Elegem van mindenkiből! – ordított fel, majd egy heves mozdulattal, mindenkit hátrébb lökött, a véridomítása segítségével. Mindenkit, kivéve Zimát és Ionát.. Legszívesebben addig ütött volna valakit, amíg az el nem ájul.
– Kivéve Zimából és Ionából – motyogta, majd elviharzott, pár pillanaton belül eltűnt a katonák áradata között.
Sokáig keringett céltalanul, de végül talált egy üres szobát. – Bárcsak ennek az egésznek vége lenne! Fenéért kellett nekem Köztársaság Városba mennem. Csak a baj. Mindenütt – panaszolta a tükörképének.
A tükörre rakta kesztyűs tenyerét, bambulta magát, majd lehanyatlott, összekuporodott és sírni kezdett. A nagymamája halála óta másodszor bőgött. Nem sírt az apja halálakor. Nem sírt Shin halálakor. És most mégis, itt ül egy léghajón, teljesen egyedül és folynak a könnyei. Dühösen a tükörbe meredt.
~Hagyd már abba!~ Ám nem tudott parancsolni magának. Dühösen letépte magáról a kesztyűket. A tenyerére meredt. Csírájában elfojtotta a szeme elé ugró emlékeket. Újból a tükörre tette a tenyerét. Először nem történt semmi. Majd a tárgy felületén jégvirágok ütköztek ki. Azonnal elrántotta a kezét. – Francokat már basszus!
A tenyerébe temette az arcát, megtörölte a szemét. Elfogytak a könnyek, de látta a tükörben, hogy mind a két szeme vörös. ~De jóképű vagyok most. Csábító.~ gúnyolódott saját magán. Elhatározta, hogy nem megy vissza a többiekhez, inkább megvárja a szobában, mi fog történni, üzennek e nekik a hangosbemondón a világ vezetői, vagy bármi. ~Nem hiszem el, hogy elhitte…~

Shin éppen húzódzkodásokat csinált a kis tömlöcében, mikor meghallotta a hangokat. Puhán a földre érkezett, leguggolt, megbújt az árnyékban, majd csendben hallgatózott. ~Talán megint bedugnak a hűtőbe?~ Makacsul összeszorította a szemét, elhatározta, hogy nem fog sírni. ~Vajon ide zárta be a Fekete Nap azt az idiótát is?~ Amióta megérkezett a börtönbe ez járt a fejében.
Tovább fülelt, rájött, hogy éppen csata folyik valakik között. Majd hirtelen megremegett a föld és ő hátrarepült. Mielőtt a falnak csapódott volna, gyorsan tompította az ütközést. Egy bomba berobbantotta a cellája ajtaját.
Meglepetten felvonta a szemöldökét, majd hangosan felnevetett. – Nem tudom ki volt ez, nem is érdekel haver, de köszönöm szépen! – kiáltott hangosan, majd átszaltózott a romok felett. Gyorsan körbenézett, majd elkezdett rohanni a folyosón. Emlékezett merre volt a szoba, ahova a berakták a holmiját. Hamar el is érte a termet, nem őrizte senki sem. Gyorsan visszakapta magára a régi ruháját, felcsatolta az övét, majd hozzáerősítette a késeit. ~Vajon mi történhetett? Az Egyesült Erők ostromolják a börtönt? Valószínű. Ideje volt. Remélem, alaposan ellátják a Szőke baját.~
Elindult az udvar irányába, ahova naponta egyszer kiengedték. Mikor kiért, megmerevedett. Mindenhol katonák voltak, akik harcoltak egymással. Shin óvatosan hátrált egy lépést. ~Azt hiszem, ebből én most kimaradok.~ határozta el. Ám hirtelen egy katona észrevette és megindult felé. Az, amelyik hozta neki a napi egy ételadagot. ~Napi egyszeri nyamvadt kis étkezés? Mégis mit képzelnek ezek?! Tényleg szörnyetegek!~ szörnyülködött mindig. De most nem volt ideje ezen agyalni, ugyanis a katona felé ütött. Mielőtt elérhette volna a csapás, Shin egy cigánykerékkel arrébb vetődött, de még így is a kard vége megkarcolta az arcát. Összehúzott szemmel a férfira nézett, majd mielőtt az mozdulni tudott volna, felé ugrott, egyenesen az arcába.
- Szállj le rólam, hülye kölyök! – próbálta kiáltani az őr. Shin összedörzsölte a két tenyerét, majd a férfi arcához rakta az elektromosságtól szikrázó kezét. A férfi rándult egyet, majd nagy puffanással a földre zuhant. Elájult. – Ezt a kajáért! – morogta oda neki a kisfiú, majd elrejtőzött egy árnyékban, ahol senki nem vehette észre. Azért a biztonság kedvéért elővett az övéből két kést és a kezében forgatta őket. Nem kellett használnia, a harcok kb. 30 percen belül véget értek.
És igaza volt. ~Természetesen.~ Az Egyesült Erők voltak azok, valamint a világ vezetői. ~Itt van minden nagykutya.~ meresztette Shin a szemét, majd megborzongott. Az Aaronnal történt eset óta gyakorta járta át a hideg, de ilyenkor mindig elűzte az érzés. Végighallgatta a beszédeket, majd azon kapta magát, hogy szinte egyedül van az udvaron.
Meglepődve körbenézett, észrevette, hogy a léghajók közül az egyikre szállt fel szinte mindenki. – Ott a helyem, ahol a buli van – mondta halkan magának, majd biztos léptekkel elindult a jármű irányába. Közben figyelte a börtön, legalábbis ami megmaradt belőle.
A bombázás miatt az egész hely felismerhetetlen lett. Ez furcsa örömmel töltötte el Shint, nagy mosolyt csalt az arcára. Mikor felszállt a léghajóra, ismeretlen arcok tengerében találta magát. Csak úgy nyüzsögtek rajta az emberek, többen majd fel is lökték, mivel nem vették őt észre. – Nézzetek már a lábatok elé! – morgolódott. Elment egy különös csoport mellett, amely pár lányból és fiúból állt. Figyelmesen megnézte őket, ám elbambult és nekiment egy légidomár lánynak és egy furcsa fiúnak, aki vízidomárnak nézett ki, de mégsem. - Figyeljetek már! - mondta elvörösödve.
Shin nem foglalkozott velük, ment tovább a folyosón. Elhatározta, hogy keres magának valami harapnivalót, aztán megkeresi valamelyik fejest és kifaggatja. Majd tenni fog róla, hogy komolyan vegyék. Az ajtók és a folyosók sora végeláthatatlan volt, mindenhol emberek kavarogtak, ám a kisfiú kígyó módjára kerülte ki őket. Nem érezte magát zavarban, könnyedén lépegetett az emberek között, a cirkuszban megszokta a tömeget. Hangosan korgott a gyomra. ~Oké, engem nem érdekel, mi van emögött az ajtó mögött, de én most bemegyek.~ Határozta el, majd benyitott.
A szoba szinte üres volt, de Shin nem mérte fel az állapotokat, csak annyit látott, hogy az egyik sarokban van egy kisasztalt és azon egy tál gyümölcs. ~Shin, a szimatod még mindig elképesztő! Bingó!~ Szinte rávetette magát az ételre, jóízűen beleharapott egy almának kinéző gyümölcsbe.
– Isteni! – morogta halkan, majd megfordult és körbenézett a szobában. De nem volt egyedül. Meglepetésében még a rágást is abbahagyta. Egy furcsa szemkötős lány, valamint egy földidomárnak kinéző csaj ült a fal tövében. ~Hogy nem vettem őket észre? Az étel elvonta a figyelmem. Kínos.~
Zavarában fogalma sem volt, hogy mit mondjon, elindult az ajtó felé. ~Uram atyám, ez de ciki.~ De megbotlott a saját lábában, és előrezuhant. Mielőtt a földhöz csapódott volna, áthelyezte a testsúlyát és a zuhanásból végül egy előre szaltó lett. Finoman, guggolásban a talpára érkezett. Mindeközben nem ejtette el a gyümölcsöt, a kezében fogta. ~Ügyes kivonuló Shin, gratulálok.~ Zavarában teljesen elvörösödött, majd leült a földre és a lányok szemébe nézett. Beleharapott a gyümölcsbe. Nem szólt semmit, nem akarta magát még jobban leégetni, csak nagyokat pislogott a két lányra és várta, hogy mit szólnak hozzá. ~Inkább meg kellene keresnem azt az Iroht, vagy kit...~

Aaron szótlanul meredt a tükörképére. ~Szánalmas. Kezdj már magaddal valamit, ha már így kibőgted magad, mint egy kislány.~ Éppen feltápászkodott volna, mikor kinyílt az ajtó. ~Jaj, ne… Nem láthat így senki. Főleg Karin nem.~ Teljesen elfehéredett a gondolatra, hogy a lány ilyen állapotban pillanthatja meg.
Megkönnyebbült, ám furcsamód csalódottságot is érzett, mikor Azoir lépett be az ajtón. Aaron szeme kissé összeszűkült, nem felejtette el, hogy a srác fejbe vágta őt egy… székkel! Roppant kínosan érezte magát, hogy így néz ki. ~Mint a mosott szar.~ szinte elmosolyodott a gondolatra.
Meghatották Azoir szavai, ám elhatározta, hogy nem fog újból sírni, mert akkor megint nem tudná abbahagyni. És nem fog megint mások előtt bőgni. A fiú régen fontos része volt az életének és most is itt van. Kevés dolog maradt meg a múltjából, ő mégis megmaradt.
Aaron hálás volt a szavakért, feltápászkodott, és mielőtt Azoir elment volna, tőle szokatlan módon átölelte a fiút. Ám a lelke mélyén tudta, hogy barátja nem érheti őt meg teljesen, több okból is. Ő nem tudhatta, hogy a fagyos viselkedés, milyen hatással van a képességeire. Nem tudhatta milyen az, ha a jég- és a véridomítás keveredik egymással. Hiszen ő nem volt véridomár. 
Valamint már nem volt gond az érzéseivel. Érzett ő… Csak éppen nem tudta, hogy mit. A maga kárán tanulta meg, hogy a teljes érzelemmentesség szörnyű.
~Szeretni valakit… Szinte lehetetlennek tűnik. Shint öcsémként szerettem, erre mi lett vele? Meghalt. Az én hibámból.~ Megrázta a fejét, nem akart újra sírni. Miután Azoir elment, nem sokkal később újból nyílt az ajtó. ~Örültem a szavainak, de több érzelmes dumára most nincs szükségem.~ De Jasmine volt az. ~Ez fantasztikus, már csak ő hiányzott.~ Aaron halkan szipogott egyet, visszahúzta a kezére a kesztyűjét, majd összefonta a karját a mellkasa előtt, így nézte a lányt.
Miután végighallgatta Jasminet, kissé bűntudata lett, de ez hamar eltűnt. Elege volt belőle, hogy a lány mindig Karinnal és Tairával jött. Felhúzta magát, hogy helyette akarta megmondani a lány az érzéseit. Még ő maga sem tudta, hogy mit gondoljon. – Igazad van, nem ismerlek – mondta rekedtes hangon. – De tényleg egy csitri vagy, ebben egyetértünk – majd mosolyt villantott a lányra, de ez nem volt gyűlölködő, mint a korábbiak.  – A bátyád… Kicsit fura, de okés – foglalta össze röviden. – Általában.
Nem tudott mást mondani neki. Nem is volt hozzá hangulata. Elhatározta, hogy megkeresi Karint és bocsánatot kér tőle, ha esetleg megbántotta, de akkor megint nyílt az ajtó. ~Már megint ki a fene az?!~ dühöngött. Iona volt. Aaron Jasminenal kapcsolatban nem érzett bűntudatot, viszont Ionával kapcsolatban igen. Mi az hogy. Súlyos teherként nyomta a vállát.
Úgy tűnt a lány nem dühös rá. ~Talán összerakta magában, mit miért csináltam. Hát persze, hogy összerakta. Okos lány.~ Mindenesetre bocsánatkérő mosolyt villantott rá és elmormogott egy halk: Sajnálom-ot. ~Mostanában elég gyakran mondom ezt a szót.~ húzta el a száját.
Figyelmesen hallgatta végig a lány mondandóját. Elgondolkodott. Megvakarta a tarkóját, majd válaszolt:
- Működhet. Szerintem meg tudom csinálni. De fájdalmas lesz – figyelmeztette. ~De még mennyire, hogy az lesz.~ - Bár annyira azért nem, mint kopaszon járkálni. Nem értem, hogyan képesek egy ronda kék nyilat tetováltatni a testükre a szélnomádok – viccelődött. – De nincs késem – sóhajtott fáradtan, majd Jasminera sandított. – Esetleg kedves, tudnál hozni pár alkalmas pengét? – vigyorgott a lányra. Majd eszébe jutott Taira is. Idegesen csücsöríteni kezdett. ~Remélem ő is jól van… És Karin merre lehet?~
 

Aaron elhúzta a száját, amikor Iona elment. Direkt szerette volna elküldeni Jasminet, nem akart kettesben maradni a lánnyal. ~De most így alakult. Hozzuk ki belőle a legtöbbet.~ Odament a lány elé és csupán néhány centire állt meg tőle. Közel hajolt hozzá. – Szóval hogy vagyunk ma? – kérdezte még mindig rekedten, nagyokat pislogva, majd elnevette magát. A sok sírás után ez eléggé fájdalmas volt, köhögni kezdett. Szemöldökét ráncolva hátrébb lépett. Pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó, Iona lépett be rajta. – Ez aztán a sebesség – jelentette ki meglepődötten, miközben fulladozott.

Miután végre elmúlt a köhögés, a lány átnyújtotta neki a pengét. Aaron fájdalmasan elfintorodott. Majd határozott arckifejezést öltött magára, még egyszer megtörölte vörös szemét, majd a lányra nézett. – Érzéstelenítővel nem szolgálhatok – Visszaemlékezett a nagymamája tanításaira. ~Ne habozz Aaron, szép egyenes vonalat húzz. Semmiség… Egyszerű, mint a karikacsapás. Csupán fájdalmas. Csuapán...~ Nagy levegőt vett, majd elkezdte felvágni a heget.